Kereső toggle

Az iráni kapcsolat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Interjúalanyomat, Amelie Tadnarit egy bajor kisvárosi rendezvényen láttam meg először, elegánsan ült az egyik széken. A smink mögött húzódó vonások hajdani szépségre emlékeztettek. Az emberek összesúgtak: „regényes élete volt”. Felkeltette az érdeklődésemet, és felkerestem. Az interjúban szereplő neveket kérésére megváltoztattuk.

Hatéves voltam, amikor kitört a háború. Berlinben laktunk, anyám egy zsidó orvos mellett volt asszisztens. Mivel a zsidókat összegyűjtötték, megszűnt a munkája, és sokan maradtak állás nélkül. Az utcán sárga csillagot viselő emberekről senki nem beszélt. Mindig nagy csend vette körül ezt a témát, csak később értettem meg, miért. Akkor még senki nem tudott a gázkamrákról.

Hogyan élték túl a háború borzalmait?

– Hamburgtól nem messze, Holstein tartományba költöztünk. Anyám a lőszergyárban dolgozott, csak ott volt munka. A férfiakat, később a 14-15 éves fiúkat is elküldték a háborúba, az idősebbek pedig az autópályát építették. Nagy volt a szegénység. Volt egy kályhánk, azon főtt a takarmányrépa, a jegyrendszer szűkös élelmiszeradagot biztosított számunkra. Minden második házat lebombáztak az utcánkban, csak éjszaka merészkedtünk ki. Az angolok bombái vérvörösre festették Hamburg felett az eget.

A háború után mennyire enyhültek a körülmények?

– Rendkívül alultápláltak voltunk. Tizenhat évesen az éhségtől megcsúnyultam. Villamosra nem volt pénzünk, a cipőm gyorsan elkopott, így mezítláb jártam. A háború végén kijárási tilalmat rendeltek el, de mi fittyet hánytunk erre: örömünkben integettünk a briteknek, akik csokoládét és szendvicset dobáltak nekünk. Soha nem felejtem el, akkor láttam először hófehér kenyeret. Lassan elindult az élet, varrni tanultam, és táncolni jártunk a barátnőimmel.

Ekkor bukkant fel álmai hercege?

– Inkább a rémálmaimé. Hamburgban találkoztunk egy táncesten. Iráni volt, és tizenegy évvel volt idősebb nálam, az orvosin tanult. Nagyon kedves volt, még az operába is elvitt. Egy rövid időre el kellett utaznia Iránba. Időközben kiderült, hogy terhes vagyok a lányunkkal. Mivel nem volt apám vagy fivérem, kértem, hogy vegyen feleségül, ami nem volt szándékában, ám végül nyolc hónapos terhesen megesküdtünk.

Mi változott a frigy után?

– Tizenkilenc évesen rózsaszínben láttam a világot. Az esküvő után derült ki, hogy a férjem szenvedélyes szerencsejátékos. Sehová nem engedett el, még a barátnőmet se látogathattam meg. Egyszer azonban mégis megtettem, de utánunk jött, és a nyílt utcán, a járókelőkkel mit sem törődve, megütött. Ezek után el akartam válni tőle, ám ő – mivel tisztában volt azzal, hogy itt Németországban jogaim vannak – könyörgött és sírt, hogy többet nem ver meg, bocsássak meg neki. Hittem neki. Egy nap azonban jött egy telefonhívás Iránból, a sógorom talált számára egy jól fizető állást egy iráni olajtársaságnál.

Nem lehetett egyszerű meghozni a döntést, hogy egy merőben eltérő kultúrában és civilizációban folytassa az életét. Nem félt?

– Tudja, volt egy lányom, akinek apára volt szüksége, ezért nem volt kérdés számomra, hogy megyek-e. Az ötvenes évek végén Irán teljesen más volt, mint később, vagy napjainkban; nem féltem, és Isten velem volt.

Mi volt az első benyomása az országról?

– Rettenetesen sivár volt, mindenütt kövek és pusztaság. Egy teljesen más kultúrába csöppentem, és nem volt könnyű alkalmazkodni, sőt a nyugati értékek a legtöbb helyen teljesen ismeretlenek voltak. Szerencsére a forradalom előtt éltem Iránban. Reza Pahlavi sah idejében csak akkor kellett burkát hordania egy nőnek, ha a férjével járt a városban, egyébként elegendő volt hosszú szoknyát és fejkendőt viselniük, és járhattak egyetemre is. Később Khomeini kétszáz évvel visszarántotta az országot: lelőtték az egyetemista lányokat és azokat, akiknek a nyugati világgal volt kapcsolatuk. Mi a fővárosban laktunk az anyósomnál, egy kis lakásban, rendkívül primitív körülmények között. Nem volt konyha, földbe vájt lyukban készítették a perzsa ételeket. Mosogató nem volt, egy csap lógott ki a falból, és szappannal mosogattak. Minden fehér edény szürke volt, és mindent a földre raktak. A férjemmel hozattam takarítószert, és takarítani kezdtem. Az anyósom leállított, azt mondta, ez nem a mi házunk. Egyetlen tiszta dolog volt a lakásban, a szőnyeg, ahol naponta ötször imádkoztak. Amikor megszólalt a müezzin, a kislányunk, Nicole megörült, hogy a nagymama kutyásat fog játszani vele. (nevet)

Mennyi ideig laktak ilyen állapotok között?

– Három hónapig. Könyörögtem a férjemnek, hogy költözzünk el. Talált egy ósdi házat, amiben sereglettek a csótányok. Két év után megelégeltem, és visszautaztam Hamburgba a lányommal. Senki nem fogadott be minket, végül egy vadidegen ember adott egy szobát egy félig lebombázott házban. Egy tévéalkatrészgyárban dolgoztam, csaknem éhen haltunk, nem volt más választásom, írtam a férjemnek.

Egyszer sikerült elszabadulnia, mégis miért tért vissza?

– Nem volt más választásom. A férjem fedezte az útiköltségünket. Egy jobb állapotú lakásba költöztünk, amit szépen felújítottam. Fél év után azonban újra pokol lett az életem. Az uram napokra eltűnt, újra pókerezett; ha nyert, ajándékokat vásárolt, ha veszített, megvert. Elhatároztam, hogy én így nem akarok élni.

Találkozott önhöz hasonló sorsú nőkkel?

– Megismerkedtem német nőkkel, akiknek szintén iráni férjük volt, illetve olyan németekkel, akik a férjem kollégái voltak. Egy amerikai klubban találkoztunk, ahová természetesen csak a férjek kíséretében mehettünk. Évekkel később egyszer felhívott az egyikük, épp a düsseldorfi rokonoknál volt látogatóban a gyerekeivel, és elmondta, mennyire sajnálja, hogy nem tért vissza Németországba: egy gyerekkel sikerült volna, négy gyerekkel már nem tud elmenekülni.

Hogyan tudott újra visszatérni?

– Összesen négy évet töltöttem Iránban. Végleg el akartam hagyni a férjemet és az országot is. Felcsillant a remény, amikor egy ismerősöm segített eladni a német ruháimat, estélyiket, bőrdzsekit, amiből származott egy kis pénzem. Ezenkívül a sógorom Nyugatról hozott gyönyörű matériákat, amelyekből szép ruhákat varrhattam a feleségének. Amikor másodszorra jöttünk Iránba, a férjem elvette az útlevelünket. Nem akart sem elengedni, sem elválni, mivel abban a kultúrában a válás skandalum. Egy ismerősöm férje a német nagykövetségen volt konzul, ő állított ki a nevemre egy új útlevelet. Az irániakra egy ilyen helyzetben nem lehet számítani. Senki nem segít. Egy kézitáskával és egy kabáttal a vállamon indultunk el. Semmim nem volt, amikor Németországba érkeztem. De nagyon boldog voltam, hogy újra élvezhetem a szabadságot, a kontrollmentes életet.

Nem jellemző, hogy a muszlim férfiak könnyen válnának, önnek hogyan sikerült ez?

– Egyszerű volt: a férjem újra meg akart nősülni. Mivel nem szerette a gyerekünket, mert lány volt, az sem volt kérdés, hogy melyikünknél marad Nicole, aki érdekes módon soha nem kérdezett az apjáról. Nagyon szomorú, hogy ebben a kultúrában egy lány nem sokat ér.

A muszlim vallás megengedi a többnejűséget. Iránban ez mennyire volt népszerű?

– A lehetőség minden férfinak megadatik. Azonban ezzel anyagi felelősség is jár: minden feleség külön házat, lakást és háztartást követel magának. Volt egy ismerősöm, aki második feleség volt, ő világosított fel engem az ottani poligámiáról.

Fiatalasszonyként tért vissza Iránból, nem akadt kérője?

– Szerettem volna, de nem volt rá időm. A hatvanas évek elején nagyon sokat kellett dolgoznom, hogy talpra álljunk. Münchenbe költöztem az ötéves lányommal, otthon varrtam, és egy cégnek is bedolgoztam. Majd kozmetikus- és masszőrképesítést is szereztem. Később próbálkoztam hirdetésen keresztül ismerkedni, de a lányomnak hamarabb találtam férjet, mint magamnak (nevet). Amikor férjhez ment, úgy gondoltam, kifújom magam: megforgattam a földgömböt, és utazni kezdtem. Eljutottam ázsiai, afrikai, európai, amerikai országokba. Igaz, ehhez nagyon sok ruhát kellett megvarrnom, de megérte. Ezeken a helyeken is küzdelmes éveket töltöttem, de ahhoz, hogy elmeséljem, még egy interjút kellene készítenie velem. (nevet)

Olvasson tovább: