Kereső toggle

Akkor volt boldog, ha nevettek rajta

A színészlegenda Latabár Kálmán lányával, Latabár Katalinnal beszélgettünk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Dózsa György út 17. szám alatti hatalmas, szecessziós bérház 1911-ben épült. A boldog békeidők elegáns Goldmann-háza az építtetőjéről és első tulajdonosáról kapta nevét. Az öreg ház sok mindennek tanúja volt a hosszú évek során. Falán tábla hirdeti: itt lakott Latabár Kálmán.

Vajon hányan emlékeznek még a hajdani színészlegendára, aki képes volt bárhol és bármikor, bármilyen politikai rendszerben egy egész országot megnevettetni? Tudta azt, amit csak kevesen, hogy a bánatra a leghatékonyabb gyógyír a nevetés. Nem csak tudta, alkalmazta is, végignevettetett a Horthy-korszak és a kommunista diktatúra alatt, így sikerült átvészelnie mindkettőt anélkül, hogy bizalmas kapcsolatot ápolt volna a hatalmon lévő politikai elittel.

Tréfált a háború előtti fekete-fehér mozifilmeken, majd 1945 után egészen 1970-ben bekövetkezett haláláig tovább kacagtatta a nagyérdeműt a színpadon. Sok embernek segített karcos Latabár-vicceivel. Kicsit enyhíteni tudta a ’44-es borzalmak emlékeit, majd a Rákosi-diktatúra fojtó légkörét, a mindennapi rettegést, amiben nagyszüleinknek és szüleinknek hosszú éveken át része volt. Nem véletlenül emlegeti mindmáig a színészt „Latyi”-ként az a nemzedék, akikkel, ha csak pár órára is, de feledtette a keserű valóságot.

Az utolsó Latabárhoz, a művész Katalin lányához vagyok hivatalos teára. Katalin születése óta az ódon százéves ház második emeletén megbújó családi fészkükben él. „Micsoda ház volt ez hajdanában, ha látta volna! A lift ébenfából készült, tükör és kárpitozott pad volt benne. Semmi sem maradt ugyanolyan a hatvanas évekbeli nagy tatarozás után, mint régen. A kapualjból eltűntek a Zsolnay-szobrok, csak egy-kettő van meg. Apukáék 1940-ben költöztek ide. A bátyám, Kálmán kétéves volt. Zuglóban laktak egy villalakásban, de nagymama nem érezte ott jól magát.  Én már itt születtem 1942-ben. Valamikor öt szobánk volt. Apu egy kis színpadfélét rendezett be a szalonban. Nem éltünk fényűzően, de szép bútoraink voltak. Drága ruhákat sem vett soha, hiába nyaggattam értük. Tudja, mindig azt mondta: Ducikám, nekünk szerényen, egyszerűen kell élnünk. Ducinak becézett. Kislánykoromban husi voltam. Anyu volt a nagy Duci, én meg a kis Duci. Apukát mindig fogadóbizottságnak kellett várnia, itt a lift előtt, és búcsúzóbizottságnak kellett kikísérnie sűrű jókívánságok közepette, amikor előadásra ment. Megkövetelte az utolsó pillanatig” – emlékezik vissza nevetve, miközben bevezet a tágas lakásba.

Hatalmas belmagasság, patinás ajtók, finom antik bútorok és csipkék hirdetik a hajdani nagypolgári lét eleganciáját. Minden tárgy, fénykép a színészt idézi. Megfordul a fejemben, milyen jó lakásmúzeumot lehetne itt nyitni. „Nagyon sok kelléket elkótyavetyéltem, ami aputól maradt. Jószívűen kölcsönadtam egy-egy fellépéshez, színdarabokhoz, az Operettszínház relikviás falára. Eltűntek, nem hozták vissza őket. Lakásmúzeumhoz sokkal több minden kellene, kosztümök, rekvizitek (színpadi kellékek), ezek már nincsenek meg. Egyébként is kiöregedtem már a pörgésből, elfáradtam, nincs hozzá erőm. Hagyjuk aput nyugodni! Én soha nem tapostam. A filmek után sem kapok egy fillért sem. Nehezen, de sikerült megtartanom az ősi fészkünket, pedig most már csak ez a két szoba van, hármat a hatvanas években a ház felújításakor leválasztottak egy másik lakásnak” – Katalin elmélázva, finom mozdulattal emeli szájához a míves porceláncsészét. A teáskészlet és a teáskanna is, amiben a vizet forralta, Latabár Kálmán idejéből való.

Nevetni kellett rajta

Otthon is nagy mókamester volt a művész úr? – faggatom. Nevetve csóválja a fejét: „Mit gondol?! Apuka egy erkölcscsősz volt! Nagyon szigorú! Itthon rendnek kellett lennie! Már gyűrűs menyasszonya voltam a férjemnek, akit apu is nagyon kedvelt. Este 11-kor azonban felállt és lekísérte a »jópofa fiút«. Esküvő előtt nem alhatott nálunk külön szobában sem.

Apu itthon készült fel a szerepeire. Órákon át gyakorolt a tükör előtt. Figyelte a mimikáját, grimaszokat vágott. Aprólékosan, percre pontosan kidolgozta a jeleneteit. Bezárkózott a szobájába szerepet tanulni, ilyenkor nem zavarhattuk. Mindig vitt valami újat az előadásba, sohasem játszott semmit kétszer ugyanúgy. Nem bízott a rutinban, pedig volt neki, azt elhiheti. Ha nem szerepet tanult, akkor az aláírását gyakorolta. Aztán amikor kidolgozott egy új számot, bement a színházba, odament a kellékesekhez, a vécés nénikhez, a jegyszedőkhöz, és bemutatta nekik. Ha ők nevettek rajta, akkor megtartotta a produkciót, ha nem, kivette. Ilyen volt mindig: az egyszerű embereket viccelte meg először.”

„Az ott az ő szobája” – mutat Katalin a mellette lévő ajtóra. A híres színészdinasztia képei figyelnek minket a falról. „Latabárok. Latabár Endre, az ükapám, apu dédapja. Ő volt a példaképe. A Miskolci Nemzeti Színház alapítója. Zseni volt. Zenész, karmester, igazgató, műfordító. Az első fiamat apu kérésére róla neveztük el.”

Nézegetem az ősöket, és megkérdezem Katalint, nem akart-e ő is színésznő lenni? Hevesen rázza a fejét. „Soha, hála Istennek, engem csak a tánc érdekelt! A bátyám színész lett.” Ifjabb Latabár Kálmán 2000-ben hunyt el. Nem sikerült kilépnie apja óriási árnyékából. A sors túl magasra tette a lécet. Katalin hangjában szomorúság bujkál, míg beszél. Évtizedek távlatából is még mindig megviselik bátyja kudarcai. „A pályája során állandóan összehasonlították apuval. Egész életén át nyomasztotta, hogy nem tudott önmaga lenni. Vesztére ugyanúgy nézett ki, mint apu, és ugyanazt várták tőle is, de nem azt kapták. Aput is bántotta a dolog. Próbálta tanítgatni, de a bátyám nem hagyta magát. Idegesítette, hogy nem tud kibontakozni. Higgye el, ha nem apu fia, nagyon nagy karriert csinált volna! Gyönyörűen zongorázott, táncolt, énekelt. Nagyszerű operettszínész lehetett volna belőle. Nem tudott mit csinálni. Apu szerepeit adták neki, és a közönség észrevette a differenciát.

Ő volt a fiú. Én ültem apu ölében, osztottuk a puszikat. Kálmánt férfiasan nevelte. Tornamutatványokat, különböző gyakorlatokat csináltak. Erre nagyon figyelt, hogy a fia férfias legyen. Én meg lány voltam, egész más bánásmódot igényeltem és kaptam. Persze nem kivételezett, de másként kezelt engem, mint őt. Nagyon sokszor kért tanácsot tőlem a szerepeihez is.” Latabár Katalin most édesapja bronzszobra előtt ül. Sugárzik belőle a békebeli úrinő, ahogy elegáns fekete-fehér szettjében finom mozdulatokkal elém teszi a régi családi fotókat, választékosan beszél, szépen tartja kezében a teáscsészét. Látszik rajta, hogy ez a nő kislánykorában valakinek a szeme fénye volt, mint ahogy az is, hogy született táncművész.

Hogy miben rejlett Latabár Kálmán vonzereje? Mi volt az a különleges plusz, amitől sikerült a mindenkori közönségét a kisujja köré csavarni? „Istenadta komikus fazonja volt, erről nem tehetett! Még semmit nem csinált, csak kijött a színpadra, és már nevettek rajta. Megállt, a nézőtér pedig tombolva tapsolt. Nevetni kellett rajta, olyan volt a fizimiskája” – mondja a lánya. 

Színháztörténészek szerint ha Latabár Kálmán kicsit nyugatabbra születik, simán lekörözi Chaplint. Fiatalon testvérével, Árpáddal beutazta Európát. Kezdetben artista számokat adtak elő. Max Reinhardt, a híres zsidó származású osztrák rendező, aki Németországban is dolgozott, szerződtette a Latabár testvéreket. Ez akkor nagy dicsőségnek számított. Latabár Kálmán az 1930-as években Magyarországon ötven filmben szerepelt. Az improvizáció mestere volt, gyakran rögtönzött a szerepeiben.

Nyilasok Latabáréknál

„Apuka semmi mást nem akart, csak játszani! Őt nem érdekelte a politika, az, hogy ki van hatalmon. 1956-ban megválasztották a Forradalmi Bizottság elnökének, mert annyira szerették. Elszörnyülködve hazajött, és azt kérdezte: »Mit kell ilyenkor csinálni?« A forradalom leverése után nem lett semmi baja. Túl sok rajongója volt” – mondja Katalin, aki az 1940-es évek eseményeiről keveset tud. „Nagyon kicsi voltam akkor. Kétéves. Ez a ház csillagos ház volt, védett ház. Sok zsidó lakott itt.”

Tudom. Azt is tudom, hogy Latabár Kálmán anyai ágon zsidó származású. Édesanyja, Deutsch Honor Ilona – Katalin elbeszélései szerint – gyönyörű, művelt asszony volt. Páratlanul zongorázott, énekelt. Molnár Ferenccel is jó barátságot ápolt. „Tudja, akkor anyukának kellett felvarrni a nagymama kabátjára a sárga csillagot. A nagymama nem szerette anyukát. Apunak egy csodaszép, fekete hajú, zsidó színésznőt nézett ki. Sokáig tudtam a nevét, anyu mindig mondogatta, de most már elfelejtettem”– teszi hozzá.

Katalin édesanyja, Walter Kató építészcsaládból származott, tanítóképzőbe járt. 17 éves volt, amikor egy este szüleivel a Városligeti színház Latabár-előadására látogatott. Az első sorba vettek jegyet. „Nagyon-nagyon nevettek! Apu észrevette őket. Az előadás végén megkérdezte: »Kik ültek az első sorban? Meg szeretném ismerni azt a kislányt, aki ilyen jóízűen kacag.« Így indult a szerelem. Apu tizennyolc évvel volt idősebb anyunál. A képzőben irigykedtek a lányok: »Hallottátok, a szép Walter Katót elveszi a Latabár!«” Nézem a fotót a szép Walter Katóról, akinek mintha csak a mása lenne a szép és víg kedélyű Latabár Katalin.

A nagymama a szomszédoknál bujkált, hol ennél, hol annál. 1944 decemberében szüleivel beköltözött a Goldmann-ház egyik gyönyörű, három szobás lakásába egy 23 éves fiatalember, Báli László, a hírhedt zuglói nyilasok legkegyetlenebbje. Katalin erről semmit sem tudott. A Budapesti Fővárosi Levéltár népbírósági periratai viszont beszámolnak róla, ahogy arról is, hogy 1948-ban tanúként kihallgatták Latabár Kálmán színművészt, aki szemtanúja volt annak, amint a nyilas suhanc a pincében rejtőzködő 84 éves özvegy Grün Pinkasznét előrángatja és rugdossa. „Latabár művész úr a karját nyújtotta az asszonynak, és felsegítette a lépcsőn. A kapuig kísérte. Megpróbálta megvédeni a nyilas ütlegeléseitől” – áll az 1948-ban keltezett tanúvallomásban.

„Járt nálunk több nyilas is. Zsidókat kerestek. Már nagylány voltam, amikor anyuka elmondta ezeket nekem. Apu soha nem említett erről semmit” – emlékezik vissza Katalin, amikor elmesélem neki a történetet. „Apuka nyitott nekik ajtót. »Tessenek bejönni!« Szegénynek remegett a hangja, ahogy beszélt.  A nyilasok megkérdezték tőle, miért remeg a hangja, művész úr? Mire ő azt válaszolta: »Szerepet tanulok, jöjjenek be, nézzenek körül!« Képzelheti, a szomszédban meg ott lapult a nagymama, aki végül megmenekült. Itt halt meg 1957-ben. Megvárta, amíg apuka hazaér az előadásról, aztán elment.”

Latabár Kálmán 1944 októberétől, a nyilas hatalomátvétel napjától nem állhatott színpadra. Katalin édesanyjától értesült arról is, hogy nem sokkal Szálasi hatalomra kerülése után meglátogatta őket Kiss Ferenc. (Kiss 1937-től 1944-ig a Színművészeti Akadémia igazgatója volt, majd 1938 és 1944 között a Színművészeti és Filmművészeti Kamara elnöke. Szálasi Ferenc megbízásából a Nemzeti Színház igazgatója lett 1944. október 15-től. 1963-ban megkapta a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze kitüntetést.)

„A belső szobában ült le. Akkoriban nagy dolog volt a kávé, anyu főzött neki. Reszketett a keze, amikor a csészéjébe öntötte a feketét, kiborult, rá Kiss Ferenc nadrágjára. Az igazgató azzal bíztatta apukát: »Kálmánka, én téged továbbra is szerződtetni foglak. Megígérem, hogy a mamádnak sem esik bántódása.« Másnap kirúgták aput, és elkezdtek járni hozzánk a nyilasok zsidókat keresni. Aput az védelmezte, hogy anyu katolikus volt, magyar asszony. Tudja, még mindig összeszorul a gyomrom, ha egy-egy régi filmben meglátom ezt a kerek képű Kiss Ferencet, aki egyébként apu szerint nem volt rossz színész.”

Latabár Kálmánt 1945 után is indexre tették. Az akkori politikai elit a Horthy-rendszer csökevényének bé-lyegezte művészetét. Gáspár Margit, az Operettszínház igazgatója azonban kiállt a színész mellett. Jól tudta, ha nincs Latabár, nem lesz közönség – úgyhogy újra színpadra állhatott mindenki Latyija.

„Apuka 1944-ben, amikor a nagymamát bújtatni kellett, cukros lett. Anyuka itthon inzulinozta szegényt. Sokszor került kórházba. Rettegtünk attól, hogy mi lesz vele, megmarad-e. Megmaradt. Tudja, itthon elesett volt, szenvedett, de amikor kilépett az otthonunkból, kihúzta magát, köszöntötte a lakókat, csevegett a munkásokkal. Senki sem tudta róla, hogy mennyire beteg.

A színpadon, a filmvásznon, mintha kicserélték volna. Erőre kapott. Nem akarta, hogy gyengének lássák.”

Hogy mi igaz, és mi nem azokból a legendákból, amik az 1950-es években keltek szárnyra a népszerű színészről, senki sem tudja. A jelenet, amelyben egy Rákosi-képnek keresett helyet a falon, közben pedig azt mondogatta, „Hova akasszalak? Hova akasszalak?”, Katalin szerint nem történt meg. Ahogyan a vörösre festett biciklikormány sztorija is csak a nép ajkán született legenda, amire Rákosi úgy reagált, azért nem esik bántódása a művésznek, mert nem szereti az akasztott színészeket.

Latabár lánya arra a május elsejei felvonulásra még mindig emlékszik, amikor apja kinyitotta szobájának a Felvonulási térrel szemben lévő ablakát, és kinézett rajta. Valaki meglátta a tömegből és elkezdte kiabálni: Ott van a Latabár!  Az emberek pedig hirtelen átváltottak az „Éljen május elsejéről” „Éljen a Latabár”-ra. „Puszikat dobtak neki! Tapsoltak! Integettek. Apuka boldog volt. Annyira szerette, hogy az emberek odavannak érte. Ez adott erőt neki a betegségében is. Siófokon van a nyaralónk, és amikor apuka bement a vízbe, tódult utána a tömeg. Ő meg elkezdte produkálni magát, nevettette az embereket. Később, halála előtt egy pár évvel, már nem ismerték meg az utcán. Ilyenkor szomorú volt. Mondogatta: »Látod, Ducikám, amikor régen erre jártam, körém gyűltek. Most meg!« Azt mondtam neki: »Apuka, ez egy új generáció. Most már nem játsszák a filmjeit, nem tudják, hogy kicsoda maga.« Beletörődött, de fájt neki.”

Az 1950-es években az Operettszínházat meghívták Moszkvába vendégszerepelni. A kommunizmus bizarr tréfája, hogy a szovjet közönség már ismerte Latabár régi filmjeit, mivel náluk vetítették azokat, amelyeket a Rákosi-éra a Horthy-rendszer rothadó termékének bélyegzett. Latabár Kálmán megtanult egy köszöntő szöveget oroszul, és amikor megjelent a színpadon, a közönség régi, jó ismerősként fogadta. Elsöprő tapsvihart aratott. A politikai hatalom nem talált rajta fogást.

„Tudja, mi az a Krasznaja Moszkva?” – szegezi nekem váratlanul a kérdést Katalin. Tudtam. A keleti blokkban nincs olyan ember, aki ne ismerte volna a szocializmus páratlan illatát. „Na, akkor azt is tudja, hogy a Krasznaja Moszkva a világ legbüdösebb kölnije. Apuka viszont rajongott érte. Rengeteget hozott haza a moszkvai turnéjáról. Locsolta magára! Mindig mondtam neki: »Apuka, ez annyira büdös! Egyszerűen lehetetlen maga mellett megmaradni.« Őt nem érdekelte. Szerette, mert olyan erős, karakteres kölni volt!”

Unoka a sporttáskában

A művészt otthonában nemcsak a filmhíradó kereste fel, melynek fekete-fehér felvételén mai napig látható a tízéves Latabár Katalin kis táncbemutatója, hanem a szocialista kultúrpolitika emblematikus alakja, Aczél György is. Aczél maga is amatőr színész volt, és nagyra becsülte Latabár Kálmánt. „Valósággal felkönyörögte magát hozzánk!” – említi Katalin a színházrajongó elvtárs látogatását. „Gondolhatja, hogy izgultunk! Jön az Aczél! A Mézes Mackóból rendeltünk valami eszméletlen jó szendvicstálat. Nekünk, gyerekeknek csak köszönni kellett, és kimehettünk. Később tudtam meg, hogy Aczél letegezte apukát, de ő nem tegezte vissza. Roppant kínos szituációba került. Apuka nem volt az a bratyizós fajta, mindenkit magázott.”

örbenézek a nagy múltú lakásban, ahol Latabár Kálmán élt, és a husza-dik századi történelem különböző kis zsarnokai is megfordultak. Megkérdezem Katalint, hol volt a gyerekszobája, és arról faggatom, hogy édesapja milyen mesét olvasott neki kislánykorában. „Nem olvasott mesét. »Ducikám, kiloplak az ágyadból, jó?!« Ez volt a játékunk, hogy kilopott a kiságyamból, és odavitt maga mellé. Volt egy mesénk, amit ő talált ki. Ha abba akarta hagyni, mindig azt kérdeztem: »Apuka, és? Apuka, és?« – így jeleztem neki, hogy folytassa. A mese két répáról szólt, a sárgarépáról és a fehér répáról, arról, hogyan kötnek barátságot, milyen kalandokat élnek át együtt. Azt hiszem, a sárgarépa nagyon irigy volt, azért is sárgult be. Tudja, évekkel később, amikor már betegen a Kútvölgyiben feküdt, akkor született meg a második fiam, és ő nagyon szerette volna látni az új unokáját, de a kórházba szigorúan tilos volt babát bevinni. Én meg fogtam egy nagy sporttáskát, beletettem az öcsit, és beloptam a kórházba. Emlékszem, mennyire örült. Odafektette a mellére a kisbabát, összecsöngette az egész kórházat, hogy itt van az unokám! Mielőtt meghalt, azt mondta a férjemnek: »Zoli, vigyázz a két Katira!« Ezek voltak az utolsó szavai. Azt hiszem, nálam jobban senki sem ismerte apukát.

Tudja, most, amikor elmondta ezt a történetet a nyilasról és az idős asszonyról, akit apu segített fel a pincéből, eszembe jutott, hogy jóval a halála után derült csak ki, mennyi embert támogatott anyagilag. A férjemmel küldte a borítékokat különböző címekre. Zoli sem mondott semmit. Nagy cinkosok voltak. Rendszeresen küldött pénzt egy nagyon beteg súgónőnek, idős színészeknek, akiket nem foglalkoztattak, és még sokaknak. De ezt titokban tartotta, nem akarta, hogy kiderüljön.”

Nagyon hiányzik? – kérdezem a kis Katit. Persze, hogy hiányzik. A mai napig megnézi a tévében édesapja filmjeit. Nagy ritkán játsszák őket, de azokról semmi pénzért nem marad le. Mindig észrevesz a legendás színész játékában valami egészen újat, amit addig még nem látott, nem ismert.

A kedvenc filmje az 1954-ben forgatott Fel a fejjel című mozi. Latabár ebben Peti bohócot alakítja, akit cirkuszi elefántjával, Aidával együtt köröznek a nyilasok, de ő viccet csinál belőlük. Nem remeg a hangja, amikor elkapják, és két katonaszökevénnyel együtt ki akarják végezni. Helyette előad egy kis magánszámot. A film zárójelenetében így köszöntik Peti bohócot: „Igazi, kedves, bátor ember ő, az Önök barátja, Peti bohóc. Peti, aki nem veszhetett el, mert szüksége volt rá nekem és Önöknek is, és aki ma végre-végre megérkezett ide annyi keserűség és vidám kaland után.”

Olvasson tovább: