Kereső toggle

Az SZDSZ három kérdése

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az SZDSZ elnökválasztó küldöttgyűlésén a szokásosnál is jóval nagyobb a tét.
Legalább három dolognak kell eldőlnie: 1. Le kell zárni a tavalyi
küldöttgyűlésen történt visszaélések kivizsgálását; 2. A pártnak új elnököt kell
választania; 3. Új alapokra kell helyezni a párt ideológiáját és az ebből fakadó
politikai stratégiáját.

Bármelyik feladat megoldása elmarad (vagy félmegoldás születik), az SZDSZ
immáron elengedhetetlen megújulása nem hozhatja meg a várt eredményt. Nézzük
ezeket külön-külön.

1. Az SZDSZ tavalyi küldöttgyűlésén álküldöttek álszavazatokat adtak le, amiről
SZDSZ-tagok egy évvel a történtek után információkat szivárogtattak ki. A
kiszivárogtatások nyomán az SZDSZ vezetése először elhatárolódott, majd belső
vizsgálatot indított. Ennek eredményeképpen egy meglehetősen ambivalens jelentés
készült, amelynek nem sikerült megnyugtatóan eloszlatnia a kételyeket. Csak
bizakodni lehet abban, hogy a mostani küldöttgyűlésen ismét napirendre kerül, és
az ügy érdemi lezárása megtörténik.

Természetesen nehéz megmondani, mi tekinthető „érdemi lezárásnak”. Az
eddigiekben annyi történt, hogy a kiszivárogtatót kizárták a pártból, miközben a
vizsgálati jelentés ellentmondásaira nem született megnyugtató válasz. A
legfontosabb kérdések, sajnos, a levegőben maradtak, és nem tenne jót egy
megújulásra készülő pártnak, ha a küldöttgyűlés sem adna rájuk tisztázó választ.
Nem lenne tehát célszerű, ha az SZDSZ maga is beállna azon politikai-közéleti
szereplők sorába, akik „elfektetik” a gyanús ügyeket.

2. Az elnökválasztás ügye nyilvánvalóan minden mást megelőző kérdés. A két
elnökaspiráns között korántsem az a különbség, hogy vissza akarja-e vinni a
koalícióba az SZDSZ-t (ez lenne Fodor), míg a másik őrizné az SZDSZ
függetlenségét (ez lenne Kóka). A különbség az SZDSZ hagyományaihoz való
viszonyt érinti. Ez a tradíció a demokratikus ellenzék korszakáig nyúlik vissza,
amelyben egyik elnökjelölt sem vett részt meghatározó módon, de Fodor mégiscsak
erőteljesebben benne volt, mint Kóka.

Azért bonyolult az SZDSZ helyzete, mert Kóka is részese ennek a hagyománynak (ha
nem is a személyes jelenlétén keresztül). E hagyomány ugyanis egyfelől a
reformok „tűzzel-vassal” történő képviseletét jelenti. Ilyen értelemben
nyilatkozott a nyolcvanas években – amikor 1987-ben a Grósz-kormány „puha”
reformokat jelentett be – a demokratikus ellenzék, és engesztelhetetlenül
bírálta az állampártot a halogatás, a nehézkesség, a reformok következetlensége
miatt.

Ez a tradíció élt tovább a kilencvenes években, az első MSZP–SZDSZ-koalíciótól
kezdődően, és ez volt jelen egészen a Horváth Ágnes fémjelezte egészségügyi
reformig. Mindezek sokak szemében reformer párttá, mások szemében ellenszenvessé
(dogmatikussá) teszik az SZDSZ-t. Ám a demokratikus ellenzék hagyományai között
van egy másik réteg is, amelyet a párt „kidobott” a csónakból. Ez a társadalom
mélyszerkezete iránti fogékonyság, érdeklődés és – igen! – empátia. A nyolcvanas
évek szektás hagyománya ennek csak egyik eleme, de önmagában is érdekes, hogy
ebből vajon mi maradt mára. Ha alaposabban tanulmányozzuk a demokratikus
ellenzék nyilatkozatait, akkor egész politikája a társadalmi többség
„szólongatására” irányult. Nem véletlenül. Ugyanis az ellenzék – elkerülendő az
elitista avantgárd szerepét – nem akarta felülről megmondani, mi jó a
társadalomnak. Önmagát (és a hatalmat!) kisebbségnek tekintve pusztán csak
adatokat, tényeket akart összegyűjteni, és hozzá kívánt járulni ahhoz, hogy
jobban ismerje meg saját lehetőségeit a társadalom. Mindebből – a kilencvenes
évektől kezdődően – szinte semmi nem maradt.

A két elnökjelölt közül az eddigi nyilatkozatok alapján Kóka a
reformhagyományhoz, Fodor a társadalom iránti nyitottsághoz áll közelebb, s
ilyen optikából értelmet nyerhet az egység megteremtése. Hiszen az MSZP nélkül
okafogyottá válik a reformtámogatás, s újból értelmet nyerhet egy társadalmi
alternatíva kidolgozása. Az más kérdés, hogy ezt a társadalmi alternatívát a
Fidesz dolgozta ki. De az SZDSZ nem teheti meg, hogy lemondjon erről.

3. S itt térhetünk át a harmadik témára. A két elnökjelölt kérdésén túl legalább
ilyen fontos, hogy milyen ideológiai-szellemi arcot képvisel majd az SZDSZ.
Nézetem szerint az új arculat csakis a teljes önállóságon alapulhat. A
„reformerek segítése” típusú gondolkodás ki van téve a változó széljárásnak, s
annak, hogy a reformerek egyszer csak behúzzák a fékeket, és nem lesz szükségük
az SZDSZ-re. Önálló liberális pólusképzés kell. Ehhez viszont politikai
elhatározás. Ezt a politikai elhatározást egyelőre nem látom biztosítottnak. Az
SZDSZ ugyanis még mindig inkább szellemi, semmint pártpolitikai közösség. Mint
szellemi közösség igen komoly érdemeket tudhat magáénak, fenntartja például a
liberalizmus hazai (viszonylagos) népszerűségét. Ám pártpolitikai értelemben az
SZDSZ-nek egyre kevesebb a konvertálható vívmánya. Ami nyilván azzal is
összefügg, amiről már beszéltem: a párt egyszerűen ódzkodik a „társadalomközeli”
politizálástól, mert saját identitása beszorult a reformpártiságba.

Bárki lesz is az elnök, csak akkor van esélye önálló liberális pártpolitikára,
ha lesz társadalmi mondanivalója is. Ilyen megközelítésben Fodor kampányában
mintha több előremutató elem lenne, de természetesen azon dől el a kérdés, hogy
milyen a párt belső erőszerkezete, mekkora hegyek mozdulnak meg a két jelölt
mellett. A magyar demokráciának anno sokat adott az SZDSZ, de ahhoz, hogy ismét
sokat adhasson, nagyon őszinte szembenézésre és teljes megújulásra lesz szükség.

Olvasson tovább: