Kereső toggle

„Aki fél, menjen cukrászkisasszonynak!”

Kéthly Anna

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Egyetlen férfi van a magyar parlamentben, az is nő.” Kéthly Annáról, a szociáldemokrácia „nagyasszonyáról” maradt fenn ez a korabeli megjegyzés, melyet szinte minden, személyével kapcsolatos tanulmány szerzője megemlít. Idealizmusát, meggyőződését őrizte, kemény hangú vitákban határozottan képviselte elvi álláspontját, és nem csupán női témákban. A róla kialakult kissé merev, ikonszerű kép ellenére párttársai, barátai mégsem csupán „férfias egyéniségként” emlékeznek rá, hanem derűs, életszerető, jó humorú, hatalmi allűröktől mentes személyként, akit mindig foglalkoztatott a szélsőségek közötti egyensúly megtalálása.

A sokgyermekes munkáscsaládba születő hölgy a magyar nőmozgalom vezetőinek a Tanácsköztársaság bukása utáni háttérbe szorítása miatt fordult az aktívabb politikai szerepvállalás felé. Az angolul, németül jól beszélő Kéthly Anna emberi és politikai kvalitásai alapján a legismertebb szociáldemokrata munkáspolitikus lett. 1920-tól a Szociáldemokrata Párt  tagja, 1922-től (nőként egyedül) 23 férfitársával együtt, 33 évesen az SZDP (1948-ig minden alkalommal újraválasztott) nemzetgyűlési képviselője, idővel frakcióvezetője lett. A részleges női választójog megvalósulása révén ő lett a második magyarországi női képviselő (az első a katolikus Szociális Misszió Társulat tagjaként 1920–22 majd 1945–48 között parlamentbe kerülő, konzervatív gondolkodású Slachta Margit). A korabeli viszonyokra jellemző, hogy 1920 és 1944 között mindössze öt női képviselő került be a magyar parlamentbe. Közülük Kéthly Anna volt az egyetlen, aki baloldali párthoz tartozott, az egyetlen női képviselő 1922 és 1932 között, s egyben a leghosszabb ideig újraválasztott női képviselő is 1922 és 1948 között.

Mindezt abban a korszakban érte el, amikor a nők képességeiről, jogairól, szerepeiről való általános vélekedést jól érzékeltetik a következő mondások: „Az asszonynak elég, ha annyi esze van, hogy mikor esik az eső, a csurgásban ne álljon” vagy „Amit az ördög maga végbe nem vihet, asszonyokra bízza”, illetve „Az asszonyban sok a szó, de kevés a jó” és „Aki szoknyában jár, az nem ember”. Éppen emiatt harcolt Kéthly Anna a nők általános, titkos és teljes választójogáért, megcáfolva a nők választójogára vonatkozó műveltségi és életkori cenzusokat. Parlamenti felszólalásaiban, a Nőmunkás című újságban és az Országos Nőértekezleteken hangsúlyozta (hogy lehetséges női szavazókat nyerjen a szociáldemokrácia számára), hogy a törvény indokolatlanul hagyja ki a 24–30 év közötti nőket későbbi érettséget feltételezve, pedig nagyon sok nő dolgozik fizikai vagy szellemi munkát végezve felelős beosztásban. A műveltségi cenzussal kapcsolatban hangoztatta, hogy ennek alkalmazásakor meg kellene vizsgálni a magyar iskolarendszer lehetőségeit. Hiszen ugyan elvileg létezett az iskolakötelezettség, de ennek ellenére körülményeikből következően már 8-9 éves koruktól sok lánygyermeknek dolgoznia kellett, így a műveltségi cenzus feltételeit nehezen teljesíthették. Az általános, egyenlő és titkos választójog végül az 1945. évi VIII. törvénycikkben valósult meg. Az 1945. november 4-ei választásokat követően a nemzetgyűlésnek 409 képviselője lett, közülük 16 nő.

„Okos, bátor, szókimondó asszony volt. Döntés előtt nem fürkészte a tájat: hányan állnak mögötte vagy mellette. Csak lelkiismeretére hallgatott. Minden jelentős választása kockázat vállalásával járt” – emlékezett róla Vásárhelyi Miklós búcsúbeszédében Kéthly Anna újratemetésén.

A történészek egybehangzó véleménye szerint a Horthy-korszak parlamentjének konzervatív képviselői is tisztelték Kéthly Annát felkészültsége miatt. Megválasztása után azonnal tiltakozott az első európai törvényesített faji, vallási diszkrimináció, a numerus clausus ellen. Felszólalt a világgazdasági válság időszakában a gazdasági és politikai rendszerváltozás érdekében, fontosabb témái szociálpolitikai jellegűek voltak: a munkásság, a nőmunkásság helyzete, női választójog, népegészségügy, oktatás, börtönviszonyok.

Az 1930-as évek első felében a nagy gazdasági világválságot követően a magyarországi szociáldemokrácia megosztott volt a „hogyan tovább” kérdésében. Az egyik lehetőség a politikai szereplés elsődlegessége és hangsúlyosabbá tétele helyett a belső átszervezéssel operáló Peyer Károly, Mónus Illés fémjelezte csöndes „szalon-szociáldemokrácia” útja, a másik pedig a németországi eseményeket inkább figyelembe vevő, a párt legalizálását jobban szem előtt tartó, a tömegmozgalmi jelleg megtartását célzó és éppen ezért politikailag aktívabb irányvonalat képviselő Kéthly Anna vezette irány. A politikusnő életében nem eredményezett elvtelen kompromisszumot az általa tisztelt ellenfeleinek méltatása, a tőle távolabb álló kommunistákkal is hajlandó volt együttműködésre (például 1934-ben kommunista kezdeményezésre a magas tandíjak ellen lépett fel interpellációjában, 1936-ban búcsúbeszédet tartott a kommunista Hámán Kató sírjánál, 1944-ben pedig tiltakozott kommunista vezetők letartóztatása és nyomorúságos börtönviszonyaik ellen).

Az 1939-es választásokon a baloldali ellenzéki pártoknak együttesen sem sikerült elérni a 10 százalékos arányt. A szociáldemokrata párt határozottan ellenezte Magyarországnak a háborúba történő beavatkozását, amit akkor haza-árulásnak tartottak. Amikor több szociáldemokrata vezető 1940-ben szorgalmazta, hogy a zsidó származású vezetők inkább vonuljanak háttérbe, Kéthly Anna megvédte zsidó származású szociáldemokrata párttársait.

Kéthly Anna címben szereplő mondata párttársai óvó, féltő reakcióira adott válaszaként 1942-ben hangzott el, amikor Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt tiltakozott az újvidéki vérengzések ellen, melynek következtében halálos fenyegetések is érték. Böhm Vilmos, szociáldemokrata párttársa ekkori helytállása miatt nevezte a magyar politika Jeanne d’Arcjának. Az 1944. március 19-i német megszállás után Kéthly Anna más ellenzéki vezetőkhöz hasonlóan illegalitásba kényszerült, hamis papírokkal Nógrád megyében bujkált.

A második világháború vége után az SZDP-hez közel álló sajtóorgánumok felelős szerkesztője (Világosság), illetve szerkesztőbizottsági tagja (Szocializmus) volt. Ezekben az években a szociáldemokrata párt vezetőségének véleménye sem a szocializmussal kapcsolatban, sem a kommunistákkal való együttműködést illetően nem volt egységes. A párt programjában távlati célként megfogalmazódott a szocializmus megvalósítása, de ezen belül az inkább középen álló Kéthly Anna egyfajta európai szociáldemokráciát képviselt a tőle baloldalra álló Marosán Györggyel, Szakasits Árpáddal, Rónai Sándorral szemben.

Kéthly Anna a háború utáni kommunista előrenyomulás következményeit pontosan felmérve nyíltan harcolt az úgynevezett munkásegység és a népfront gondolata ellen, mert átlátta és nemzetközi tapasztalat alapján tudta, hogy a kommunista párt a szociáldemokrácia felszámolására és egyeduralomra törekszik. A „szalámitaktika”, a demokratikus, ellenzéki pártok felmorzsolásának alkalmazása következtében 1947–1948-ban sokan átléptek a Magyar Kommunista Pártba, amely tagfelvételi zárlat elrendelése után felszólította az SZDP vezetőit, hogy „tisztítsák meg pártjukat a jobboldali befolyás minden maradványától”. A kommunistákkal való egyesülést nem támogató szociáldemokratákat – még az MKP és SZDP 1948. június 12–14. között megrendezett egyesülési kongresszus előtt – kiszorították a politikai életből, így az 1948. február 18-án az SZDP vezetőségi ülésén a kommunistákkal való egyesülést ellenző képviselőkkel együtt Kéthly Annát is kizárták a szociáldemokrata pártból, egyben megfosztották képviselői mandátumától, és leváltották az Országgyűlés alelnöki tisztéből is. A szociáldemokratákat is érintő koncepciós perek következtében 1950-ben letartóztatták, vádemelés nélkül fogva tartották, megkínozták. A vádak között az államrend elleni szervezkedés, kémkedés szerepelt. 1954-ben szabadult, egyéni kegyelmet kapva. (Rákosi Kéthly Annának adott egyéni kegyelmének okairól a rendelkezésre álló adatok nem szolgálnak elégséges magyarázatul. Rákosi a „jobboldali” Kéthly Annáról a következőket mondta: „öregasszony, feltételezzük, hogy megjön az esze, nem ismétli meg helytelen dolgait”.)

1956. november 1-jén Nagy Imre felkérte – a forradalom ügyét, tekintélyét külföldön is megszilárdítandó –, legyen a harmadik kormányában államminiszter és Magyarország ENSZ-nagykövete. Ebbéli minőségében tartózkodott november 4-én Bécsben, ahonnan már nem jött haza, hanem emigrációba kényszerült, melyben más szociáldemokratákkal, kommunistákkal együtt maradt demokratikus elveinek képviselője.

Élete emigrációban töltött – szükségképpen zártabb világú – időszakáról nagyon megoszlóak a vélemények. Agitált különféle nemzetközi szervezeteknél, előadó körutakon emlékezett meg a szociáldemokrácia ügyéről. Kéthly Anna emigrációbeli fellépését a kortárs szociáldemokraták némely képviselője kritikával illette, párttársai vádjai főként az „az egyéni érdekek karrierizmustól fűtött szolgálata” témájára koncentráltak. Tevékenysége visszásabb megítélésének indokai között a Magyarországról elmenekült kommunistákkal való összefogást említik, illetve Magyarország sorsának eltérő megítélését: az egyik csoport az 1945-ös demokrata lehetőségekhez, a másik csoport Nagy Imréhez, egyfajta reformkommunista irányhoz tért volna vissza. Ellentmondásosan ítélték meg a „siratóasszonyos” „Kossuth Lajosné” szerepet, melyben a legfőbb kritika a nagyon sok szereplését, beszédmondását illette „munka nélkül megéltek évtizedekig az antikommunizmusból”. De híres ENSZ-beli beszédével nem tette magát kedveltté a

Kádár-korszakban a magyarországi vezetők előtt sem. Sőt… 1958-tól lejárató kampányba kezdett ellene az államhatalom, hogy szétverhesse az emigrációba szorult szociáldemokrata mozgalmat, és ellensúlyozhassa a várható ENSZ-szerepléseket. A propagandairatot a Rákosi-rendszer idején börtönben töltött időszakában tőle kínvallatással és zsarolással megszerzett „önvallomására” alapozták.

A Mérlegen című iratot négy nyelven (német, francia, angol, magyar) közel 4000 példányban jelentették meg (hivatalos kiadó a Magyar Népköztársaság Külügyminisztériuma).

A vádirat szerint Kéthly Anna viaszként hajlítható, megbízhatatlan és manipulálható báb, aki mindenkit kiszolgált és mindent elárult (antiszemita, horthysta, rákosista), de valójában mégis a legfőbb gond vele az volt, hogy túl sokat szerepel és beszél. Emellett röplapot is gyártottak Kéthly lejáratására, úgy tálalva az eseményeket, mintha egy Kéthly-ellenes szociáldemokrata emigráns személy írta volna, s nagy gonddal csempészték postaládákba Európában és Izraelben.

A mindenhonnan jövő támadások bántották Kéthly Annát, de reflektíven igyekezett feldolgozni helyzetét. „Valóban sokszor az az érzésem, hogy emigrációs viszonylatban megismétlődik a régi mese az emberről, a fiáról és a szamárról. Akárki ült a szamáron, akár mind a ketten felültek rá, akár apa és fiú vitték a szamarat: mindenképpen kihívták maguk ellen az emberek haragját. Az ember tehát cselekedjen úgy, ahogy meggyőződése diktálja, és ne vegye tudomásul, hogy mások mit gondolnak” – írta. Talán az emigráció legfőbb terhe a magányos lét, ahogy egy kortárs emigráns, Gábor Róbert írta: „Az emigrációban nincs tömegmozgalom, csak csoportok, egyének vannak, akik gyakran magányosan futnak az események, illúzióik után, és közben hazasóvárognak, küszködve az emigráns mindennapok megélhetési gondjaival.” Kéthly Annát is leginkább a honvágy gyötörte, a számkivetettség tudata, hiszen a politikai feltételek hiánya miatt sohasem térhetett haza. Belgiumban halt meg 1976. szeptember 7-én.

Olvasson további nagy, történelemformáló személyiségekről a Hetek most megjelent Bookazinjában, a Határtalan magyarok 2-ben!

Olvasson tovább: