Kereső toggle

A bohóc szomorú végjátéka

Magányosan fejezte be földi pályafutását Robin Williams

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sokunknak Robin Williams volt a filmvilág első számú nevettetője. Arcjátéka, gesztusai immár a filmtörténet lezárt fejezetéhez tartoznak, hiszen múlt héten a világhírű komikust holtan találták kaliforniai luxusházában. Williams született tehetségét sokféle karakter bőrében láthattuk a vígjátékoktól az egészen drámai szerepekig. Sajnos azonban az alkohol- és drogfüggőség, az anyagi zűrök, valamint a kezdődő Parkinson-kórral súlyosbított depresszió együttesen gyűrte le sziporkázóan humoros személyiségét.

Érdekes, hogy filmjeiben többször is nagy empátiával alakított a lélek és az elme gondjaival foglalkozó szerepeket. Volt modern (és hajléktalan) Don Quiote a Halászkirály legendájában, klinikai pszichiáter az Ébredésekben, piros orrú bohócdoktor a Patch Adamsben, és játszott érző lelkű pszichológust is, amelyért Oscar-díjat kapott.

Williams egy viszonylag rendezett , chicagói családban nőtt fel, s mint a legtöbb komikus, már az iskolában közönségsikert aratott: paródiát rögtönzött, és számos helyzetben  alkalmi stand-uposként keltett derültséget. Később úgy mesélte, hogy zárkózott és hallgatag gyerek volt, s a humor egyfajta menekülési út volt számára az erősebbek piszkálásai elől. Legfőbb eszközeit, mimikáját és fergeteges hangszínváltozásait csiszolva végzős korára már az iskola legnépszerűbb tanulója lett. S ha látunk valaha is amerikai iskolafilmet, sejtjük, ez mit jelent: hírnevet és jó kapcsolatokat, de vad partikat és ámuló rajongókat is, no meg könnyen kapható partnereket. Csupa olyasmit kicsiben, amiből minden, idővel „sztárrá” váló előadóművésznek egyre több jut karrierje emelkedésekor. S ami sokuknak (közvetve vagy direkt módon) végül a halálát okozza.

Williams az első közismert lépést a mulatói humoristaságból a színészet felé az Egy úr az űrből című sorozatban tette meg a hetvenes évek végén. Az annak idején Magyarországon is közkedvelt Nanu! Nanu! köszöntése világunk szokásos rendjét fricskázta egy, a mi szempontunkból kicsit „buggyant”, saját rendszere szerint nagyon is logikus kérdéseket feltevő űrlakót alakítva – erősen retrós kezeslábasban.

Aztán jöttek a kilencvenes évek, s annak első felében egymást követték Williams főszerepei, amivel együtt nőtt a színész elismertsége is. Első „nagy” címszerepében Popeye-t, a tekintélyes alkart növesztő rajzfilmtengerészt játszotta el. Ez inkább egy érdekes műfaji kísérlet volt, hogyan lehet szándékosan rajzfilmszerű, ám élőszereplős filmet csinálni. Ezután – komolyabb szerepeiben – nagyrészt olyan főhősöket ábrázolt, akik katalizátorként hatnak környezetükre, az eseményeknek markáns alakítói lesznek, ám lendületük végül megtörik, és drámai szereplőként fejezik be sorsukat a filmvásznon.

 A Jó reggelt Vietnam!-ban egy harctéri rádióadó nem kicsit rendhagyó munkatársát alakítja, aki képes vidámságot csempészni a fásult és örömtelen katonák közé. Elmegy a falig, hogy oldja a lelkeket és a rendszert is, de a katonai médiapolitika persze merev ahhoz, hogy sokáig tűrje a rendbontást. Ugyancsak a kötelmek ellen lép fel a sokak kedvencének tartott Holt költők társasága irodalomtanáraként. Aki egyszer is látta, nem felejti, ahogy Mr. Keating már első óráján kitépeti a meghökkent tanulók könyvéből az egész esztétikafejezetet, valamint az is emlékezetes, amikor a katartikus zárójelenetben az osztály tagjai egyenként tanulópadjuk tetejére lépnek, és becsületből, az igazgatóval is szembeszállva köszönnek el „kapitányuktól”, akit éppen elbocsátanak a vaskalapos oktatási műintézményből. Igaz, a lelkek felszabadítását, a művészet gátak nélküli áradását akkorra már egy túllelkesült tanítvány öngyilkossága árnyékolja be. S bár a film alkotóinak vélhetően nem ez volt a szándéka, a történet mégis a vezetők iránti rajongásról (is) szól. Arról, hogy tekintélyes ember felé irányuló tisztelet csak úgy épít, ha a hitelesen képviselt értékek és elvek miatt nyilvánul meg (mint a Császárok klubjában) ám ha a „személyiség varázsán” van a hangsúly, az mindkét félben torzuláshoz vezethet.

És ahogy Williams élőben is megtapasztalta: a sztárságnak éppen ez a nagy drámája. Bár úgy nyilatkozik kedvelt műfajáról, hogy „a vígjáték nem más, mint az optimizmus vizuális megjelenítése”, a magánéletben ez nemigen látszik: a nyolcvanas évek elején már aktív kokainfogyasztó és alkoholfüggő. Robert de Niróval közös barátjának, az USA-ban közkedvelt John Belushinak a tragikus, drog miatti halála sokkolóan hat rá, és – két évtizedig – távol tud maradni a drogoktól. Masszív alkoholizmusa is enyhül. Szakmai elismertségét egy mellékszerepben koronázzák meg: Matt Damon filmbeli karakterének pszichológusaként neki szavazzák a kategória Oscarját a tehetségről és annak tékozlásáról igényesen szóló Good Will Huntingban.

Éppen hogy nem logikus, de ettől kezdve valahogy kikerül a fősodorból. Bár továbbra is évente-kétévente készít filmeket (négy további olyan filmben is láthatjuk majd, amelyeket a halála után mutatnak be), és sokunk számára nyújt emlékezetes alakításokat. Magyar színészekkel is együtt játszott például a Hazudós Jakab címszereplőjeként, ahol a főhős kitalált mesékkel képes egy egész gettó lelkét reménységgel és a túlélésbe vetett hittel megtölteni. A nácik veszetten keresik az elrejtett rádiót, pedig csak maga Jakob „alkot” híreket, míg végül a Darvas Iván alakította főnáci kivégzi – ám a „hírek” zsidó hallgatói megmenekülnek. A film kissé hasonlít a Jó reggelt Vietnam!-hoz: mindkettő a média, a hírközlés közösségre gyakorolt hatását modellezi. Ugyanebben az évben (1999) egy másféle fantáziavilágot is megjelenít.

A kétszáz éves ember egy családi sci-fi (ritka műfaj!), amelyben Williams egy fémszínű háztartási robotot játszik, aki gyári hiba miatt személyiséggel bír. Emiatt kreatív buzgalom szabadul fel benne és erős vágy, hogy emberré legyen. A folyamat nemzedékeken át, de végül sikerrel jár, így a „gép” emberi testbe költözve boldogan szüntetheti be létezését. A kritikusok fanyalgása ellenére az Asimov írásából készült adaptáció az emberi létezés morális kérdéseit is megpendíti – a közönségfilm eszközeivel.

Ezek utáni két legjelentősebb alakításában pszichopatát alakít. A Sötétkamrában egy mások családját elirigylő, majd azt kisajátítani akaró fényképész érzelmi eltévelyedését mutatja be, az Álmatlanságban pedig, Al Pacino karakterét ellenpontozva, egy rafinált alaszkai gyilkost alakít.

2008-ban harmadszor is megnősül, de többször arról panaszkodik, hogy anyagi gondjai miatt már olyan szerepeket is el kell vállalnia, amihez semmi kedve. Ezért is kezdi árulni 35 millió dolláros fényűző házát (amit nem sikerült eladnia). A húszéves szabadság is kezd megszűnni: az utóbbi időkben csoportterápiára járt, hogy „megelőzze” az alkohol szorító fogságát. Mindezt betetőzte a kezdődő Parkinson-kór, amelyről jól tudta, hogy legfeljebb lassítani lehet. S bár tisztelője és tanúja volt barátja, Michael J. Fox ugyanezzel a betegséggel hosszú ideje tartó küzdelmének, a gyógyszeres kúra ismert módon súlyosbította a már meglevő depressziót. Szavai szerint ez „…nem arról szól, hogy »jaj, jaj, én olyan szerencsétlen ember vagyok«, hanem arról, hogy rád telepszik egy érzés, amit a legmakacsabb influenzához tudnék hasonlítani, és csak azért sem múlik el”.

A sokoldalú és a finom érzelmeket emlékezetesen átadó művész, a jókedvű és adakozó közösségi ember, a felnőtt gyermekeiért is rajongó apa az utóbbi hetekben egy szomszédja szerint csak „bezárt kagylóként” tűnt fel néha az utcán. Utolsóként bemutatott filmjében (A legdühösebb ember Brooklynban) olyan beteget játszik, akinek csak másfél órája van az életéből. Ez alatt kell rendeznie viszonyát az emberekkel. S bár a való életben látszat szerint Robin Williamset jó kapcsolatok sokasága vette körül, senki nem tudta oldani belső magányát és szorongásait.

Olvasson tovább: