Kereső toggle

Tisza szívvel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Csongrád megbecsült fafaragó művésze, Tisza Sándor a gyermekekért él. Játékokat farag, játszótereket épít, mesterségére tanítja őket, és táborokat szervez – egészségeseknek és fogyatékosoknak egyaránt. A tavaly létrehozott alapítványán keresztül pedig egy vízpart melletti gyerekparadicsom felépítésén munkálkodik.

Tisza Sándor az általa épített vendégházban fogad minket. A bejárati tükör előtti fakacsa nem hápog. A felső szinten tulipános, napraforgós, margarétás, rózsás és gyöngyvirágos szobák várják a vendégeket, mindegyik szoba más és más színvilággal, hangulattal és különböző, egyedi faragott díszítményekkel. A ház végében lovak és állatok, előtte fafaragó műhely, fapaci-libikóka, a bejárat mellett pedig tágas fogadó, ahol az egész falfelületet belepik a kézzel faragott fatányérok, kanalak, játékok és a legkülönfélébb faragványok. A mester úgy véli, hogy a bölcsőtől a koporsóig mindent meg lehet csinálni fából – de ő inkább az előbbi felé orientálódott.

– Volt egy álmom, hogy a gyermekemnek bölcsőt faragjak. Megtettünk mindent a párommal, de nekem nem adatott meg a saját gyermek. Nagyon betege lettem ennek, ittam és hamarosan alkoholista lettem. Hiába próbáltam leszokni az italról, egy ideig sehogy sem sikerült.

Mi hozott ebben változást?

– A gyermekek szeretete, azt hiszem. Az öcséméknek született egy kislánya, de sajnos kéthetes korában meghalt. S amikor a sógornőm megint teherbe esett, megfogadtam, hogy ha a gyerek egészségesen megmarad, nem iszom több alkoholt. Nagyon vártuk a babát, makkegészségesen született, és én rögtön faragtam neki egy fapapucsot. Szép kis mintát készítettem a tetejére, körbedíszítettem úgy, ahogy kell. Ma már huszonhét éves az unokaöcsém, és úgy szeretem, mintha a saját fiam volna. Azóta nem iszom.

Elég volt hozzá egy döntés?

– Nehéz döntés, nehéz volt kibírni, de huszonhét éve tart. Ha valamilyen esemény történik, akkor is legfeljebb alkoholmentes sört választok. Tavaly létrehoztam a Tisza Szívvel a Gyermekekért Alapítványt, amelyet szintén „saját gyermekemnek” tekintek. Ezen keresztül igyekszem elérni a fiatalokat, hogy megtanítsam őket a fafaragás szeretetére, s az általam működtetett táborokban is gazdag élményekben legyen részük – a rászorultaknak ingyenesen, jótékonysági alapon. Most ért véget a harmadik ilyen tábor.

Az itt nyaraló fiatalok romák?

– Nem csak romák, nem ez a célom. Én azt szeretném elérni, hogy mindenki egyformának érezhesse magát, akkor is, ha barna a bőre, akkor is, ha fehér. Az autista gyerekekkel éppúgy szót érthessek, mint az egészségesekkel, a fiatalokkal éppúgy, mint az idősebbekkel. A negatív előítéleteket a gyerekkorban a legkönnyebb lerombolni.

Ezek a foglalkozások egyfajta terápiának is megfelelnek?

– Maximálisan. Egy autista gyereknek például az a baja, hogy nem beszél, egy szót se lehet kihúzni belőle. De ha azt látja, hogy szeretettel foglalkoznak vele, akkor megnyílik. Amikor idejön hozzám, és szeretne valamit, akkor felszólítom, hogy mondjad – és mondja.

Hogyan kezdődött ez a mesterség?

– Nem is tudom! Véletlennek tűnő események sorozata terelt ebbe az irányba. Apámat úgy becézték hogy „Pörgő”, én voltam a „Kispörgő” – mert mindig sürögtünk-forogtunk. Nagyon nagy szeretetben nőttem fel, s amikor már nagyobbacska voltam, együtt mentem apámmal munkába, vagont kirakni, kukoricát tördelni vagy ami egyéb adódott. A nagyszüleim még muzsikusok voltak. Apai nagyapám a Magyar Királyban hegedült mint prímás, ez a város kultúrcentrumának számított. A tatám híres volt arról, hogy akár száz nótát is eljátszott. Sajnos a tata nem tanított meg hegedülni, mert azt akarta, hogy nekem már senki ne mondja: „Gyere ide, cigány, húzd el a nótámat!” 

Megalázónak találta?

– Igen, és nekünk más jövőt szeretett volna.

Ki számít egyáltalán romának?

– Magam sem tudom. Én három éve óta vállalom fel ezt az örökséget, hogy cigány vagyok, és azóta elég sok hátránnyal szembesültem. Anyám nem volt cigány, s gyerekkoromban nagyon nem is szerettem ezt a szót, ezt a megkülönböztetést. Azt se szeretem, hogy „roma”, mert ha már meg kell nevezni, mi cigányok vagyunk, és mindig is cigányok voltunk. A száztagút se úgy hívják, hogy „száztagú roma zenekar”, hanem úgy, hogy 100 Tagú Cigányzenekar! A névváltoztatás most ilyen divat lett, de ezzel nem jutunk semmire. A Ferihegyi repülőtér is számomra Ferihegyi repülőtér marad, hiába nevezték el Liszt Ferenc repülőtérnek.

Csongrád alsóvárosában, ahol felnőtt, volt faji diszkrimináció?

– Nem volt, pedig együtt laktak ott cigányok, félcigányok és magyarok. Alsóvárosban nagyon szépek voltak az utcák, a házak, és virágoskertek díszelegtek mindenütt. Mi négyen voltunk testvérek, s egy földes padlójú szoba-konyhás házban laktunk a nagyapámmal együtt. A tata a konyhában aludt, mi meg hatan benn egy kis szobában. A vizet a kútról hoztam, s mindig súlyzóztam a vizeskannával, így nagyon erős gyerek lettem. Sportoltam is mindent, amit lehetett, úszástól kezdve a futásig, a fociig. Azt mondták, hogy lehettem volna második Páncsics, aki a válogatott középhátvédje volt akkor.

Hogy jött be a képbe a fa mint a munka tárgya?

– Gyerekkoromban mindig faragtam valamit: íjat, kisbaltát, vagy éppen azt a dobálós játékot, amelyet most „darts”-nak hívnak. A papírt meghajtogattuk, a fa végébe beillesztettük, elejébe pedig szöget tettünk. Volt a közelben egy idősebb magyar asztalos, Jani bácsi. Hozzájuk is bejártam, és mindig fúrtam-faragtam valamit a műhelyükben. Nagyon szerettek a feleségével együtt, megkínáltak enni-innivalóval. Még most is eleven az emlék, s itt maradt az orromban a fenyő illata.

Ez még az iskola előtt volt?

– Igen, az általános iskolában pedig Dudás tanár úr szerettette meg velünk a kézműves dolgokat, ahol még varrni és hímezni is megtanított bennünket. S noha vendéglátó-ipari szakiskolát végeztem, amikor pincérként vagy szakácsként dolgoztam, akkor is faragtam. Amikor pedig megláttam a tiszti klubban egy amatőr fafaragó művésznek a kiállítását, ez olyan inspirációt adott, hogy komolyan elkezdtem foglalkozni vele. Most már nagyban csinálom, a fát erdészeteknél rönkben megveszem, azután fölvágatom. Hazavisszük, lemáglyázzuk, és nejlon alatt a szabadban megszárítjuk. Rá évre már lehet dolgozni vele.

Fa és fa között mi a különbség?

– Nagyon sok. Minél tömöttebb egy fa, annál jobb faragni. Ilyenek például a bükk, ahol nem látszanak az évgyűrűk, vagy a hársfa. Gyümölcsfával is érdemes dolgozni, mert elég kemény, nem úgy, mint a fenyő, ahol az egyik évgyűrű keményebb, mint a másik. Régen az igazi bútort diófából, tölgyfából csinálták, nem fenyőből. Akkor még mindenki meg tudott csinálni egy csizmahúzó fakutyát vagy egy kisszéket.

Hogyan lehet megélni ebből?

– Sokáig nagyon jól ment, ebből építettem fel ezt a házat is. Amióta bejött a gazdasági válság, lecsökkent a kereslet. Most már nem annyira a fatálat veszik az emberek, hanem inkább a rávalóra költik a pénzüket – de néha még arra sem futja. Nagyon sok szegény emberrel találkozom, s azt mondják, hogy a helyi iskolában is sok gyereknek csak az ott kapott tízórai az első étkezése. Épp azon gondolkodom, hogy lehetne ezen segíteni, támogatókat találni. Ismerek egy polgármestert, akinek kenyérgyára van, fel fogom keresni.

A jótékonysági táborok is így jönnek létre? Szponzorok segítségével?

– Igen, a táborozás előtt elmegyek a kenyérgyárba, a vágóhídra, a zöldségeshez, kérek gyümölcsöt, kérek, amit lehet. Csináltattam munkakötényeket is, hogy a gyerekeknek ne kelljen mindig átöltözniük. A táborban délelőtt van foglalkozás, délben megyünk ebédelni, az étterem ingyen adja az ebédet nekünk.

Könnyű támogatókat szerezni?

– Nagyon nehéz, mert sok alapítvány visszaél a helyzetével. Engem azonban ismernek, és ezen múlik az egész. Egymagam is szépen el tudnék élni a tanyámon, azonban nem ez a célom. Kiköltöztem oda, mert szeretném megcsinálni ezt a gyerekparadicsomot. Lesz ott egy fafaragó-kézműves tábor, egy kisbojtár tábor, ahol az állatokkal fognak foglalkozni. Ott lehet majd gazdálkodni, kirándulni, mert Csongrádnak rengeteg látnivalója van. A gyerekeknek bemutatni, hogyan működik egy biogazdálkodás. Így lehet csak őket elvonni attól, hogy állandóan a számítógép előtt üljenek. Ez nekem most a legnagyobb boldogság.

Elégedett ember? Ha újra kezdené, ugyanezt csinálná?

– Én mindig úgy érzem, amikor faragok, mintha nem is dolgoznék, mert olyan örömet okoz a munka. Vagy amikor látom, hogy a gyerekek birtokba veszik a játszóteret, amelyet készítettem, sokszor sírva fakadok a meghatottságtól. Ha újrakezdhetném, akkor a részleteket tekintve sok mindent másképp csinálnék, mert látom a hibákat, amiket elkövettem. A tevékenységi köröm azonban ugyanaz maradna, vagyis ugyanúgy fát faragnék, ugyanúgy tanítanám, hogy másoknak is örömet okozzon. A lényeg nem változna semmit.

(Közreműködött: Jankovics Tímea)

Olvasson tovább: