Kereső toggle

Surda és a forró szél

Egy kisember kalandjai a szocialista Jugoszláviában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A napokban 81 éves korában elhunyt a népszerű színész, Ljubiša Samardžić, alias Surda, a hazánkban is nagy sikert arató Forró szél című film főszereplője. Samardžić talán a legismertebb szerb színész (Gojko Mitić mellett), aki Jugoszlávia, illetve a későbbi utódállamok határain túl is generációkon keresztül őrizte népszerűségét. Ez leginkább az általa megformált „kisember” karakternek köszönhető, amellyel a nézők is könnyen azonosulni tudtak. Művészete, filmjei annak a kornak állítanak emléket, amelyre sokan ma is nosztalgiával tekintenek vissza. Hogy milyen is volt valójában ez a kor, Surda történetei alapján próbáltuk meg rekonstruálni.

A Forró szél című filmsorozat tíz epizódja 1979-ben készült, Jugoszláviában 1980-ban volt az ősbemutatója (a sorozatot egy hosszabb terjedelmű önálló film is követte, Borivoje Surdilovics kalandos élete címmel). A Magyar Televízió 1984 decembere és 1985 februárja között tűzte műsorára először, a hagyományos kedd esti filmsorozatok egyik legsikeresebbjeként, amelyet aztán számos ismétlés követett. A kereskedelmi televíziózás kezdete óta jó néhány további vetítés tette a fiatalabb generációk számára is elérhetővé a máig népszerű filmsorozatot.

Surda és a plávi életérzés

Hogy mi lehetett a filmsorozat sikerének titka? A film görögös hangulatú, dallamos zenéje, különösen a slágerré vált főcímdal, az A sad, Adio (És most Adio) – amelyet számos magyar énekes is előadott – bizonyára sok tévénéző számára tette fogyaszthatóvá a mai szemmel azért már kissé lassan csörgedező történeteket (az epizódokat visszanézve a film háttérdalai között néhány híres Clayderman-klasszikust is felismerhetünk). A zene azonban önmagában mit sem ért volna Samardžić – és tegyük hozzá, az egyes karaktereket kiválóan megformáló színészek – nagyszerű alakítása és a fanyar humorú eseménysor nélkül. A film készítőinek kezéből egy korhű, realisztikus alkotás került ki, amely pontos tükörképe a létező szocializmus sokunk által ismert és megtapasztalt világának. A hétköznapokból ismert „idegesítő” sztorikat a humor abszolút fogyaszthatóvá, élvezhetővé teszi (ami érthető is, hiszen műfajilag mégiscsak egy vígjátékról van szó). A főszereplő élethűen adja vissza az álmodozó, érvényesülni igyekvő, jobb életre vágyó kisember karakterét, aki próbálkozásai közepette gyakran kerül bajba az államhatalommal, saját közvetlen környezetével és a nagyváros idegen lakóival folytatott küzdelmei során.

A történet szerint a főhős, Borivoje Surdilovics (Surda), a fiatal borbély Dél-Szerbiából a fővárosba, Belgrádba költözik, hogy megvalósítsa álmait: egzisztenciát teremtsen, és családot alapítson. Ahogy ars poeticáját egy apjával folytatott élénk vita során röviden, de velősen összefoglalja: „én élni akarok, hosszan, méghozzá jól!”. Talán ez a mondat fejezi ki legjobban azt a „plávi” életérzést, amelynek eléréséért Surda, és egyben a tévénéző kisemberek tömegei is küzdöttek. A főhős sűrűn emlegeti görögországi élményeit, amelyek újbóli átéléséért mindent megadna. A „kékség”, a mediterrán tenger, a görög zene és tánc felidézése teszi élhetővé számára a hétköznapokat. A „Forró szél” cím is erre a görög élményre utal.

Kezdetben az apja pénzén vásárolt borbélyüzletben dolgozik, nem sok kedvvel és még kevesebb eredménnyel. Az üzlet fellendülésének egyik legnagyobb akadálya, hogy a főhősnek gyakran nemcsak a munkakedve süllyed mélypontra, hanem a vérnyomása is. Ez a legváratlanabb pillanatokban teszi lehetetlenné számára a munkavégzést, s ezzel együtt a vendégkör kiszolgálását és megtartását – a rosszulléteiről szóló jelenetsorok munkahelyi motivációs tréningeken való bemutatása nem javallott. 

Ezt követően a váratlanul feltűnő, és ettől kezdve állandó „mentorává” váló földije, a semmittevő, élősködő, erőfeszítések nélkül érvényesülni akaró Bob tanácsára taxis vállalkozásba kezd. A taxis vállalkozóként elszenvedett kudarcok azonban hamar kedvét szegik, felad a sofőrködéssel, majd újabb próbálkozások következnek – kocsikísérő, lakásügyi előadó stb. –, ám egyikben sem leli kedvét. Egy rövid, vendégmunkásként töltött németországi kitérőt követően megismerkedik jövendőbelijével, a stewardessként dolgozó Vesnával, ezzel élete párjára rátalál ugyan (összeházasodnak és gyermekük is születik), élete hivatására azonban továbbra sem. Közben azt is megtudjuk, hogy már tanulmányai során sem volt rá jellemző a szorgalmas munka és a szakmahűség, fiatalkori álmai – futballista, pilóta, orvos – közül egyiket sem sikerült megvalósítania.

Mindeközben hosszú éveken keresztül élvezik a nagymama és Firga bácsi „vendégszeretetét”, akik „átmenetileg” befogadták szűkös otthonukba a vidéki rokont, majd annak családját is. A többgenerációs együttélésből fakadó konfliktusok és a munkahelyi kudarcok alaposan megpróbálják házasságukat, amely csaknem zátonyra fut, a tizedik (utolsó) epizódban azonban végül minden jóra fordul: Surda jól menő fodrászatot nyit, és sikereinek eredményeként házasságuk is helyreáll.

Ljubiša Samardžic, Surda szerepében gyakran került bajba az államhatalommal, saját környezetével és a nagyváros idegen lakóival folytatott küzdelmei során.
Rendszerszintű „vérnyomásproblémák”

Anélkül, hogy túl sok mindent bele akarnánk magyarázni a film mondanivalójába, érdemes bepillantanunk a történet színteréül szolgáló ’70-80-as évekbeli Jugoszlávia mindennapjaiba. A soknemzetiségű ország nem túl hosszú története során ekkor már sokadik válságát élte, a kezdettől fogva meglévő gazdasági, etnikai és vallási színezetű konfliktusok az 1945-től 1980-ig tartó titói időszakot is végigkísérték. A különutas politikát folytató Tito – vállalva a szocialista országokkal való konfliktust is – megpróbált lavírozni Nyugat és Kelet között, alapító tagja lett például az el nem kötelezett országok mozgalmának. Eközben ugyanúgy nem hagyta politizálni az embereket, mint más országokbeli kommunista elvtársai, az ellenzékieket üldözte, bebörtönözte. Ugyanakkor bizonyos tekintetben igyekezett nagyobb szabadságot adni a „jugoszláv” lakosságnak, akik a környező országokhoz képest viszonylagos jólétben éltek: szabadon utazhattak, akár Nyugatra is, a gazdaságban pedig engedte a kisvállalkozások térhódítását. „Az 1965-ben kezdődött társadalmi-gazdasági reformfolyamatok jegyében a határok megnyitásával, új gazdasági és rendszerbeli intézkedésekkel kívánta megoldani az agrárlakosság túlnépesedésének, a munkanélküliségnek és a szakképzetlen munkaerőnek a problémáját” – írja Gábrity Molnár Irén A jugoszláv lakosok külföldre távozásának szociológiai vetülete című tanulmányában. Becslések szerint az 1971-es összeíráskor 750 ezer emigránst tartottak számon, számuk 1973-ban már elérte az 1,1 milliót. Az 1973-as úgynevezett „első olajsokk” után az ideiglenesen külföldön dolgozók egy része visszatért hazájába, de az 1981-es népszámlálás adatai szerint még így is 874966-an dolgoztak külföldön (e számadat a külföldön munkát vállalók családtagjait is magában foglalja). Mindeközben az országon belüli migráció is igen jelentős méreteket öltött a fejletlenebb déli régiókból az északi tartományok felé.

Mindezek ellenére Jugoszlávia gazdasága egy optikai csalódás volt: az 1951 és 1990 közötti időszakban a jugoszláv gazdaság átlagos növekedése 4,5 százalékos volt, aminél a legtöbb közép-kelet-európai ország jobban teljesített a térségben. „A kelet-európai térség országaihoz képest valamivel magasabb életszínvonal, amellyel Jugoszlávia a hetvenes és a nyolcvanas években rendelkezett, egy irracionális külföldi eladósodás eredménye volt. A keleti országokhoz képest lényegesen jobb élet illúziójában jelentős szerepet játszott olyan termékek elérhetősége, mint a farmernadrág, a Coca-Cola, a modern gépkocsik és a brit és amerikai popkultúra beszivárgása” – idézi a szabadmagyarszo.com vajdasági hírportál Goran Nikolić közgazdászt. Hozzátette: Tito 1980-ban bekövetkezett haláláig a jugoszláv gazdaság adósságnövekedése éves szinten 17 százalékos volt, miközben a munkanélküliség 7-ről 12 százalékra nőtt a nagyszámú külföldre szakadt jugoszláv vendégmunkás ellenére. Jugoszlávia általános társadalmi-gazdasági állapota a ’80-as, ’90-es években tovább romlott, ami csak fokozta az emberekben a korábbi időszakok iránti nosztalgiát. Amint azt egy vajdasági ügyekben járatos újságíró megfogalmazta: a „kisemberek” közül sokan érzik úgy, hogy az elmúlt évtizedekben visszatérő, gyakran „militánsabb” politikai erők („hideg szelek”) azt a szabadságot és viszonylagos anyagi jólétet is elvették, amivel a „forró szél” idején még rendelkeztek. (Közreműködött: Hajdú Sándor)

Olvasson tovább: