Kereső toggle

Mindenki lehet nyertes

A befogadó iskolától a társadalmi integrációig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Képzeljünk el egy olyan iskolát, ahol öröm tanulni és tanítani, ahol minden gyerek minden területen az egyéni képességeinek megfelelően haladhat, mindeközben élményszerűen szerezhet ismereteket, és a különböző adottságú társaival való együttműködés mikéntjét is megtanulhatja. Mindez nem csupán álom, hanem hétköznapi valóság Pesthidegkúton, a Gyermekek Házában, ahol nem indítanak első osztályt anélkül, hogy a 25 fős létszámban ne lenne 3 sajátos nevelési igényű (látássérült, hallássérült, mozgássérült, autista, értelmi sérült) gyerek, aki együtt tanul ép társaival teljes, azaz minden tanórára és iskolai tevékenységre kiterjedő integrációban. A módszer nemcsak a fogyatékkal élők optimális fejlődését és társadalmi beilleszkedését segíti, hanem a befogadó környezetet is megtanítja a fogyatékkal élőkhöz és általában az egymáshoz való helyes viszonyulásra. Kérdéseinkre Lányi Marietta, a Gyermekek Háza néven ismert általános iskola igazgatónője válaszolt.

Milyen megfontolásból indították el annak idején különleges iskolájukat, és miért ezt a nevet választották?

– Amikor 1991-ben megnyitottuk a Gyermekek Házát, az vezérelt, hogy minden egyes gyerekben meglássuk az értéket, és minden egyes gyereket a saját útján vezessünk. Tananyag és ismeret helyett a gyerekeket helyeztük a középpontba, ezzel minden addig tanult pedagógiával szakítottunk. A névválasztás tükrözi idealizmusunkat: az iskolát egy nagy havas puszta közepén álló mézeskalács házikónak képzeltük el, amelynek minden ablaka hívogatón világít, ahol nemcsak az értelmiségi családok jól szocializált, nyugodt kislányai, hanem minden gyerek melegséget és elfogadást talál. Akkor még szó nem volt sérült gyerekekről, sem tehetséggondozásról.

Hogyan kezdtek hozzá az integrációhoz?

– 1993-ban a közoktatási törvény lehetővé tette az együttnevelést. Egyszer csak megkeresett minket egy komoly szakmai csapat: dr. Csányi Yvonne (a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola tanára) és Kereszty Zsuzsa (a Budai Tanítóképző Főiskola tanára), azzal az ötlettel, hogy induljon el Magyarországon is az integráció. Addig nem találtak befogadó iskolát, mert mindenki félt tőle. Erre a felvetésre először mi is olyan bárgyú dolgokat mondtunk, mint amilyeneket mindenki mond az élete során:  „Mi erre nem vagyunk felkészülve…” „Mi ezt nem tudjuk, hogy is kell csinálni…” „Jó ez így, ahogy van…” stb. A velünk dolgozó gyógypedagógusok úgy vélték, az a szemlélet, tanulás-szervezés, amit mi kidolgoztunk, tökéletesen megfelel az integrációnak is. Nagy szerencsénk volt, tanácskozhattunk, tanulmányutakon vehettünk részt, megnézhettük működés közben, így váltunk az integráció elkötelezett híveivé. Rá kellett jönnünk, hogy ezzel mi legalább annyit nyerünk, mint a sérült gyerekek, csak meg kellett teremteni az együtt tanulás feltételeit.

Hogyan zajlanak a mindennapok?

– Egész másképp, mint a hagyományos iskolákban. A nap beszélgető körrel kezdődik, mivel meggyőződésünk, hogy a gyerekeket be kell vonni az integrációba. Az ő szintjüknek és életkoruknak megfelelően beszélünk és beszélgetünk velük magukról, egymásról, a sokféleségről, a sérülésekről is. Megbeszéljük, kinek mi az erőssége, miben tudunk egymásnak segíteni, hogyan felelősek ők egymás tanulásáért, hogyan tudnak helyzeteket együtt megoldani.

A legszemléletesebb integráció egy teljes felsővégtag-hiányos kislány kapcsán történt, akinek a kedvéért a többiek maguktól levették a cipőjüket és megpróbáltak lábbal rajzolni. Mi még a lapon sem tudtunk rajta maradni, a kislány pedig szerkesztett és gyöngyöt fűzött. Sajnált is minket egy picit, hogy ennyi ügyetlen lábú embert még az életben nem látott. Ezután a hatévesek úgy szaladtak ki a szüleikhez, hogy senki nem azt újságolta, hogy az osztályban van egy kar nélküli gyerek, hanem hogy van egy kislány, aki a lábával fest, meg Túró Rudit csomagol ki. A kislány irodát kapott a sarokban, klaviatúrával a földön, hogy gerinckímélő módon dolgozhasson. A többiek irigyelték. Aztán elfogadták, de ragaszkodtak ahhoz, hogy a gépén kapcsolják ki a helyesírás-ellenőrző programot. Nem estek abba a hibába, hogy szegénynek nincs karja, hadd legyen helyesírás-ellenőrző programja. A gyerekekben megvan az elfogadás és a józan gondolkodás is, még ha ezekről le is lehet szoktatni őket.

Hogyan valósítja meg az egyéni bánásmódot egyetlen tanító egy 20-30 fős osztályban, ahol kimagaslóan tehetséges és fogyatékkal élő gyermek is tanul?

– Amikor a módszereinket kidolgoztuk, újragondoltuk, hogy mi a gyerek, az iskola, a tanár feladata.

A gyerek a tanulási útja elején jár, mindenféle szinten lehet az ismeret, készség, adottság, képesség, szociális helyzet tekintetében. Nincs két egyforma gyerek, nemhogy egy osztálynyi. Különbözik az érdeklődésük, a szemléletük, a tanulási módjuk is. Szerintünk az általános iskola feladata mindenfajta integráció nélkül is az egyéni sajátosságokhoz igazodó oktatás. Azt valljuk, hogy a tanár a kiművelt emberfő, nekünk kell tudni úgy tanítani, hogy mindenkit elérjünk. Ennek érdekében tanulásszervezési módokat tanítunk és alkalmazunk. Így tanulnak meg egymással is együtt élni, bánni, dolgozni. Ma már nem kérdés, hogy együtt tanulnak az értelmi fogyatékosnak mondott és a kiemelkedően tehetséges gyerekek, sőt, vannak kiugróan tehetséges értelmi sérült gyerekek is. De ha az iskola egysíkú marad, ez nem fog kiderülni.

Milyen pedagógiai fogásokat alkalmaznak?

– A Gyermekek Házában hospitáló főiskolai hallgatók még mindig meglepődnek a nálunk látott tanulás-szervezésen. A tanár mondja, mutatja, a gyerek meg önállóan csinálja, mert megtanítjuk önállóan tanulni. A tanár sokszor nem is látszik, mert épp ott van, ahol a legnagyobb szükség van rá. Két alapvető módszerünk van. Az egyik a differenciált rétegmunka, ami tulajdonképpen a régi osztatlan falusi iskolák gyakorlata: mini frontális óra egy kicsi, homogén csoportnak, közben a többiek a helyükön egyéni munkában a szintjükhöz igazított feladattal foglalkoznak. Például olvasástanulásban integráció nélkül is legalább 4-5 szinten vannak a gyerekek. Van, aki folyékonyan olvas, van, akit még nem érdekelnek a betűk sem, esetleg keveri az oldalakat, pontatlan a vizuális észlelése. Frontálisan nem lehet ezt jól kezelni. Ám mivel én vagyok a kiművelt emberfő, ez az én munkám. Leülök néhány szivacsra 5-6 gyerekkel mesét olvasni, örülök velük, hogy ezt már tudják, aztán visszaküldöm őket, hogy foglalkozzanak a tudásukkal: oldjanak meg feladatokat, olvassanak önállóan. Utána állítok egyet magamon, és leülök a szótagolva olvasó gyerekekkel. Aztán foglalkozom a betűt tanuló gyerekekkel. Csak akkor tanulunk új betűt, ha a gyerek az addigit már tudja. A differenciált rétegmunka teszi lehetővé, hogy egyszerre tudunk tehetséget gondozni és integrálni. Nincs unatkozó, alul- vagy felülterhelt gyerek.

Másik fontos módszerünk a kooperatív tanulás. A magyar pedagógia gyakran versenyezteti a gyerekeket. A verseny jó, de semmi keresnivalója az osztályteremben, ahol inkább az együttműködő, egymást segítő tanulási helyzeteket támogatjuk. Páros munka során kicsit átadjuk a tanárszerepet. Csoportmunkában mindenki megtalálja a maga részfeladatát. Amikor ezeket összerakják, abban a sikerben mindenki osztozik.

Nem jelent többletterhet, többlet-frusztrációt egy tanár számára, hogy folyton megosztja a figyelmét?

– Mi másfél órás blokkokban, normál hangerővel tanítunk kisiskolásokat és örömmel megyünk dolgozni minden nap. Boldog tanítók vagyunk. A világ nagyon sokat változott Klebelsberg kora óta. Utópia azt gondolni, hogy a hagyományos iskolarendszer a frontális módszereivel sokáig fenntartható a 21. században. Ha mi nem változtatunk rajta, a gyerekek fogják szétfeszíteni. Elavult az az álláspont, hogy a tudás csak a tanártól származik. Ha mondjuk egy nyolcadikos megkérdezi, hogy a pun háborúban hány elefánt vett részt, mire én ennek utánanézek... Míg ha egy okostelefon van az osztályban, két másodperc alatt megmondja, hogy 46. Azok az iskolák rekednek meg, ahol az „Én is kibírtam az iskolát” szemlélet uralkodik. Ha az iskola jobban épít egymás segítésére, a közös munkára, és el tudja engedni a klasszikus tanárszerepet, természetes lesz az integráció. Akkor lesz együttműködő a gyerek, ha köze van ahhoz, ami történik.

Az integrációtól sokan azért zárkóznak el, mert attól tartanak, a testi és értelmi fogyatékkal élő osztálytársak béklyóként fogják vissza az ép gyerekek haladását. Tapasztalatai alapján megalapozott ez a félelem?

– Álságos dolog, hogy egyformának kell lenni az iskolában. Nem kell. A különbségek nem tűnnek el a felnőtt világban sem. A világ így kerek. A tehetséges gyerekeket hagyjuk a maguk tempójában szárnyalni, a nehézséggel küzdőknek meg biztosítunk elég időt. Ha minden tanár minden osztályban minden órán így tanít, akkor mindenki tehetséges lesz valamilyen helyzetben, és lesz, ahol segítségre lesz szüksége. Szeretnénk meggyőzni a világot arról, hogy ezzel a differenciált, egyénre szabott bánásmóddal minden gyerek megtalálja a boldogulását. Ez az ép kategória nagyon illuzórikus és borulékony fogalom, ezért ne legyünk oly mértékben büszkék rá. Sokat tanulhatunk a sérült emberektől. Mi évfolyamonként egy osztályt indítunk, osztályonként 3 sajátos nevelési igényű gyerekkel. Erre a 3 helyre évente 25-30 jelentkező van. A fennmaradó 22 helyre azonban mintegy ötszörös a túljelentkezés, tehát nem igaz, hogy a szülők félnek az integrációtól, sőt, van olyan szülő, aki pont emiatt keres fel minket az ép gyerekével.

Hogyan tudják fenntartani a működésüket a hatályos törvényi keretek között?

– Van törvényi háttere az integrációnak, ami EU-s szinten is megállja a helyét, és emellett van egy egységes köznevelési törvény, órákra lebontott kerettantervvel, 2. osztálytól kötelező osztályzás előírásával. A Gyermekek Házának komoly akkreditációs eljárást kellett végigjárnia a tanterve elfogadtatására. Szakmai megítélésünk nagyon jó, munkánkat sokan támogatják, a fenntartó akkreditáltatta, a miniszter jóváhagyta alternatív tantervünket. Használhatjuk a saját tankönyveinket, melyeket egy kis kiadó ad ki, így nem kell választanunk abból az egyből vagy kettőből, amit az oktatáspolitika akkreditált.

Mi az oka annak, hogy Magyarországon eleddig nem terjedt el nagyobb mértékben az integráció?

– Valószínűleg a félelem. Van egy összhiedelem a magyarországi tanítók körében, miszerint bemegyek az osztályba, becsukom az ajtót és bent azt csinálok, amit akarok. Mi arra biztatjuk őket, hogy inkább nyissák ki az ajtót, engedjék be a segítő szakembereket, a szülőket, mert akkor ők is természetes szövetségeseik lesznek. A Gyermekek Háza tényleg szélesre tárta az ajtóit. Kimondottan hív pedagógus közösségeket, iskolákat. Minden csütörtökön nyílt napokat tartunk kollégáknak, szakmai szervezeteknek, mesélünk, bemutatóórákat tartunk. Igény esetén házhoz megyünk és 30 órás akkreditált tantestületi továbbképzést nyújtunk. Segítünk, hátha több olyan iskola lesz, mint a miénk. A tantervünk fenn van a honlapunkon. Mindenünk vihető, egyedül a nevünk nem. Ennek ellenére 22 év alatt senki nem kopogtatott, hogy szeretné átvenni a tantervünket. Sokan jönnek, értékelik, de nagyon nehéz iskola szinten átállni. Ki merem mondani, hogy mi olyasmit találtunk az integrációban, amitől emberileg és szakmailag lényegesen jobbak és többek lettünk.

Olvasson tovább: