Kereső toggle

A Hetek Közéleti Klub gazdaságpolitikai konferenciája

„Magyarországot szétszaggathatják a ragadozók”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Bajnai a nagy fékező. Legalábbis így lehet összefoglalni neves magyar közgazdászok véleményét a Bajnai-csomagról, melynek egyik erénye – ha végrehajtják –, hogy fékezi az adóssághegy növekedését. A Hetek Közéleti Klub vendégei Bokros Lajos volt pénzügyminiszter, Kira Péter, a Leumi Bank Svájc vezető közgazdásza, Heim Péter, az Aegon Alapkezelő vezetője és Hamecz István, az OTP Alapkezelő elnök-vezérigazgatója voltak.

„A 21. század első évtizedének sajnálatos módon az a tanulsága, hogy hazánknak felzárkózás helyett leszakadás jutott osztályrészül nemcsak Nyugat-Európától, hanem még a visegrádi országoktól is" - fogalmazta meg alapvetésként Bokros Lajos, majd a kialakult helyzetet eltérően megközelítő és a közelgő EU-választásokra készülő pártok gazdaságpolitikai felfogását tette helyzetértékelésének kiindulópontjává.

Az MSZP nem is tehet mást, mint hogy elismeri és megkísérli kezelni a válságot, ha már az ő ténykedése hozta létre - vélekedett a közgazdász professzor, aki elsősorban a száznapos programok végrehajtásában látja a felelőtlen túlköltekezések elszabadulását. Mint mondja, már az Orbán-kormány idején beindultak az ígérgetések, de Medgyessy Péter valamennyit megfejelte a 13. havi nyugdíjjal, a 13. havi bérkifizetésekkel, az 50 százalékos közalkalmazotti béremeléssel és a lakáshitelek „nyakló nélküli" kamattámogatásával. Mivel mindezeket kizárólag kölcsönből, az államadósság növekedésének terhére lehetett megvalósítani, Bokros „jövőt felélő gazdaságpolitikának" nevezte el ezt a manőverezést. A szocialisták kormányai a válságnak néhány negatív következményével küzdenek csupán, miközben tagadják a reformok szükségességét, márpedig - így Bokros - azok elengedhetetlenek a kilábaláshoz.

„Orbán Viktor március 15-ei beszédében azt mondta, hogy nem válságot kell kezelni, hanem az országnak megújulásra van szüksége" - illusztrálta a közgazdász, miért tartja még a szocialistákénál is szocialistábbnak a Fidesz álláspontját. Megújulásra szerinte nem a válságkezelés helyett, hanem a mellett van szükség, és aki tagadja a válságkezelés szükségességét, az logikai alapon magát a válságot is megkérdőjelezi. Ez szintén felelőtlen gazdaságpolitika, sőt „megalapozatlan illúziókergetés", a „gyanútlan állampolgár elaltatása".

Húzd meg, ereszd meg!

Ami a „hazai pályát" illeti, Bokros úgy látja, hogy az MDF az egyetlen az EP-helyekért rivalizáló pártok közül, amelyik nemcsak rövid lejáratú válságkezelési intézkedésekben és költségvetési kiigazításokban gondolkodik, hanem reformokat is sürget. Méghozzá tömegméretekben, több területen, egymással jól összehangolt lépések sorozataként, melyek akár a magyar társadalom hétköznapi magatartáskultúráját is megváltoztathatják.

Miért kell a népet nevelni? Hát, mert a professzor úgy tapasztalja, hogy nálunk nemzeti sport az adóelkerülés. Adót persze az MDF is csökkentene, de csak akkor, ha párhuzamosan a költségvetési kiadásokat is csökkenteni tudja, és az adófizetők körét is képes bővíteni. Miközben hazánkban a társadalomnak csupán egynegyede fizet valamilyen címen személyi jövedelemadót, az adókulcs 18 százalék és 40 százalék között mozog.

Bokros szerint Magyarországon azonban nem csupán az adóelkerülés óriási, hanem a két legutóbbi évben a költségvetési deficit is csaknem 10 százalékos, banánköztársaságokat is megszégyenítő méreteket öltött. Ezzel nemcsak Európában voltunk bajnokok, hanem az egész világon. Ezek után nem meglepő, hogy a költségvetési újraelosztás terjedelme is eltúlzott. A Reformszövetség éppen erre mondta, hogy ne osszuk el minden évben a bruttó hazai termék felét, csökkentsük ezt a merítést legalább 8 százalékponttal: 50 százalékról 42 százalékra, ami 2000 milliárd forint pluszt jelentene. Ebből látható, hogy nem pusztán a deficit mérete gátolja a magyar gazdaság növekedési lehetőségeit, hanem egy hihetetlenül fejnehéz állam is, amely rátelepszik a vállalkozói szférára, és nem engedi azt gyorsabban növekedni, több tőkét a vállalati szektorba áramolni, munkahelyeket teremteni, s így végső soron az adóbevételeket növekedni. Bokros ördögi körnek nevezte ezt a helyzetet, hiszen sem a belső tőkefelhalmozás nem tud így beindulni, sem a külföldi tőke nem találja vonzó befektetési terepnek az országot.

A közgazdász professzor szerint az államháztartás mértékének csökkentésére alkalmazott úgynevezett fűnyíróelv (minden kiadásból lecsípünk egy kicsit) azért nem működik, mert a költségvetési kiadások reformja nélkül azok, mint a fű, visszanőnek. „Ez a gyakorlat hazánkban 1968 óta: hét-nyolc évenként meg kellett húzni a nadrágszíjat, az éppen regnáló kormányok kapkodtak fűhöz-fához, fájdalomminimalizáló módon elvontak onnan, ahonnan éppen lehetett, de mihelyt elmúlt a politikai osztály veszélyérzete, és kiengedték a gyeplőt, abban a pillanatban az összes nyomás visszanőtt a korábbi szintre. Ezért kell átalakítani a költségvetés szerkezetét, méghozzá reformlépésekkel övezve" - fogalmazott a volt pénzügyminiszter.

Az elmúlt évek kormányainak felelőtlensége abban nyilvánult meg Bokros olvasatában, hogy amikor nagyjából jól ment a szekér, 3 százalék körüli gazdasági növekedést produkáltunk, és tömegek vettek fel devizahiteleket, akkor valósítottak meg teljesen feleslegesen olyan, a magánszektor keresletkiesését ellensúlyozó túlköltekezést, amit csak recesszió idején lett volna szabad. Magyarország ezáltal egyfajta gazdaságpolitikai csapdahelyzetbe került, így bármennyire is kívánatos volna Obama elnök vagy Brown miniszterelnök mintáját követve megnyomni a költségvetési túlköltekezést, nálunk most nem a válság enyhítése vagy mélyítése, hanem a válság mélyítése vagy az államcsőd a szóba jöhető alternatívák.

 

Az érdeklődök közül többen egyfajta háborút érzékeltek a vállalkozói szféra és az adóhatóság között. Egy jelenlévő ügyvéd például kifogásolta, hogy az adóhatóságnak olyan jogosítványai vannak, amelyeknek köszönhetően az adóeljárás során az állampolgárnak sokkal szűkebb a jogvédelme, mint a köztörvényes bűnözőnek. Mások pedig Dávid Ibolya azon könnyelmű ígéretére emlékeztették az MDF „reklámarcát", amelyben általános adóamnesztiát vetített előre megoldásként.

Bokros Lajos válaszában jelezte, hogy neki is többórás megfeszített munkát igényel saját adóbevallásának elkészítése, így ennek kapcsán is gondolkodott már az eljárások egyszerűbbé tételén, különös tekintettel az adóigazgatási eljárásra. Az adóamnesztiának viszont nem nagy barátja, mert a nemzetközi tapasztalat szerint, ha egy kormány egyszer belekezd, tízévenként meg kell ismételnie. Az ország, amelyik adóamnesztiát hirdet, azoknak a vállalkozóknak vagy magánszemélyeknek ad utólag igazat, akik csaltak - vélekedett a közgazdász, aki szerint ez erkölcsileg romboló hatású, ezért inkább az adórendszert kell igazságossá, egyszerűvé, áttekinthetővé és könnyen kezelhetővé tenni, hogy az állampolgárnak „becsület és dicsőség dolga legyen" az adózás. Ehhez persze szerkezeti reformok garmadájára lesz szükség, és így is csak évek múlva várható a gazdasági növekedés, felzárkózás erkölcsi-kulturális alapjainak megerősödése.

Ha a német piac jól működik

Kira Péter, a Leumi Bank Svájc munkatársa az amerikai gazdaság tavaly év végi és idén év eleji növekedési tendenciáját azért tekinti reménysugárnak Európára nézve, mert az eurózóna országai körülbelül féléves csúszással szokták követni a tengeren túli mozgásokat. Jelenleg ugyan valamennyi mutató baljós jövőt sejtet térségünkben, ám az Egyesült Államokban tapasztalható számottevő javulás azt jelenti, hogy kontinensünkön 2010 második felében már elkezdődhet a válságból való kilábalás első, felívelő szakasza. Hogy a magyar gazdaságra milyen direkt befolyása van az Amerikából érkező híreknek, azt a bankár szellemes példája szerint mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kaposvári NABI buszgyár heti két busz összeszereléséről áttért a heti háromra. És ez bizony 50 százalékos növekedés...

Még a világ legdinamikusabban fejlődő országába is elért a gazdasági visszaesés réme, de ahogyan az USA-ban, úgy Kínában is egyértelmű az emelkedő trend - méghozzá nem is akármilyen ütemű. Ennek oka esetükben a történelmi példákból (az 1929-33-as világválságból) való okulás, melynek nyomán a kínai állam idejében elindította az állami beruházásokat. Ez olyannyira jól sikerült, hogy 2009 elejére havi 1,1 millió új személygépkocsit értékesítettek belhonban.

A Leumi Bank vezető munkatársa ezt már annak jeleként értékeli, hogy az úgynevezett fejlődő országok hatalmas népessége és a területükön fellelhető nyersanyagkincsek kitermelése szép lassan kezdi átrendezni a világgazdaság kialakult súlypontjait. A nagy helyi piacok olyan gazdasági fejlődést produkálnak önmagukban is, amivel a „fejlett világ" már nem tudja felvenni a versenyt. Míg az 1970-es években az átlag kínai csak álmodozott a bicikliről, a hűtőszekrényről és a rádióról, ma ott tarunk, hogy több személygépkocsit adnak el belső piacaikon, mint az Egyesült Államok. Ehhez a tendenciához érdemes még azt is megvizsgálnunk, hogy a fejlettnek mondott régiók gazdasági növekedését hogyan lassítja tovább a termelés gócainak folyamatos áthelyezése a fejlődő országokba, és ezzel együtt milyen hatást gyakorol a munkabérek emelkedésére az onnan érkező árudömping. Ma már szinte minden elektronikai cikket Kínában gyártanak, és ez az autóiparra is lassan igaz lesz (a Jaguár-gyárat indiaiak vették meg, a Saab-gyárra három kínai autógyár alkudozik).

Amíg a termelésben még nagyon sokáig az emberi munkaerő lesz a döntő tényező, a fejlett világ, köztük Magyarország sem tudja olyan ütembe emelni a munkabéreket, mint az egyébként kívánatos lenne. E téren tagadhatatlan a kelet-európai régió versenyhelyzete a távol-keleti országokkal. Szerencsénkre Nyugat-Európából, Amerikából érkezik még hozzánk termelőtevékenység (lásd kecskeméti Mercedes-gyár, gyöngyösi gumigyár) de ez csak addig marad így Kira Péter szerint, amíg a magyar munkabérek és a járulékos költségek viszonylag alacsony szinten maradnak.

Hazánk nemcsak azért kiszolgáltatott, mert pici ország, hanem azért is, mert valamennyi exportunk Európába tart. Ezért, ha a német piac jól működik, akkor nekünk is könnyebb, de ha „haldoklik", akkor mi is szenvedünk ettől. Ez a függőségünk már az 1929-33-as gazdasági világválságban is megmutatkozott, amikor Magyarországot az húzta ki a csávából, hogy a német fellendülés piacot teremtett a magyar termékeknek. Kiszolgáltatottságunk a devizapiacon is megmutatkozik, hiszen a forint, a zloty és a korona párhuzamosan mozognak amiatt, hogy a befektetők az egész régiót egy kalap alá veszik. Ebben a sodródásban a bankár szerint annyi befolyásunk van a folyamatokra, hogy abbahagyjuk-e az úszást, és megfulladunk, vagy úszóleckéket veszünk, és továbbtempózunk. Azzal pedig továbbra is kár magunkat hitegetni, hogy képesek vagyunk az árral szembe úszni.

Vakok között a félszemű...

Heim Péter, az Aegon Alapkezelő vezérigazgatója azt a nemzetközi gazdasági környezetet mutatta be, amelyben Magyarországnak helyt kellene állnia. „Az a gond, hogy a Szavannán azokat az állatokat, akik lemaradnak a csordától, megeszik az oroszlánok. Ha Magyarország most továbbra is a leszakadás útján jár, akkor szétmarcangolják a ragadozók" - vélekedett a fiatal közgazdász.

A nemzetközi környezetről szólva Heim elmondta, hogy a lakásárak még mindig magasabbak a fundamentális értéküknél, és további árcsökkenések várhatók. Egy 1982, de talán inkább 1945 óta tartó globális hitelexpanzió korrekcióját éljük, és a korábbi tőkeáttételek várhatóan még évtizedekig nem állnak vissza, azaz nemcsak a bankokban, de a magánszektorban is szinte mindenhol (elsősorban a háztartásoknál) csökkennie kell az adósságoknak - fejtette ki az ismert közgazdász, aki szerint a hitelkorrekció legalább három évig tart, és mi ebből csak másfél éven vagyunk túl. Közben ezen folyamatokkal párhuzamosan eladósodnak az államok. Mint fogalmazott: „A jegybanki mérlegek drasztikusan felfúvódnak, az államháztartás adóssága a fejlett világban mindenhol átlag 25-30 százalékkal fog növekedni, illetve az állami bankkonszolidáció átlagosan eléri a GDP 8-13 százalékát. Az 1929-33-as válsághoz hasonlótól csak a nagymérvű állami és jegybanki beavatkozás óvhatja meg a világot. Kérdés, hogy ennek mi lesz az ára.

Magyarország esetében nagy a külső adósság- és jövedelemtranszfer, úgy, hogy szinte mindent eladtunk, mégis mi vagyunk a legrosszabb helyzetben. „A privatizáció önmagában nem okoz növekedést, ha nem párosul versenyt segítő szabályzókkal és erős állammal. Előbb az utóbbira van szükség, és csak később a privatizációra, nálunk viszont mindez fordítva történt, és félő, hogy így is marad" - fejtegette az Aegon Alapkezelő vezére, aki szerint a vállalti szektor profitja  nemcsak a hatékonyság miatt magas hazánkban, hanem a „befolyásos" nagyvállalati lobbik miatt is, amelyeknek köszönhetően a vállalati nyereség makroszinten 4-500 milliárd forinttal haladja meg az indokolt mértéket. Ezt szerinte egyébként nem adóval, hanem a verseny kikényszerítésével kell elvenni, és a lakosság, nem az államháztartás számára visszajuttatni.

Heim Péter további problémának látja az alacsony foglalkoztatást (1 millió munkavállaló hiányzik a rendszerből), valamint azt, hogy nincs igazi eladható exporttermékünk, valódi hungarikumok, miközben drámai a demográfiai helyzet (romló eltartó-eltartott arány, kevés gyermek). Nem jó az sem, hogy az adórendszer tele van kedvezményekkel, „állami cukorkákkal" szinte minden területen, illetve hogy érdemi költség-haszon elemzések nélkül történnek az állami presztízsberuházások. Mindezt tetézi az oktatási rendszer elégtelensége, például az, hogy kevés a jó felsőoktatási intézmény, és csapnivaló a szakiskolák minősége. Az állami struktúrák nem működnek hatékonyan: meggyengült a rendvédelem és a jogszolgáltatás, az állam egyre kevésbé képes ellátni alapfeladatait, továbbá köztudottan túlméretezett és rosszul strukturált a szociális rendszer.

A közgazdász egyébként bírálta és dicsérte is Bajnai csomagját. Különösen jónak tartotta, hogy a miniszterelnök egyenesen és őszintén elmondta, hogy mekkora bajban van az ország, programjának alapszámai stimmelnek, a diagnózis helyes. Emellett a csomag változást hoz az ország adósságdinamikájában, fékezi az eladósodást, de nem hoz végleges megoldást arra. Az intézkedést átmeneti jelleggel lehet csak pozitívnak tekinteni. „A Bajnai-csomag teljes megvalósulása esetén az euró bevezetésére továbbra sincs esély, a növekedési potenciál nem jelentős, és a deficitvágás még mindig inkább fűnyíróelvű, mint strukturális" - tette hozzá.

„Olyan gazdaságpolitikát kell csinálnunk, ami képessé tesz minket gigantikus adósságunk lefaragására. Most nem látszik ilyen" - fejtette ki Heim, aki elhibázottnak tartotta az áfaemelést és a tervezett ingatlanadó bevezetését is. Szerinte a fogyasztási adót akkor kell emelni, amikor pörög és túlfűtött a gazdaság, miként tették azt a németek pár éve. Nem recesszió idején, miként Japán vezette be korábban, csökkentve saját maguk növekedési potenciálját. „Mindenki az ingatlanipar válságáról beszél, ilyen környezetben az ingatlanadó bevezetése fékező hatású" - emelte ki az előadó, aki szerint nem a fogyasztás magas, hanem a jövedelmek alacsonyak. Túl nagy az elvonás, és a rendelkezésre álló jövedelemből kevés a megtakarítás, s az lenne a megoldás, ha növelnénk a rendelkezésre álló jövedelmet, és azt lakossági megtakarítássá alakítanánk át.

„A Bajnai-csomag emelheti a potenciális növekedésünket, és csökkenő trendre állíthatja az államadósságot, így az adóssághegy nem fog növekedni, és kevesebb lesz a fedezet nélküli juttatások mértéke. Ennek fényében a 13. havi nyugdíj és a 13. havi bérek megvonása pozitív fejlemény" - hangsúlyozta az Aegon Alapkezelő vezetője, aki szerint „a vakok közt félszemű a király" esetét láthatjuk a magyar gazdaságpolitikában.

Magyarok és a munkakerülés

„Sajnos nem egy gonosz összeesküvés-elmélet áldozatai vagyunk. Sőt, a helyzet ennek az ellentéte. Sokkal inkább arról van szó, hogy a jelenlegi helyzetet az adott pillanatban értelmesnek tűnő, még akár jó szándékúnak is nevezhető döntések nem szándékolt mellékhatásai hozták létre" - magyarázta Hamecz István, az OTP Alapkezelő vezetője hallgatóságának a válság gyökereit. A szakember szerint a rendszerváltást követő időszak rossz döntéseinek története akkor kezdődött, amikor a lassú átmenet helyett politikusaink a sokkterápia-szerű váltást választották a vállalati szférában is, és ennek eredményeként hirtelen 1 millió ember vesztette el a munkáját. Gondolván, hogy közülük sokan soha többé nem térnek vissza a munka világába, megkönnyítették számukra a nyugdíjrendszerbe való landolást, akik pedig ehhez túl fiatalnak bizonyultak, a „lerokkantosítás" lehetőségével élhettek.

Az OTP Alapkezelő vezérigazgatója szerint ez a megoldás átmenetileg és technikailag az adott szituációban még akár elfogadható is lett volna, ha nem öröklődik tovább a munkaerőpiac következő generációira. Az ösztönzők változatlanul hagyásával azonban Magyarország lett Európa azon nemzete, ahol az emberek a legkevesebbet akarnak dolgozni. Mára a munkaképes lakosságnak mindössze az 50 százaléka aktív: dolgozik, vagy dolgozni akar, de nincs munkája. Mindez azért szomorú, mert a rendszerváltás kezdetén a magyar lakosság aktivitási rátája európai viszonylatban is kifejezetten magas volt. Ma már nem szeretünk ennyire dolgozni, de ha ez nem lenne elég, a magyar munkaerő hatékonysága is alacsony: például a heti munkaidőből 40 óra helyett csak 28-at dolgozunk, szemben a svájciakkal, akik átlagban a 40 órából 39-et munkával töltenek. Ma tehát, amikor az embereknek arról kell dönteniük, hogy dolgozzanak vagy alternatív megoldást válasszanak, akkor az utóbbit választják. Ezért mondják tehát a hozzáértő közgazdászok, hogy ezeket az intézményesített kiskapukat szisztematikusan meg kell szüntetni. Így lehet csak megváltoztatni azt a tarthatatlan helyzetet, hogy a tényleges nyugdíjba vonulási átlag ne 55 év legyen akkor, amikor a nemzetközi viszonylatban kifejezetten alacsony törvényi nyugdíjkorhatárunk amúgy 62 év.

A statisztikák szerint egy 60 éves magyarnak a várható élettartama nők esetében átlagosan további 18 év, a férfiaknál pedig 14 év. Vagyis az 55 évesen nyugdíjba vonuló dolgozó a tényleges munkaidejéhez képest nagyon sokáig van nyugdíjban. Amiért ez baj, az nem a nyugdíj összege, hanem mert rossz minta a nyugdíjazás előtt állók számára. És ugyanez igaz a rokkantnyugdíjra, de Hamecz szerint az egyetemi rendszerünkre is, melynek köszönhetően a 17-22 éves korosztályban azért alacsony az aktivitási ráta, mert olcsón és könnyen válhatnak egyetemistává, majd diplomás kávéfőzővé. Ez a korosztály az aktív munka helyett ül az iskolapadban.

A csapdahelyzet a rendszerváltás óta tovább mélyült, és ez oda vezetett, hogy a társadalom az elmúlt ciklusokban rendre azt a pártot választotta be kormányzati pozícióba, amelyik többet ígért számára. A romlást maga a politikai rendszer is generálja, ezért a közgazdász - bevallása szerint - kifejezetten pesszimista, nem látja, mitől változna meg a rálicitálás szisztémája. Mert bár a Bajnai-kormány bevállalta a „piszkos munkát", a mögötte álló politikusok, parlamenti képviselők nem mondták, hogy a jövő nyártól már nem szeretnének újra képviselők lenni.

Az adóátrendezésről szólva Hamecz megjegyezte: a munkát terhelő adócsökkentésnek elvileg az az értelme, hogy megpróbálja bevonni a munkaerőpiacra azokat, akik most valamilyen alibitámogatással vagy más okból nem dolgoznak. Kik jöhetnek szóba? Természetesen a legalacsonyabb bérűek, akik vagy eltitkolt magas jövedelmű adócsalók, vagy a korábban tényleg a minimálbér környékén keresők. Ehhez képest az új kormány az átlagbérnél (200 ezer forint) csökkenti az adóterheket, amit Hamecz István csak politikai célzatú szavazatoptimalizálásként tud értelmezni. És szerinte a közalkalmazottak bruttó bérének befagyasztása is inkább tűnik trükknek, mint valós megtakarításnak, hiszen az adócsökkenésen keresztül 10 százalék nettó bérnövekedést kapnak cserébe. „Ettől viszont nem lett munkára ösztönzőbb az adórendszer" - tette hozzá Hamecz István.

Olvasson tovább: