Kereső toggle

A klasszikus zene helye a 21. században

Interjú Sulyok Benedekkel, a Liszt Ferenc Zeneakadémia másodéves hallgatójával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Minek a hatására döntöttél úgy, hogy alkalmazott zeneszerzést tanulsz?

– Már fiatalon, az általános iskola mellett zeneiskolába is jártam, zongorát és szolfézst tanultam. Hatodikos vagy hetedikes lehettem, amikor elkezdtem magamtól összerakosgatni hangokat, egymás után és egymás alá, így próbálgattam a hangzásokat. Tulajdonképpen lehet, hogy a szüleim vénája – ők építészmérnökök, és ugye ott is konstrukciót kell létrehozni – bennem így nyilvánult meg. Ez a pár hangos kezdetleges dolog aztán fejlődött, növekedett. Mikor már elég nagy kompozícióim születtek, megkerestem velük egy helyi szolfézs tanárt, Füzi Jánost. Vittem neki egy CD-t, ő meghallgatta és azt mondta, hogy ezzel érdemes lenne többet foglalkoznom. Innen indult, hogy komolyan elkezdtem felkészülni a Zeneakadémia felvételijére. Mivel nem zenei konzervatóriumba jártam, hanem általános gimnáziumot végeztem, nehezebb volt a felkészülésem, mert az Akadémia hallgatói 95 százalékban konzervatóriumból jönnek. Vicces, mert elég későn alakult ki bennem, hogy ezzel komolyan szeretnék foglalkozni. A CD-anyagot is a 12. félévében vittem el Füzi Jánosnak. Valamint eddigre rájöttem, hogy nem sok minden érdekel a gimiben tanultak közül.

Rögtön fel is vettek?

– Nem, bár a 12. év végén megpróbáltam az Akadémiát. Füzi János vállalta a felkészítésemet zeneszerzés és zeneelméletből, Lozsányi Tamás pedig a kötelező zongorára készített fel. Nagyon intenzív pár hónap volt a felvételiig. Az Akadémián azonban azt mondták, hogy biztató, amit látnak, de még hiányzik az a tudás, amit a négyéves konzervatórium megad. Az ELTE-re is beadtam a jelentkezésemet, oda fel is vettek, de azt nem kezdtem el, hanem otthon maradtam Szekszárdon.

A szüleim támogatták, hogy jövőre újra megpróbáljam. Így egy évre beültem a Tesco-pénztárba Szekszárdon, és mellette készültem a felvételire.

Kinek ajánlanád ezt a szakmát, hogy zeneszerzésre adja a fejét?

– Először is valami inspiráció mindenképp kell. A semmiből nagyon nem lehet zenét szerezni. Annak ajánlom, akinek van erre hajlama, és mellette bevállalja a kemény elméleti órákat, amiket végig kell ülni ahhoz, hogy az Akadémiára felvegyék. Ezen a szakon elég szűk a keret. Zeneszerzésre mindössze kilenc embert vesznek fel három szakirányra: klasszikus zeneszerzés, alkalmazott zeneszerzés, ami a színházi és filmzeneszerzést foglalja magába, valamint az elektronikus zeneszerzés.

 Említetted, hogy fontos az inspiráció. Mi inspirálja a zeneszerzőket?

– Azt szokták mondani a zeneszerzőkről, hogy benne van valami, amit ki akar írni magából. Vannak ötletfoszlányai, meg kis párhangos dallamok, amiket egy nagy művé tud építeni. Emellett a természetes dolgok is adhatnak inspirációt, például a vonat zakatolása vagy a vihar. A zeneszerző feladata mindig az, hogy reflektáljon erre a világra, ami itt kint van körülöttünk. Mindig az a kérdés, hogy mit tud adni a 21. század művésze a társadalomnak. Azt gondolom, hogy a legfontosabb a hitelesség. Hogy tényleg azt add, ami te vagy. Mindenki azt írja ki magából, ami ő belül, és ahogy ő látja a dolgokat. Amilyen a zenéje valakinek, ő úgy látja a világot.

Mik a terveid a jövővel kapcsolatban mint zeneszerző?

– Amit mi elvégzünk a Zeneakadémián, az ad egy bizonyos képesítést, de itt nagyon sok mindenre oktatnak, a klasszikus zenétől a mainstream popig megtanítanak dalokat írni. Az Akadémia azért van, hogy egyfajta perspektívát mutasson, és ami látásunk volt a zenéről, azt kiszélesítse. Lehet egyéni karriertől kezdve a tanári álláson át a színház és filmzeneszerzőig, a stúdióhangmérnökig bármi az ember. Én személy szerint szívesebben írok könnyedebb dolgokat. Azért jöttem az Akadémiára, hogy széles látóköröm legyen az egészről, és aztán kiszelektálom, hogy nekem mi tetszik. Tanárom, Dr. Fekete Gyula, a Zeneakadémia zeneszerzés tanszékvezetője is mindenben támogat és ezt erősíti bennem. Mindenképpen jó ezekben elmélyülni, és ezt sokkal szívesebben csinálom, mint bármi mást.  Az Akadémián nagyon jó a szemlélet. Nincs meg az az egyetemi depresszív vizsgadrukk és társai. Szabad kezet adnak, nem akarnak görcsössé tenni.

Mit gondolsz, a komolyzene miért nem népszerű a fiatalok körében?

– Régen a zene szerves részét képezte az oktatásnak. Gondolhatunk a Kodály-módszerre, vagy ha még korábbra visszamegyünk, látjuk, hogy a zene mindig is alapvető részét képezte a kultúrának. Hogy mit gondolunk komolyzenének, az szubjektív. Végül is a 19. században Brahms: magyar táncok volt a korabeli popzene, mert az volt a tánczene. Alapvetően a klasszikus zene sose képezte a tömegek zenéjét. Már a klasszikától kezdve a királyok bemutatótermébe szorult be, és mindig egy szűkebb rétegnek, az elitnek szólt. Másrészt valószínűleg azért sem népszerű, mert az oktatás sem erre van kihegyezve. Az énekórákat általában mindenki utálja. Ezek a művek valamiféle intellektualitás alapján vannak megírva, önmagában logikus a zenei szerkezetük, és egymásból következik. Emiatt azonban a megértéséhez szükséges a komolyzenéhez való affinitás. Például az irodalomórán a verseknél tanítják a szerző életét, küzdelmeit, és a gyerek megérti, tud vele azonosulni. Ugyanez a képzőművészetben is szükséges. Milyen stílus, mi volt a közeg, amiben a művész alkotott. Szükséges a magyarázat. Valamiért a zene kívül esik ebből a körből, mint például az irodalom, ami ugye érettségi tantárgy.

Mit gondolsz, a DJ-ket lehet a modern kor zeneszerzőinek hívni?

– Ez egy nagyon érdekes kérdés. A DJ, mint olyan, nem zeneszerző, ő csak keveri a kész zenéket. Viszont vannak a producerek, akik írják a zenéket. Ők viszont lehetnek egyben DJ-k is. Ezt a kettőt fontos elkülöníteni. Az a véleményem, hogy teljesen másképp kell kezelni a klasszikuszene-szerzőket, illetve a popzeneszerzőket. Nyilván az egyiket a köztudat magaskultúrának hívja, a másikat pedig popkultúrának, de az a véleményem, hogy teljesen más beállítottság szükséges, és egyáltalán nem egyszerű jó popzenét írni, ugyanúgy, ahogy jó klasszikus zenét se könnyű írni. Természetesen a műfaji csúcsokat mindig nehéz megírni, ahhoz kell tehetség és munka. Igazából egyedül a kifejező nyelvezet más. A popzenében el kell találni egy jó dallamot, és arra ráérezni nagyon nehéz, míg a komolyzeneszerzőnél van egy ötlet, és sok év tapasztalatával és tudásával kibontja egy szimfóniává. Teljesen más gondolkodás szükséges hozzá. Szerintem nem szerencsés, hogy ma már mindenkit zeneszerzőnek hívnak, aki két saját hangot összerak. Még azt fontos megemlíteni, hogy más gondolkodás, más beállítottság szükséges egy zeneszerzőnek, mint egy producernek. A zeneszerzőnek tudnia kell kottát írni, olvasni, a hangszereknek a működését, technikáját precízen ismerni. A producernek pedig szoftvereket, hangmintákat, effekteket, fizikai paramétereket kell nagyon tudnia, és ugyebár teljesen más a kettő. Mondok egy sarkos példát. Vannak ilyen kis „YouTube-sztárok”, akik más zenéit leutánozzák, úgynevezett covert készítenek 4 akkorddal, amit fél év alatt tanultak, akkor azt most tekintsük magaskultúrának, mivel ők hangszereken játszanak? Tehát ezek érdekes kérdések. Nem szeretnék igazságot tenni. Aki jó valamiben, az jó valamiben, azt nem kell nagyon magyarázni.

A filmzene egyre nagyobb népszerűségnek örvend, például Hans Zimmer turnéra indul tavasszal. Ezek szerint van érdeklődés ilyen módon a klasszikus zene iránt. Ez egy kitörési pont lehet a komolyzenének a mai modern társadalomban? Mit gondolsz erről?

– Ezt is kicsit árnyaltabban látom, mert a filmzenék önmagukban nem önálló zeneművek. Ezek a darabok filmekhez készülnek, és legtöbb esetben az az egy funkciójuk van, hogy segítsék a képi világot. Amikor ezeket kiszedik, és önálló zeneműként árulják – például koncerteken előadják – teljesen más értelmet kap, hiszen önmagában nem biztos, hogy lekötné a hallgatóságot. Ezért szokták a filmzenéket többnyire egyszerűvé, fülbemászóvá, puhává tenni.

Itt direkt nem az a lényeg, hogy a zeneszerző az önálló nagy gondolatait kiírja a világba. Másik dolog, hogy ha láttuk már a filmet, akkor nehéz elvonatkoztatni, mindig fog okozni majd valami asszociációt. Egyébként Hans Zimmer kétségtelen, hogy egy zseni. Még akkor is, ha azt mondják, hogy nem tud kottát olvasni. Ő már úgy írja a zenéjét, hogy feldobja az ötleteit és van mögötte egy brigád, aki neki ezeket kidolgozza. Lesz egy kész filmzene, és nyilván az ő neve fog ott szerepelni. Ez a filmzeneszerzés is egy olyan dolog, hogy közérthetőbbé teszi a klasszikus zenét. Nincsenek benne nagyon bonyolult dolgok, ha kicsit szomorú a zene, akkor mi is azok leszünk, ha kicsit dühös, ha kicsit vidám, akkor a nézők is veszik a lapot, mert ezeket azért mindenki érti. És nem kortárs, modern eszközökkel dolgozik, hanem a filmzene mindig is a romantikából építkezett, mivel érzelmeket fejez ki.

Vannak filmek, amik elképzelhetetlenek a hozzájuk komponált zenék nélkül, például a Star Wars zenéje vagy a Rockyból ismert Eyes of the Tiger. Szerinted egy film tesz ikonikussá egy dalt, vagy pedig ezek önmagukban is megállnák a helyüket?

– Mindenképpen kisegíti egymást a kettő. Itt elválasztanám azt, hogy van olyan, amikor egy popzenét a film tesz híressé, mint amit említettél is a Survivortől az Eyes of the Tiger, a Rocky III-ban. De ez egy önmagában is létező dal. Lehet, hogy egyedül is befutott volna. A másik eset, amikor konkrét filmre készül a dal, például, hogy John Williams a Csillagok Háborújára írta azt a zenét. Én azt mondom, hogy a kettő együtt olyan hatást ér el, amit talán külön nem. Oda-vissza működik ez, ha a filmet meglátom, akkor beugrik a zene, ha a zenét meghallom, beugrik a film, és ez a kettő együtt nagyon működik, és ebből lesznek az örökzöld klasszikusok.

Milyen zeneszerzőket ajánlanál annak, aki még csak most ismerkedik a klasszikus zenével?

– Mindenképpen vannak alapművek, alapzenék, zeneszerzők, akiket érdemes ismerni. Ilyen Bach, Mozart, Beethoven. Ők talán a legkevésbé vitatottak, nagyon egységes velük kapcsolatban a zene világa, hogy ők a zenetörténet legkimagaslóbb egyéniségei. A későbbi korokban már több nagy zeneszerző is szubjektív mérce alá esik, valakinek tetszik, valakinek nem. Chopint is szokta a köznép szeretni, a nagy futamaival. Ő egy jó átmenet lehet már a köznyelv és a klasszikus nyelv között. Konkrét darabot nem könnyű mondani. Ha zongorázik valaki, akkor zongoradarabokat ajánlanék; Mozart: Török induló, Beethoven: Für Elise, Bach: Invenciók. Aztán ha komolyabb, szimfonikus darabok érdeklik, akkor Beethoven szimfóniái, vagy Chopintől a keringők, mazurkák, Vivalditól a Négy évszak.

Olvasson tovább: