Kereső toggle

A nemzet ügyvédje

Abraham Lincoln rögös útja a kunyhótól a Fehér Házig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az amerikaiak legnagyobb elnökének az alacsony sorból saját erejével felemelkedő Lincolnt tartják a Gallup felmérése szerint. Kalandos életútja egy jól megírt karrierregény lehetne, hiszen előkelő család, elitegyetem és öröklött bankszámla nélkül érte el az elnöki széket, elszántságára és természetes bölcsességére alapozva. A 16. elnököt nem túlzás második honalapítónak nevezni, hiszen nagy műve az Egyesült Államok megmentése és az amerikai eszme megújítása volt.

Az illinois-i földműves család sarjának gyerekkora a klasszikus vadnyugat világa, mindennel, ami erről eszünkbe jut. „Abe” nagyapját indiánok ölték meg apja szeme láttára valahol a határvidéken, édesanyját korán veszítette el. Mindez párosult az időjárás, a kemény földek és betegségek állandó terheivel. Nyers, de nem barbár közegben, ahol a derék fizikai munka és a Biblia szavai egymást erősítő tekintéllyel bírnak a többnyire baptista és metodista farmerek között. S bár a polgári ízlés és műveltség európai mércével mérve ugyancsak foghíjas, az Amerikára ma is annyira jellemző jogi alapú gondolkodás már elterjedt. Gyakoriak a tulajdoni és egyéb gazdasági viták, a békebírók, ügyvédek és esküdtszékek jelenléte természetes, ahogy a felfogások közötti erős konfrontációké is.

Ez volt a normális közeg a gyermek Lincoln számára, aki összesen se járt egy évnél tovább iskolába, ami akkoriban nem volt ritkaság. Hiszen az oktatást jobbára egy-egy arra vetődött iskolamester látta el – amíg a kedve vagy a szülők természetbeni adományai kitartottak. Ami az 1809-ben született „Abe”-et a többi parasztfiútól megkülönböztette, az volt, hogy a környezetében levő szűkös eszközöket miként fordította a saját hasznára. Minden fellelhető könyvet elolvasott a Zarándok útjától a Robinson Crusoe-ig, aztán továbbiakat kért kölcsön. Sokszor az ebédnek szánt kukoricalepénnyel a zsebében és egy könyvvel az ingében ment ki a földekre, ezért voltak, akik mihaszna dologkerülőnek tartották (ez akkor igen nagy bűnnek számított), de legalábbis hóbortosnak, aki látható haszon nélkül múlatja az idejét. Később viszont előnyére vált a környezetének, hogy ért az írott szavakhoz, bonyolult szövegek értelmezéséhez: leveleket fogalmazott, beadványokat szerkesztett – az akkortájt az Újvilágban járó Kossuth támogatására is. Majd könyvekből önállóan tanulta ki a földmérés komoly matematikáját is.

De nem kerülte a fizikai munkát sem. Hatalmas testi erejét favágóként, földművelőként szerezte, ami az abban a korban ritka, 192 centis magasságával együtt fizikai tekintélyt is kölcsönzött neki, különösen a környékbeli legények közötti verekedésekben. Kiváló érzéke volt a fontosnak tűnő emberi helyzetek elemzéséhez is. Megfigyelte a hevenyészett bírósági ügyek szónoklatait, a vándorprédikátorok heves gesztusait; szinte kockánként rakta össze a későbbi hatásos szónok és pártpolitikus alapvető kelléktárát. Mai szóval bizonyára igen magas EQ-val (érzelmi intelligenciával) bírt, ami párosult a belső hajtómotorral, a sok más vezetőnél is fellelhető küldetéstudattal és feszítő tettvággyal.

Az ifjú Abraham tutajosként az Ohio folyón érkezett meg New Orleansba. Döntő élmény volt a jenki farmergyerek számára a nyüzsgő nagyvilági kikötő, a városi élet ezer árnyalata. És a rabszolgák mint élő árucikkek magától értendő jelenléte. Mindezt beépítette formálódó világképébe, ahová aztán a többi „kaland” tanulságai is mind bekerülnek. Volt boltossegéd, önkéntesek vezetője az indiánokkal szemben, majd ismét csak könyvekből tanulva ügyvédi vizsgát tett. Idővel „természetes módon” kapcsolódott be a politikai életbe is, a frissen alakuló Republikánus Párt színeiben, mely akkor a korábbi Demokrata Párttal szemben (a mai felállással pont ellenkezően) a „balosabb” álláspontokat gyűjtötte össze. Főként a rabszolgakérdésről, mely az 1850-es évektől mindinkább megosztotta az unió közéletét. Az álláspontok közt csak kisebbségi volt a harcos abolicionistáké, akik a feketék teljes egyenjogúsítását követelték, néha terrorakcióktól sem visszariadva. Lincoln az északiak nagy részéhez hasonlóan inkább a rabszolgaság további terjedését gátolta volna. Nyilvánosan szólt a fehérek „felsőbbrendűségéről” és a két „faj” együttélésének lehetetlenségéről. Később, a polgárháború alatt pedig a feketék Afrikába (vagy Dél-Amerikába) való visszatelepítését tervezgette. Mégis, e ma botrányosan ható szavak ellenére morálisan és ügyvédként is igaztalannak tartotta a jog nélküli állapotot, és a „hagyjuk békén élni őket” elvét vallotta. Ez nemcsak a rabszolgatartó déliek, hanem a demokrata pártiak felfogásánál is jóval emberségesebb, ha tetszik haladóbb volt. Ezek a nézetek ugyanakkor majdnem véget vetettek a fiatal köztársaságnak, mikor Lincoln 1860-ban megnyerte a választásokat.

A meghasonlott ház

Bár az új elnök már beiktatási beszédében is nyugtatta a déli államokat, azok – talán régebbi kijelentéseire emlékezve – kiléptek az unióból, és szakadár államot alakítottak Konföderáció néven, új fővárossal (Richmond) és saját elnökkel (Jefferson Davis). Érdekes, hogy mindkét fél az igen tisztelt alapító atyákra hivatkozva cselekedett teljesen ellenkezően. Míg a déliek az unióhoz való szabad társulás (és persze a kilépés) régi jogát hangsúlyozták, Lincoln a kilépőket lázadóknak nyilvánította, akik éppen az alapítók művét, az Egyesült Államokat tépnék darabokra. A máris meginduló és négy hosszú éven át tartó polgárháború ma már nehezen felfogható szenvedést hozott a lakosság számára, és több amerikai áldozattal járt, mint az első és második világháború összesen. Több százezres hadseregek estek ugyanis egymásnak, tudatosan pusztították a hátország készleteit, bevetették a géppuska és a páncélozott hadihajó első típusait – mintha a modern háborúk kínjait hozták volna előre.

Lincoln tehát háborús elnök lett a „meghasonlott ház”-ban, a kettészakadni készülő országban. Kezdetben a harciasabb Dél állt nyerésre. Évekbe telt, amíg Lincoln végre olyan rátermett katonai vezetőt talált, mint Ulysses Grant, és olyan intézkedésekre szánta el magát, mint a kötelező sorozás és az akkoriban már természetes sajtó- és szólásszabadság esetenkénti korlátozása. A demokraták, sőt néhány híve is zsarnokságot kiáltott – de ezt a véleményüket szabadon elmondhatták. A dezertálásért és a kémkedésért persze megtorlás járt, mint bármely hadiállapotban levő államban.

A Fehér Házban viszont az elnököt továbbra is bárki felkereshette, ha kivárta a sorát, ahogy a Spielberg-filmben is láthatjuk (lásd Sorsfordító napok című cikkünket). A „favágóhoz”, ahogy Lincolnt gyakorta becézték, állásért, segélyért, kegyelemért egyaránt fordultak, s ő meg tudott indulni a megtört sorsok láttán. Oly sok fiatal katonának kegyelmezett meg például, hogy később Grant és Sherman tábornokok siettek a vitán felüli kivégzéseket gyorsan végrehajtani, a hadsereg fegyelmét féltve az elnök irgalmas szívétől. Feljegyezték viszont, hogy a felettesét káromló tisztet a Példabeszédek vonatkozó részét idézve („Ne rágalmazd a szolgát az ő uránál”) küldte el. Eközben óvatos nagyhatalmi játszmát is folytatott: Angliával, mely a Délt támogatta, mindenáron kerülte a konfliktust. „Egyszerre csak egy háborút” – idézték szavait méltatói, megfontoltságára utalva.

Család és világnézet

Az Elnökről rengeteg közismert adoma kering. Seregnyit (forrásokkal alátámasztva) megtalálunk a Carl Sandburg írta, Pulitzer-díjas Lincoln-életrajzban, ami terjedelmes és élvezetes olvasmány. Maga Lincoln is gyakran mesélt történeteket, főként a tanulságok, máskor csak a szójáték kedvéért. Közvetlenségét bármely népcsoporthoz és társadalmi réteghez tartozó élvezhette; a róla szóló film elején a két fekete katonával folytatott beszélgetés ezt illusztrálja. Úgy tűnt, felesége, Mary (akinek több rokona is a déli hadseregben harcolt a férje ellen) inkább élvezi a hatalmat. Családi életüket beárnyékolta két gyermekük korai halála, mely – érthetően – fokozta Mary hisztériára és vádaskodásra való hajlamát. Lelki életét spiritizmusa is befolyásolta. Örömmel számolt be például arról, hogy egy híres médiumnál nemcsak halott kisfiával, Willyvel, hanem az öreg Isaac Newtonnal is „találkozott”.

Lincoln gyengéd apaként bánt farkastorokkal született Tad fiával, aki zabolátlanul száguldozott a Fehér Házban, és bármikor beronthatott hozzá. S bár más gyermekek is egyből szívükbe zárták a furcsa járású, hórihorgas elnök bácsit, „ő csak néhány kérdésben tárta fel nyíltan a gondolatait, s elméje szívesen időzött a belső csend kolostori magányában” – az életrajzíró szavai szerint. És bár humoros embernek tartották, időnként szenvedett a depressziótól, rémisztő álmok is gyötörték. Nem sokkal a végzetes merénylet előtt többeknek elmondta, hogy önmagát pillantotta meg a halotti ravatalon, s többször is megkettőzve látta saját arcképét a tükörben, amit környezetében szintén nem tartottak jó előjelnek. Ugyan egész fejezeteket idézett pontosan a Bibliából, mégis inkább a maga módján vallásosként írja körül világnézetét egy röplapban, amit az istentelenség vádja miatt kényszerült kiadni. Ez volt a leghosszabb állásfoglalása a kérdésben.

Éppen megérhette legnagyobb művének, sőt hite szerint: küldetésének sikerét. Az unió visszanyerte egységét, mikor 1865 áprilisában Lee tábornok letette a fegyvert az északiak előtt. Pár nappal később egy színházi díszelőadáson gyilkos pisztolygolyó áldozata lett. Merénylője, egy ismert és népszerű színész úgy hitte, zsarnokot ölt meg. Valójában áldozatának életműve, az egységes amerikai állam túlélte mindkettőjüket, sorsa azóta is milliók számára jelenti a példát, hogy az ember nem foglya és áldozata a saját körülményeinek.

Ő volt az első republikánus elnök, aki azonban későbbi demokraták sorának lett a hőse. Bizonyára nem véletlenül nyugodott az újraválasztott Obama elnök keze is Lincoln Bibliáján, miközben az unióra tett eskü szövegét mondta.

Olvasson tovább: