Kereső toggle

Kémek a kormányban

Miről szólt a mccarthyzmus?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az 1950-es évek elején Joe McCarthy szenátor az egyik legnépszerűbb amerikainak számított, közel négy év alatt azonban a történelem legördögibb alakjai közé száműzték. A ma már nyilvános dokumentumok szerint a róla alkotott képet a kormány bürokratái, kongresszusbeli ellenfelek, a baloldali média és lobbicsoportok festették át.

 

Nem sokan, de vannak, akik cáfolják a szenátorral kapcsolatban általánosan elfogadott állításokat. M. Stanton Evans újságíró például bő egy évtizedes kutatómunkával göngyölítette fel a történteket. Olyan, korábban nem vizsgált iratok, mint elveszettnek hitt külügyminisztériumi feljegyzések, FBI-jelentések, bizottsági jegyzőkönyvek vagy az 1995 óta elérhető Venona-iratok (a Kreml és amerikai ügynökei között váltott táviratok szövegei) áttanulmányozása után, 2007-ben jelentette meg a McCarthyt rehabilitáló Blacklisted by History: The Untold Story of Senator Joe McCarthy (A történelem feketelistáján: Joe McCarthy szenátor el nem mondott története) című könyvét.

Beépülés és külpolitikai irányváltás

A probléma az 1930-as években kezdődött. A gazdasági válság – majd a továbbiakban a második világháború – éveiben Amerika az oroszokra barátként, illetve szövetségesként tekintett. Evans szerint a Roosevelt vezette Fehér Házban szinte irányelvvé vált, hogy „több kommunistára van szükség a kormányban”. Ennek köszönhetően az olyan ügynökségek, mint a hírszerző Office of Strategic Services (OSS) és a kommunikációs Office of War Information (OWI) hemzsegtek a kommunista underground tagjaitól. Mikor a háború után ezeket felszámolták, több ezer alkalmazottjukat a külügyminisztériumba helyezték át. 

George C. Marshall

A helyzeten tovább rontott, hogy 1944-től kezdődően a viszonylag keményvonalasnak számító antikommunistákat és a szigorú biztonsági ellenőrzés híveit eltávolították a külügyminisztériumból. 1947-ben a tárca vezetője George C. Marshall ezredes lett, helyettese Dean Acheson, John Carter Vincent pedig a távol-keleti ügyekért felelős osztály élére került. A két utóbbi férfi szerepelt McCarthy aktáiban, George Marshallról pedig 1951-ben hosszú beszédet tartott a szenátus előtt (ezt könyvben is kiadta America’s Retreat from Victory: The Story of George Catlett Marshall, vagyis Amerika visszavonulása: George Catlett Marshall története címmel).

Ez szentségtöréssel ért fel a rendkívül nagy tiszteletnek örvendő ezredessel szemben (akit egyébként 1953-ban Nobel-békedíjjal is kitüntettek). McCarthy szerint Marshall már a háborús évek alatt következetesen a szovjet érdekeket képviselte; a jaltai konferencia kudarcáért is például részben a tanácsadóként résztvevő ezredest tekintette felelősnek. A szenátor meg volt róla győződve, hogy a Marshall–Acheson–Vincent-trojka aknamunkája nagyban hozzájárult az Egyesült Államok csendes-óceáni „hátsó ajtajának” tartott Kínával kapcsolatos külpolitika 180 fokos fordulatához. Ők kezdték el a második világháború kezdeti szakaszában megbecsült szövetségesként kezelt antikommunista Csang Kaj-seket lejáratni, a kommunista felkelőket pedig támogatni. Kampányuknak köszönhetően az Egyesült Államok felfüggesztette a Csangnak juttatott segélyt, éppen amikor rezsimje haláltusáját vívta a vörösökkel szemben. 

Alger Hiss, a kém. Halad felfelé a ranglétrán.

Érinthetetlenek

McCarthy nemcsak arról akarta lerántani a leplet, hogy a kommunista apparátus sikeresen beszivárgott az amerikai kormányba. Legalább olyan aggasztónak tartotta azt is, hogy ez ellen szinte semmilyen intézkedés nem történt, sőt a Fehér Ház és az illetékes hatóságok mindent megtettek az esetleges botrányok elkerülésére.

McCarthy előtt ugyanis már többen is felhívták a figyelmet a veszélyre. Az exkommunista Whittaker Chambers 1939. szeptember 2-án átadta a külügyminisztériumnak két tucat, a kormányban dolgozó kém nevét és kapcsolatait. Egyikük, Alger Hiss, az inkrimináló információk ellenére tovább emelkedett a külügyminisztériumi ranglétrán. Az 1945-ös jaltai konferencián az elnök mögött állt, amikor megállapodtak a Kelet- és Közép-Európa szovjet megszállását lehetővé tevő feltételekben. Később, Harry Truman elnöksége alatt, a megalakuló ENSZ főtitkára lett. Hissről azóta egyértelműen bebizonyosodott, hogy a szovjeteknek dolgozott.

J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója 1945 novemberében tájékoztatta a Fehér Házat, hogy bizonyítottan kiterjedt kémhálózat működik a kormányon belül, melynek tagja például Harry Dexter White pénzügyminisztériumi alkalmazott és Lauchlin Currie, korábbi gazdasági tanácsadó. „Válaszként” Truman 1946-ban kinevezte White-ot a megalakuló Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatójává. 

J. Edgar Hoover

Az első nagy ügyek

McCarthy 1950. február 9-én a wheelingi republikánus nőklub előtt drámai kijelentést tett: „Ma egy végső, mindent eldöntő, a kommunista ateizmus és a kereszténység között zajló küzdelem részesei vagyunk”.

A beszédnek az a része, mely miatt országos figyelem irányult az addig viszonylag ismeretlen politikusra, így hangzott: „Kezemben tartom 57 személy nevét, akikről feltételezhető, hogy a kommunista párt regisztrált tagjai, de legalábbis lojális támogatói, ennek ellenére olyan pozíciókban vannak, melyekben befolyást gyakorolnak külpolitikánk alakulására.”

Február 20-án McCarthy a szenátus előtt is ismertette vádjait. Ezek kivizsgálására bizottságot állítottak fel, amely előtt McCarthy bizonyítani igyekezett, hogyan fonódtak össze kémhálózati kapcsolatok az Amerasia nevű újság, a Csendes-óceáni Térségi Kapcsolatok Intézete (IPR) és a külügyminisztérium körein belül.

Korábban, 1945 júniusában az FBI több hetes megfigyelés után letartóztatta az Amerasia két szerkesztőjét és egyik szerzőjét, továbbá megvádoltak három amerikai kormánytisztviselőt azzal, hogy titkos adatokat adtak át nekik. Egyikük az a John Stewart Service volt, aki 1944-ben Kínában egy házban lakott a szovjet ügynökként azonosított Solomon Adler pénzügyminisztériumi alkalmazottal. Mindketten olyan jelentéseket küldtek haza, melyekben Csang Kaj-seket korruptnak festették le, és helyette a vörösöket mutatták be Amerika kívánatos szövetségeseiként. Hogy a hamis információk biztosan elérjék céljukat, arról a Fehér Házban többek között Lauchlin Currie, Roosevelt bizalmas tanácsadója gondoskodott. Ugyanő intézte el azt is, hogy a megdönthetetlennek tűnő bizonyítékok ellenére az igazságügyi minisztérium úgy döntött, „nem fújja fel” az Amerasia-ügyet. (Nem véletlenül nem örültek, hogy McCarthy előásta.)

McCarthy felhívta a figyelmet, hogy sok volt amerasiás aktív szerepet vállalt a nagy presztízsnek örvendő agytrösztben, a Csendes-óceáni Térségi Kapcsolatok Intézetében (IPR). Amikor 1952-ben a szenátus belbiztonsági albizottsága alapos vizsgálatot indított az intézettel kapcsolatban, megállapította, hogy az IPR „hamis – többek között szovjet és kommunista forrásokból származó – információk terjesztésében és népszerűsítésében vállalt szerepet. […] Az IPR a kommunisták eszköze volt, hogy az amerikai távol-keleti politikát kommunista célkitűzések irányába terelje”.

Az új távol-keleti külpolitika egyik fő teoretikusa McCarthy szerint Owen Lattimore, a Johns Hopkins Egyetem professzora volt. Az IPR-ban, annak Pacific Affairs nevű újságjánál és az Amerasiánál is vezető szerepet töltött be. Írásainak egyik kulcsfogalma a „vonzás ereje”: a szomszédos országok önként és dalolva csatlakoznak a Szovjetunióhoz, amely a szemükben „a stratégiai biztonságot, gazdasági virágzást, technológiai fejlődést, csodás orvostudományt, ingyenes oktatást, lehetőségek egyenlőségét és a demokráciát (…) jelképezi.” Bizonyítékként Solution in Asia című könyvében Külső-Mongóliát említette, kijelentve, hogy az itt „alkalmazott szovjet politika nem tekinthető vörös imperializmusnak”.

McCarthy színre lépése előtt az FBI már vaskos aktát gyűjtött össze a professzorról. A nyomozó iroda kiugrott kommunisták vallomásai alapján fogott gyanút, de árulkodó volt Lattimore kapcsolatrendszere és 1937-ben Jenanba (a Vörös Kína „fővárosába”) tett látogatása is, mely során találkozott Mao-Ce-tunggal. A vele lévő két amerikai (Philip Jaffe és T. A. Bisson) bizonyítottan hivatalos dokumentumokkal kereskedett. 

Franklin D. Roosevelt

A hadsereggel szemben

1953–1954-ben McCarthy figyelmének középpontjába a hadsereg híradós részlegének Fort Monmouth-i bázisa került, ahol atomtámadás esetén alkalmazandó védelmi eszközök kifejlesztésével foglalkozó kutatóközpontok működtek. (Itt dolgozott ellenőrként 1940 és 1945 között Julius Rosenberg, akit feleségével együtt 1953-ban kivégeztek amerikai atomtitkok kiadása miatt.) McCarthy leleplezései nyomán a hadsereg 35 személyt elbocsátott, de a Pentagon átvilágításért felelős bizottsága kettő kivételével mindegyiküket visszahelyezte állásába. Miután McCarthy kérte a felülvizsgálást végző bizottsági tagok nevét, az Eisenhower-kormány úgy döntött, leállítja a szenátor nyomozását. A hadsereg titkos műveleteit ugyanakkor csendben áthelyezték Arizonába, amire Barry Goldwater szenátor 1979-ben írt könyve (With No Apologies) szerint azért volt szükség, mert tudták, hogy Fort Monmouth nem biztonságos, csak nem akarták ezt nyilvánosan elismerni.

1954. március 11-én a hadsereg megvádolta McCarthyt és munkatársait, hogy tisztességtelen eszközökkel próbáltak előnyös bánásmódot elérni a hadseregben a szakértőként McCarthynak dolgozó G. David Schine-nal szemben. Egy újabb bizottság megállapította, hogy McCarthy nem, de jogi tanácsadója, Roy Cohn tényleg lobbizott Schine érdekében. Az is bizonyítást nyert, hogy a hadsereg részéről valóban történtek erőfeszítések a Fort Monmouth-i vizsgálat leállítására. Ennek ellenére ez az ügy nagyban hozzájárult a szenátor népszerűségvesztéséhez. 

Harry S. Truman

Nem volt hiába?

A kormányba beépült kommunistákat leleplező offenzívájának azonban 48 éves korában, 1957. május 2-án bekövetkezett hirtelen halála vetett véget, de Evans szerint a szenátor erőfeszítései megváltoztatták a történelem menetét. A külügyminisztériumban 1949-ben konferenciát tartottak az Egyesült Államok jövőbeni távol-keleti külpolitikájáról. Az uralkodó vélemény az volt, hogy minél hamarabb el kell ismerni a kommunista Kínát, a Formosán (Tajvan korábbi neve) veszteglő maradék antikommunista erőket pedig sorsukra kell hagyni. Lattimore javasolta, hogy Amerika hátráljon ki Dél-Korea mögül is: „hagyni kell elesni, csak vigyázni kell, nehogy úgy tűnjön, mintha meg is löktük volna”. Úgy tűnt, Lattimore terve a csendes-óceáni térség amerikai stratégiájának átalakítására sínre került. Evans szerint ennek megadadályozásában döntő fontossága volt annak, hogy Joe McCarthy februárban a pódiumra lépett Wheelingben.

Olvasson tovább: