Kereső toggle

Az utolsó magyar polihisztor

Herman Ottó (1835–1914)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az utolsó magyar polihisztorként is emlegetett tudós államférfi úgy gondolta: minden felkutatott igazsággal oszlik a homály, s ahol az igazság, ott az emberszeretet, ahol az emberszeretet, ott a valódi szabadság. Noha a felvilágosodás nálunk is sok nagy értelmiségi nemzeti hőst szült, kevesen vannak, akik annyi területen nyújtottak kimagasló teljesítményt, mint Herman Ottó.

1835 nyarán látta meg a napvilágot egy német nyelvű, felvidéki evangélikus nagycsaládban. Orvos – és a maga korában jelentős ornitológus – édesapja hamar bevezette a természettudományok varázslatos világába, s otthonuk gyakori tudós vendégei is felkeltették a fiatal Ottó érdeklődését.

Iskoláit Miskolcon kezdte. Hamar nyilvánvalóvá vált szilaj természete, tizennégy évesen jelentkezett szabadságharcosnak, de szülői beleegyező nyilatkozat hiányában hazaküldték. A szabadságharc leverése után egy ideig szüneteltette tanulmányait, majd a bécsi politechnikumba iratkozott be. Édesapja korai halála miatt a felkészítő tanfolyamot kénytelen volt megszakítani, és a továbbiakban géplakatosi munkákat vállalt, szabadidejében pedig rendszeres látogatója volt a természetrajzi múzeumnak.

Karl Brunner von Wattenwyl, ismert osztrák biológus figyelt fel Herman különleges rajztehetségére, és vele illusztráltatta rovartani dolgozatait. A rajzolást kényszerű katonai szolgálat szakította meg. Herman távol maradt az osztrák sorozástól, és emiatt szökevénynek nyilvánították, büntetésül 12 évre sorozták be. Dalmáciába vezényelték, ahol továbbra is a természet kötötte le a figyelmét. „Követtem az apályt, megláboltam a dagályt; néztem a sirály lenge röptét, mellyel a hullámszínét követte. Gyermekéveim legszebb álma – sok szép tengeri csiga! – beteljesedett” – írja. 1861-ben (öt év után) őrmesterként szerelt le az osztrák seregből.

Kőszegen telepedett le, ahol fotográfusként tevékenykedett. Egy kolozsvári álláshirdetés kapcsán került az Erdélyi Múzeum-Egylet Múzeumába, ahol a Bécsben szerzett rovarpreparálási tapasztalatait is kamatoztatta. Később szerződést ajánlottak neki a Nemzeti Múzeumtól, az általa korábban már feltérképezett magyarországi pókfauna leírására. Ez a háromkötetes monográfia tudományos pályájának egyik remekműve lesz, mellyel világszerte nagy elismerést szerez. A könyv lapjain két szövegoszlopot helyezett el: az első volt a magyar, a másik a német. (A harmadik kötetet magyarul írta, csupán függelékében van német összefoglaló.) A mű kétnyelvűségének óriási jelentősége volt ekkoriban. Herman később, parlamenti képviselői státuszában is célul tűzi ki a „közönség számára is érthető tudományos műnyelv megteremtését”.

Apjához hasonlóan a madarakért is rajongott: ritkaságokat gyűjtött be, és részt vett a Magyar Ornitológiai Központ megalapításában. A Természettudományi Társulat felkérésére megírta a Madarak hasznáról és káráról szóló munkáját, mely még életében négy magyar és egy-egy angol és német kiadást ért meg.

A magyar halászat könyvének megírásával Semsey Andor bízza meg. Tanulmánya nemcsak nélkülözhetetlen forrásává válik számos hazai és külföldi munkának, hanem néhány változtatástól eltekintve a mai napig is helytálló. A mű az egyes jelenségek komplex megközelítésének kitűnő példája, ugyanis kutatása során a történeti vonatkozások, népnyelvi kérdések mellett kitér a gazdasági szempontokra is. Ezzel a művével megalapítja a magyar néprajztudományt.

Sokszintű tudása és sokrétű figyelme többször akaratlanul is tévedésekhez vezette, de ezen téves gondolatai is alkalmasak voltak arra, hogy vitát indítsanak az adott területen, és ösztönözzék a fejlődést, változást.

Politikai célkitűzései

Először Kolozsváron próbálta ki magát a közéletben, majd 1878-tól több mint másfél évtizeden keresztül volt tagja a Függetlenségi Pártnak, melynek színeiben először Szeged, Miskolc, végül Törökszentmiklós országgyűlési képviselője volt. A 1880-as évektől számos pesti lapban publikált, cikkeiben hithű ellenzékiként a nemzet ügyét igyekezett szolgálni.

Nagy tisztelője a torinói száműzetésben élő Kossuth Lajosnak, akit levelezésük nyomán több ízben meg is látogatott. Baráti viszonyuk oly mértékben kölcsönös, hogy míg Kossuth a politikára vonatkozóan adott tanácsokat – például, hogy egy újabb baloldali párt csak még jobban széttagolná az ellenzéket –, addig Herman a volt kormányzó tudományos érdeklődésében volt partner. Herman bizonyos mértékben közvetítői szerepet töltött be a magyar politikai élet bal szárnya és Kossuth között. A kormány pedig, felfigyelve Herman Ottó tevékenységére, messzemenően elismerte politikai ellenfelének szakmai tudását.

Politikájának jelentős részét képezte az a felismerés, hogy a dualista Magyarország konzervatív államhatalma egyes kérdésekben olyan befolyást biztosít az uralkodó számára, hogy az maga dönt a liberális tendenciák kereteiről. Aggasztónak találta, hogy ennek során olyan „kölcsönös függési rendszerbe illeszkedő garnitúrát termelnek ki, mellyel szemben a már meglévő alkotmányos garanciák is hatástalannak bizonyulnak”. Éppen ezért eltökélt célja volt a dualista államberendezkedés megszüntetése. Az ország helyreállítását három feltételben nevezi meg: „Az első a nemzet individualitásának kivívása, biztosítása az önállóság és függetlenség formájában, a második az átgondolt közgazdasági politika, a harmadik egy egészséges alapokra fektetett népnevelés, közművelődés.” Az idő múlásával azonban a dualista rendszer békés eszközökkel való megváltoztatásában is reményét veszti. 1895-ben vissza is vonul a politikai élettől.

Ezzel egy időben közel három éven át készül az 1896-os milleneumi kiállítás néprajzi szekciójára, melyet a neves tudósokból álló nemzetközi zsűri is őszinte elismeréssel fogadott. 1900-ban ennek az expónak a tömörített és továbbfejlesztett anyaga képviselte hazánkat a Párizsi Világkiállításon, mely visszatérve a Néprajzi Múzeumban lelt állandó otthonra.

A magyar fejlődés záloga

Magyarországot sokkal többnek látta, mint Európa éléskamráját. Felhívta a figyelmet arra, hogy az egyes tájegységek jellegének megfelelően nem csak ezen a területen válhat országunk nélkülözhetetlenné a gazdaságban. Kerülte a más országokban bevált módszerek automatikus átvételét, inkább azzal összevetve, helyi szinten gondolkozva kereste a megoldásokat. A fejlődést a gazdasági képzés színvonalának javításában, elmélet és gyakorlat közötti összehangolásában látta.

Tanulmányozta a hazai szőlészeteket is megtámadó filoxérajárvány meggátolásának módjait, így az ő kezdeményezésére filoxérakutató bizottság állt fel a parlamentben. Felismerte ugyanis, hogy a borászat mint nemzetgazdasági ágazat hanyatlásának csak szakszerű állami beavatkozással vethetnek véget. Indítványozta a homokos területek szőlősítését.

Egész pályája során úgy tartotta, hogy a „magyar tudományos élet nem nélkülözheti a külföldi kultúra megtermékenyítő hatását”. Ennek serkentése céljából alapította meg a Természetrajzi Füzetek folyóiratot, az első olyan magyar kezdeményezést, mely szerte a világon tudatni kívánta a magyar tudományos élet sikereit. Olyan városok múzeumaival alakított ki cserekapcsolatot, mint Washington, Philadelphia, London, Cambridge, Hannover, Brüsszel, Róma, Nápoly, Trieszt, Bécs, Szentpétervár, Odessza, Bukarest.

Nézete szerint nem azok a nemzetek „a legszabadabbak és legerősebbek, ahol egyes rétegek vagy kivételes szellemek válnak ki műveltségük által, holott a nép zöme sötétségben fetreng, hanem azok, amelyeknél legegyenletesebben van elterjedve a műveltség”. Ennek fényében igyekezett a közérthető ismeretterjesztést meghonosítani, illetve a közoktatás ügyét felkarolni.

„A tudomány a nemzeti hivatását csak az európai látókör, egyetemes értékkategóriák alapján teljesítheti, minden nemzetnek törekednie kell a közös szellemi munkában minél nagyobb részt venni, magát az emberi szellemre nézve mintegy nélkülözhetetlenné tenni, s ezáltal jövendőjét biztosítani”. Ezzel az ars poeticával igyekezett a társadalom megerősödését, európai színvonalra emelését előmozdítani tudományos kutatásai révén.

Idős korában két közlekedési baleset is érte, melyek önmagukban nem lettek volna végzetesek, de a második utáni lábadozás már túlságosan megviselte szervezetét, és tüdőgyulladásban elhunyt. Bár ő maga soha nem lett tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, baráti viszonyt ápolt az Akadémia egykori főtitkárával, Szily Kálmánnal, így hagyatékának egy komoly része az Akadémia tulajdonába került.

Olvasson tovább: