Kereső toggle

Kétharmad tüdővel Spártába

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tomán Edina ultrafutó tüdejének egyharmada hiányzik. A nemzetközi ultramaraton világranglistán így is az első 15-ben szerepel korcsoportjában. Egyesek szerint fanatikus, mások a kitartás és az emberfeletti teljesítmény ikonjaként tekintenek rá. Történetét a hamarosan bemutatásra kerülő Fél lélegzet című dokumentumfilm dolgozza fel.

Mi történt 2003 decemberében?

– A karácsonyi ajándékok utáni rohanás során december 22-én a metróban rosszul lettem, elájultam. Az azt megelőző napokban már nem voltam túl jól, ha futottam, pár méter után meg kellett, hogy álljak, mert nem kaptam levegőt, de nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. Mivel féltem az orvosi maceráktól, nem engedtem a szüleimnek, hogy kivizsgáltassanak. Pár óra múlva már orvosok egész hada meredt pislogva az ultrahang monitorára, alig hittek a szemüknek, hogy még élek. Később kiderült, hogy már hat-nyolc napja (!) élek együtt egy nagyobb diónyi vérröggel a szívemben, ráadásul kaptam egy főági tüdőembóliát is, amit azonnal műteni kellett. Magyarországon ez volt az első ilyen típusú műtét. De nem azért volt az esetem jelentős, mert egy roppant bonyolult műtétről lett volna szó, hanem azért, mert addig még senki nem jutott el a műtőasztalig. Az orvosok mindössze 2 százalék esélyt adtak arra, hogy az egészet egyáltalán túlélem. 24-én műtöttek, a műtét során több órán át voltam a klinikai halál állapotában. Ezalatt kétszeresére nőtt szívemet és részben már elhalt tüdőmet kiemelték, majd – amennyire lehetett – kitisztították az alvadt vérdaraboktól… 22 éves voltam ekkor…

A műtét előtt sportoltál valamit?

– Igen, gyermekkorom óta sportoltam, az orvosok szerint ennek nagy szerepe volt a túlélésben.

Történt valami változás az életedben a műtét után? Kerested az okát a történteknek?

– Amikor a műtét és rehabilitáció után hazatértem, már semmi nem volt ugyanaz, mint előtte. Annyira másképp gondolkodtam mindenről, az addigi életemről, életvitelemről, hogy még a saját ágyamban is képtelen voltam aludni, mert minden a múltbeli dolgokra emlékeztetett, amit nem kívántam többé. A korábbi, utólag már általam is erkölcstelennek ítélt életvitelemet okoltam mindenért. Hogy ez valamiféle büntetés. Sokáig úgy is tűnt, hogy még orvosilag is igazolható volt ez a feltételezés. Úgy láttam, hogy az egész addigi életemnek köze volt a majdnem tragédiához. Lényegében a miérteken való rágódást, gyötrődést, következtetéseket vontam le az első könyvemben.

Amikor a mentővel átszállítottak egyik intézményből a másikba, a mentős hölgy mondott neked valamit…

– Igen. Nagyon féltem, mert az orvosok semmit nem mondtak, és a mentőst kérdezgettem, hogy mi a bajom. Azt mondta, hogy ha ez a betegség eddig nem vitt el téged, akkor Isten ezek után már nem engedheti, hogy elmenj.

Ezek után triviális a kérdés, szerinted Isten keze volt a dologban?

– Sokat gondolkodom ezen. Valaki biztos azt akarta, hogy éljek… Alapvetően kemény materialista vagyok, aki a világban tapasztalható minden momentumot meg tud magyarázni. Megkereszteltek gyerekkoromban, de nem igazán adott a vallásom nagy élményeket. Ki vigyázott rám ennyire? Szóval nem tudok még a kérdésedre sem határozott igennel, de nemmel sem felelni…

A műtéted óta eltelt kilenc év. Teljesen helyrejöttél egészségügyileg?

– Sajnos nem. Az embólia miatt a tüdőm egy része elhalt. Továbbá a hematológiai vizsgálatok kiderítették, hogy van egy nagyon súlyos, mutáns véralvadási zavarom, ami tulajdonképpen a bajok fő forrása volt. Így életem végéig egy rendkívül erős vérhígítót (Warfarin) kell szednem magas dózisban, amiből egyetlen adag kihagyásának is súlyos következménye lehetne, így erre nagyon oda kell figyelnem, mint ahogy arra is, hogy ne sérüljek meg, mert ez komoly vérzéssel járna.

Történetedet papírra vetetted, immár két könyved is megjelent az elmúlt években. Sőt hamarosan a rólad készült film is látható lesz. Miért tartottad fontosnak, hogy leírd a megpróbáltatásaidat?

– Nem azért különleges a történetem, mert volt egy életmentő műtétem, hanem azért, mert túléltem egy főági tüdőembóliát, ami önmagában kuriózum, és ma ultramaratoni futó vagyok. A rehabilitáció után arra a kérdésemre, hogy valaha sportolhatok-e még, az orvosok nem tudtak mit válaszolni, mivel ilyen esetük még nem volt. Én magam is meglepődtem, hogy az első könyvem milyen sok súlyos beteg embernek jelentett bátorítást. Úgy érzem, van valamiféle feladatom, küldetésem. Az, hogy történetem átadásával, példa nélküli felépülésemmel, valamint az egyre merészebb, egyre nehezebb és keményebb ultrafutásban való célok teljesítésével képes vagyok megmutatni, hogy ha nekem sikerült, akkor másnak miért ne sikerülhetne? Meg akarom mutatni, hogy a lehetetlen tényleg nem létezik, hogy a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni, és hihetetlen magasságokat lehet elérni és meghódítani. Vissza akarom adni az emberek elveszett hitét, erejét és akaratát. És az ezekhez szükséges esszenciális méltóságot. 

Volt olyan ember, aki a te hatásodra kezdett el futni?

– Igen, például anyukám, aki közel harminc évig dohányzott, egyik napról a másikra felhagyott vele, és elkezdett futni. Először pár méter után le kellett állnia, mert nem kapott levegőt. Aztán rá egy évre lefutotta a félmaratont. De rengeteg emberről tudok, akik a könyveim és egyáltalán az én történetem hatására kezdtek el futni. Többen is egészen a maratonig eljutottak, aminek teljesítése – ismerve ezeknek az embereknek a motivációját, illetve hozzám fűződő viszonyát, felém irányuló háláját – számomra is megható és felemelő pillanat. Olyan is előfordult, hogy egy hetvenes éveiben járó, idős ember kezdett a könyvem hatására futni. Heteken keresztül csak métereket volt képes megtenni a háza előtt, majd szépen lassan lefutott 100, 200 métert. Ma már 5 kilométer a napi adagja, és sikerélményeit a mai napig büszkén megosztja velem. 

Mennyit edzel hetente?

– 2011 augusztusa óta heti szinten 120-140 kilométert futok időjárási és egészségügyi szempontoktól függetlenül. Futok szélben, mínusz 10 fokos fagyban, bokáig érő szűz hóban, lázasan, betegen, mindennapos vérvizsgálatok és vérhígító injekciókúrák kellős közepén. Hétköznapokon a XVIII. kerületi körpályámon, hétvégén a Dunakanyarban és a Börzsönyben. Egész egyszerűen menni kell, minden körülménytől függetlenül. Az én boldogságom azonban éppen ez. Hiszen én azért futok, mert szeretem. Jobban, mint bármi mást a földön. Mert én a futásba vagyok szerelmes…

Hány kilométert futottál eddig összesen? Számolod valahol?

– Az interneten létezik egy edzésnapló, ahol sok futó vezeti a saját edzéseit, illetve követni tudjuk egymás futásait is. 2012-ben közel 5000 kilométert futottam. Ha az eddigi összes futókilométeremet kellene megmondanom, ennyire pontos számot nem tudnék, viszont az elmúlt nyolc évben nagyjából 25–30 ezer kilométert futottam. 

Volt egy rövid, ám annál emlékezetesebb futásod tavaly nyáron…

– Életem legrövidebb, mégis egyik legcsodálatosabb útja az a hatszáz méter volt, amelyet tavaly a londoni olimpiát megelőzően az olimpiai fáklyával futhattam. Erre a futásra, mint később megtudtam, az olvasóim szavaztak be, és több ezer magyar jelölt közül voltam egy a 13 szerencsés közül. Egyébként érdekes momentum volt, hogy míg minden fáklyafutó háromszáz métert futhatott az olimpiai lánggal, én valamilyen okból hatszáz métert futhattam. Meglepett arckifejezésemre egyszerűen csak annyit mondtak a szervezők: „Lucky girl!” Igen, szerencsés vagyok.

Mitől lesz valaki ultrafutó, beszélnél erről pár szót?

– Elméletileg ultramaratonnak a maratonnál, vagyis a 42,2 kilométernél hosszabb távú futóversenyeket hívják. Persze, tudni kell, hogy ha valaki lefut mondjuk 50 kilométert, attól még nem válik ultrafutóvá. Az ultrafutó a gondolkodásmódjától és emberfeletti akaratától válik ultrafutóvá. És attól, hogy olyan ambíciókkal bír, amelyek minden más, „normális” embernek, de tulajdonképpen ő magának is emberfeletti szenvedésekkel és küzdelmekkel járnak. A különbség az, hogy az ultrafutó ezek által a szenvedések által találja meg a boldogságát. Hogy ez mit jelent, azt csak egy ultrafutó tudja. Egy maratont – kellő fizikális felkészüléssel – le lehet futni különösebb problémák nélkül is. De 12, 24 órát vagy ennél is többet lefutni már problémás. Ahány ember, annyiféle probléma. Sérülés, kiszáradás, kiéhezés. Egy ultraversenyen nem lehet tervezni. Szóval tudni kell a 6, 12 és 24 órás versenyekről, hogy kimért, nagyjából 1 kilométeres körpályán zajlanak. Kvázi, ha valaki 60 kilométert akar teljesíteni a 6 óra alatt, akkor nagyjából 60 kört kell megtennie ugyanazon a pályán. Végtelenül hosszú, monoton és pszichésen is megterhelő versenyek ezek.

Példának okáért a tavalyi sárvári 12 órás futás alatt végig rosszul voltam, és gyakorlatilag ki voltam száradva. Ugyanakkor elhatároztam már az elején, hogy nem fogom feladni semmilyen körülmények között sem. Gyökeret vert ugyanis a fejemben és szívemben egy idézet a Bibliából. Elhatároztam előre, hogy amikor nehéz, amikor már fáj, amikor már úgy érzem, nem megy tovább, ezek a szavak fogják kitölteni minden gondolatomat. „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” Úgy futottam be a célba, hogy egy barátom azt kiabálta: „itt fut a saskeselyű!” Merthogy ezt a sort ismételgettem magamban. A mai napig nem tudom, mi vitt előre, hogyan sikerült végigcsinálnom a távot, hisz 12 órán keresztül semmi nem maradt meg bennem, folyamatosan hányással küzdöttem.

Magad azt állítod, hogy nem vagy hívő, mégis ezzel a bibliai verssel tuningoltad magad. Honnan ismerted ezeket a sorokat?

– 2012 márciusában az első ultramaratoni versenyemen futottam a Balatonnál. Egyszer csak az egyik ismert hazai maratonista, Öregsirály mögött találtam magam. Ő egy idős, lassan hetvenéves futó. És akkor láttam meg az ő pólójának hátulján a feliratot, vagyis ezt az ominózus idézetet. Annyira mélyen hatott rám ez az idézet, hogy akkor és ott teljesen a hatása alá kerültem. Tempóm gyorsabb volt, mint Öregsirályé, de addig nem akartam őt leelőzni, amíg nem jegyeztem meg teljesen az idézetet. Így aztán pár percig olvasgattam, ízlelgettem. Ettől fogva ez az idézet adja az erőt a nehéz pillanatokban…

Mit érzel, amikor befutsz a célba?

– Nincs ahhoz fogható érzés, mint tizenkét óra vagy ennél is hosszabb ideig tartó futás után beérni a célba, és azt mondani: megcsináltam! Az ultraversenyek hosszú órái, akár napjai sírásokkal, küzdelmekkel, kiborulásokkal, fájdalmakkal vannak teli. De azért a katarzisért, amit a célban élünk át, azért a pillanatért megéri minden szenvedés. Példaképem, Tóth Attila szavait idézve: Az „összes fizikai és mentális erőmet elhagyom a célig vezető úton.” Ez nem csupán fáradtság, ez egy teljes tisztaság, mégis egyfajta boldog lebegés állapota. Hogy mindent odaadtál a sikerért. Ott állsz a célban, és nem maradt semmid. Legvégső célom pedig a Spartathlon.

Ennek utánaolvastam, az nem embernek való… Ezt komolyan gondolod?!

– A Spartathlon mítoszához és embertelen körülményeihez hűen, nem vághat neki bárki a távnak. A rajthoz álláshoz meg kell érni. Nem is annyira fizikálisan, mint mentálisan. A rajthoz állók minden év szeptemberének utolsó péntek reggelén Athénból, az Akropolisz lábától indulnak az Útra. És harminchat órájuk van rá, hogy megérkezzenek Spártába, Leonidasz király szobrához, ami a felkészülés hosszú évei során egyetlen, közös célként lebeg a futók szeme előtt. Önmagában a Spartathlon hossza csak a kihívás egyik fele. A szélsőséges meleg, a több ezer méteres szintemelkedések, a feszes szintidők, a folyamatos ébrenlét mind magyarázatként szolgálnak arra a tényre, miért csak a rajthoz állók – jó esetben – negyven százaléka jut el a célig. A verseny közel harmincéves történetében számos magyar siker született. Én 2013-ban is folytatom a felkészülést, és haladok a Spartathlon-kvalifikáció felé. Addig futok, ameddig bírom szívvel-lélekkel, és ameddig csak a lábam bírja…

Olvasson tovább: