Kereső toggle

A felejthetetlen Szabó Magda

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor 1996-ban Beatrix holland királynő Magyarországra látogatott, megkérdezték tőle, hogy a hivatalos programon kívül mit szeretne megtekinteni. Azt válaszolta: „a helyet, ahol Emerenc lakott”. Emerenc, Szabó Magda Femina-díjas regénye, az Ajtó központi alakja. A Júlia utcában, nem messze az író otthonától, egy ódon villalakásban élt Szőke Juliska néni, akiről Szabó házvezetőnőjét, Emerencet mintázta, és akinek legendás ajtaja mögé senkinek sem sikerült benéznie, egyedül csak Magdának. Az egyik legnépszerűbb magyar író száz éve született.

Október 5-én ünnepelné századik születésnapját Szabó Magda. A legtöbb – több mint negyven – nyelvre lefordított magyar író a mai napig töretlen népszerűségnek örvend, a hazai olvasóközönség kedvence. Külföldön is szép számmal akadnak rajongói.

Az 1989 utáni kultúrpolitika mint a polgári értékek képviselőjét, a kommunista rendszer üldözöttjét állítja fókuszába, holott az író megtalálta a hangot Aczél Györggyel, de Kardos György, a Magvető Könyvkiadó igazgatója (korábban az Államvédelmi Hatóság alezredese) sem állta útját 1958-tól felfelé ívelő pályájának. A költőnek indult, mélyen kálvinista Szabó ugyanakkor 1949-től valóban nem publikálhatott, a hatalom visszakövetelte tőle a pár nappal korábban neki ítélt Baumgarten-díjat, száműzték az irodalmi életből, és állásából is elbocsátották. A hallgatás éveiben tanárként dolgozott és gyerekeknek írt.    

Visszaemlékezése szerint az 1956-os forradalom idején rettegve zárkózott be fürdőszobájukba, és saját maga megnyugtatására elkezdte írni verses meséjét, a Bárány Boldizsárt. A gépfegyver-kelepeléssel párhuzamosan készült el a tizennyolc bégetésből álló terápiás túlélőmese, amellyel azóta generációkat nyugtattak meg és ringattak el szüleik.

Az elnémított író két évvel a forradalom után, a Kádár-korszak küszöbén, 1958-ban Freskó című regényével hirtelen újra berobbant a magyar irodalmi köztudatba. „Egyszer, az üldözöttség legmélyebb bugyrában majdnem számonkérő indulattal faggattam Istent, ha arra teremtett, amit élnem kell, ugyan miért tette. Ma már tudom, Isten a Freskóval válaszolt” – olvashatjuk pályaindító regényének fülszövegében.

Úgy tűnik, Szabó 1958 után kezdett megbékélni az elvtársakkal. Nem politikai, inkább taktikai okokból dönthetett így, hiszen semmiféle terhelő dokumentum nem maradt fenn múltjából. A Freskóban egy békebeli református papcsalád tragédiájáról írt. Szövegében párhuzamosan megjelennek egy letűnt polgári világ szereplői és a kommunizmust építő, annak eszméiben hívő új karakterek. Békepap, holokauszt-túlélő, hitét vesztett zsidó lányból lett párttitkár, nyomorgó kefegyári munkás, békebeli úrinő, sajátos, önző érdekek motiválta álkommunista, bántalmazott nők, akik családon belüli erőszak áldozatai.

Miért láthatott fantáziát Kardos György az osztályidegen háttérből jött, gyakorló protestáns Szabó Magdában? Ha figyelmesen olvassuk Szabó műveit, észre kell vennünk azt a finom taktikai műveletet, amit az író karakterei ábrázolásában véghezvisz. A Freskóban például ellenszenves és taszító karakter a püspökségre és fiú utódra vágyó Máthé István. A régivágású svájci szemináriumban studírozó, kommunizmust gyűlölő tiszteletes bántalmazó és iszákos. Vele ellentétben az olvasóban szánalmat kelt Kun László, a békepap, Anzsu a kefegyári munkás, és még sorolhatnánk a proletariátust képviselő szereplőket. Az író nőalakjai, a marxista feminizmuson edződött önállósodó, erős, dolgozó nők, akik szakítanak hagyományos asszonyszerepeikkel.

Eközben Szabó remek pszichológiai érzékkel, finoman rajzolja meg szereplőit, nem riad vissza attól sem, hogy elkalauzolja olvasóit egy olyan világba, mely 1945-ben elsüllyedt, és melynek értékei ott rejtőznek sorai között.

Egy másik nagyon izgalmas momentum az író életművében a zsidósághoz való viszonya. Több elbeszélésében, regényében megemlékezik a holokauszt tragédiájáról, regényeiben megjelennek a soá túlélői. Szabó egyik legnépszerűbb művében, az Abigélben, amelyet jóval a második világháború után, 1970-ben írt, a magyar ellenállásnak állít emléket. Kőnig tanár úr emblematikus alakján túl azonban van egy nagyon szép üzenete az ifjúsági regénynek.

Az Abigél keletkezéstörténetét az író Záróvizsga című, 1987-ben megjelent esszégyűjteményében mondja el. Itt emlékezik vissza pedagógus pályájának legnagyobb traumájára: „Amikor a zsidótörvények iszonyú ideje elérkezett, az osztályközösségek kettéváltak. Mint az egyiptomi angyal jelzései, villogtak a csillagok nem keresztyén gyerekeinken. Nem mi hoztuk a törvényt, de mi néztük végig a végrehajtását, s nekünk kellett szégyenkeznünk miatta. Faragó, az okos Faragó, aki mindenkinél jobban tudta a magyart, csillagos egyenruhában készült az érettségire. Az utasítások egyértelműek voltak, ha nem mondták is ki kereken, de szuggerálták, hogy az amúgy is megtaposottak az élet legjelentéktelenebb szektorában is érezzék, nincs rájuk szüksége az országnak. Fiatal voltam, most már tudom, milyen iszonyúan az, akkor úgy éreztem, idősebb vagyok Matuzsálemnél: éppen hat évvel voltam idősebb az érettségiző osztálynál. Mindenképpen segíteni akartam Faragónak, kiadtam neki érettségi tételül a magyar hazafias lírát. Mai eszemmel már felfogom, jobban nem is árthattam volna szegénynek, de mikor annyira hittem, az egyetlen reális kötelet dobom most oda szegénynek, amibe kapaszkodhatik, az érettségi tétele üzenet, igazolása annak, hogy magyar, hogy el ne higgye már, hogy valami más, hogy idegen a nemzet testében, azoknak higgyen, akik a versekből hozzá beszélnek. Csodálatosan felelt, vérvörösen, megint csak a vizsga jelentőségén messze túlmutató nemzeti öntudattal, holtomig emlékszem majd rá, hogyan mondta el a Himnuszt meg a Szózatot. »Nem lehet jelese magyarból« – döntött az értekezleten a felsőség. Hogyhogy nem lehet? Az volt mindig. Itt vannak a jegyei, a magyar dolgozatai. »Nem lehet jeles« – ismételték, mintha hülye volnék, akinek többször is el kell mondani mindent. Kimentem a folyosóra, Faragó ott állt, megöleltem és sírva fakadtam. Remélem, emlékszik azokra a nyakába pergő tehetetlen könnyekre. Hogy a könnyekre emlékszik csak, és nem arra, hogy nem sírnom kellett volna. Sírni akárki tud. Sírni egyszerű.”

Ezekből az élményekből születik meg az okmányhamisító Kőnig tanár úr bátor alakja, ő menti meg a zsidó Bánki Annát, illetve Vitay Georginát, akinek az édesapja az ellenállás magas rangú katonai vezetője. „Mindent beleírtam az Abigélbe, amit nekem kellett volna megtennem, aki tanú voltam és kortárs, de nem lettem több egy bűntudatos szemlélőnél. Ha vádirat lett, magamat vádolom és a magamhoz hasonlókat, ha elismerés, azoknak szól, akik kicserélték az okmányokat” – fogalmazott.

Szabó Magda 1991-ben levelet írt egy Svájcban élő kritikusnak, Éva Haldimannak. Az újjáéledő antiszemita hangulatok kapcsán megemlíti pályatársát és barátnőjét, a zsidó Gergely Ágnest, aki rettegett a lángra kapott gyűlölettől. „Szeretnék még valami jót is tenni, mondjuk odaadni a saját hátteremet Gergely Ágnesnek, hogy ne reszkessen, és legyen ő az én nemesi előnevemmel és a Várady Szabók vagy Ágyai Szabók címeres gyűrűjével hithű kálvinista, per saecula saeculorum. El nem hiszed, milyen hangulatban él itt, aki nem szobatiszta, írtam is neki egy ok nélküli? levelet, hogy sok ágy van a Júlia utcán, ha fél, jöjjön, egyszer már írtam ilyet, pedig akkor nem volt ilyen éles a hangulat” – fogalmazott a levélben.

A Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas Szabó Magda kilencven éves korában, 2007 novemberében, tíz évvel ezelőtt ment el. Kedvenc időtöltése, vagyis olvasás közben örökre elaludt. Egy egész ország gyászolta, azóta is hiányzik.

Olvasson tovább: