Kereső toggle

Titokzatos zeneköltő

Antonio Vivaldi

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Vivaldi legismertebb műve, a Négy évszak hallatán a hallgatóból másodpercenként kitör a kacagás. De legalábbis mosolyogni kezd egyes gyors tételeknél. A „Vörös papként" is ismert, briliáns humorú, életszerető egykori misézőpapot igazán csak az 1850-es évektől kezdték felfedezni Bach-kutatásokat végző zenetudósok. Tavaly volt 270 éve, hogy távozott a földön élők sorából. Portréján keresztül az európai zene fejlődéstörténetének egy rendkívül termékeny időszakába nyerhetünk betekintést.

„Velencében... hallottam a legjobb zenét életemben, reggel is meg délután is; olyan jó volt, hogy szívesen megtennék akár száz mérföldet is gyalogszerrel bármilyen időben, hogy ilyet hallhassak... Egy ünnepség fő része volt ez a zene, mégpedig vokális és instrumentális egyaránt; olyan jó, olyan élvezetes, olyan egyedi, annyira csodálatos és annyira különleges volt, hogy még azokat az idegeneket is elbűvölte, akik nem voltak jártasak az ilyen zenében... Olykor tizenhat vagy húsz ember is muzsikált..., és az énekesekkel hangszeres zenészek is együtt játszottak. Néha tizenhat hangszeres játszott egyszerre: tíz harsonás, négy kürtös és két viola da gambás, valami rendkívüli tökéllyel..." - így szól egy 17. századi élménybeszámoló a kiváló zeneszerzőket foglalkoztató velencei Szent Márk-székesegyházból, ahol néhány évtizeddel később a borbélymesterként kezdő, majd hobbizenészből professzionális muzsikussá lett Giovanni Battista Vivaldi hegedült, s ahol az éppenhogy tinédzserkorba lépő fia, Antonio Vivaldi, apját távollétében alkalmanként helyettesítette. De hogyan is adódott, hogy a keresztény zenének ez a 17-18. századi aranykora fektette le a modern nyugati zene alapjait?

Miután a babilóniak i. e. 586-ban lerombolják a jeruzsálemi Templomot, vele együtt a dávidi, majd lévitai zenei örökség is majdhogynem a feledés homályába vész. Az európai zene máig meghatározó entitásává az i. e. 6. században tevékenykedő Püthagorasz, illetve a nyomában járó görög filozófusok, főképp Platón zeneelmélete válik. Mert bár az őskeresztény egyház zenéje még mélyen a fogságból hazatért zsidóság erősen ritmusos zenei világában gyökeredzik, ezt a 3-4. századtól sajnálatos módon az antijudaista attitűd - az (eksztatikus) tánccal együtt - fokozatosan kiszorítja, és a hellenisztikus jellegzetességek kerülnek előtérbe. A Rómától távol eső érsekségek és kolostorok egymástól eltérő éneklési módjait és liturgiáját később I. Gergely pápa (590-604) a római dallamok mintájára egységesíti. Az egyházi zenében ettől számítva a 9. századi többszólamúság megjelenéséig az egyszólamú latin liturgikus gregorián ének válik uralkodóvá.

A világi zenében az egyszerű hangszerkísérettel játszott dalok, az úgynevezett trubadúrénekek vagy minnesängek jellemzők. Akkordokat még nem játszanak, a költő-muzsikusokat az ének dallamának variációival kísérik. A 13. századi Franciaországban a ritmus és a hangjegyírás mind magasabb szintre fejlődik, a 14. századi Itáliában a többszólamú dalokat már hangszerkísérettel játsszák. A 15-16. században a reneszánsz jegyében előkerülnek az ókori hangszerek, a hangszerkészítés technológiájának fejlődésével pedig a mesterek újabb hangszereket alkotnak. Megjelenik az önálló hangszeres zene, a basszus fekvés kiépítésével megkezdődik a hangszerek karakterizálása, rendszerezése.

A kereszténységen belül is óriási változások történnek:

a komponáláshoz is értő, képzett énekes és lantos, Luther, illetve a nyomában járó reformáció Isten Igéje mellett központba helyezi a zenét. Annak érdekében, hogy az emberek értelmesen és őszintén tudják Istent dicsérni, nemzeti nyelvre fordítják a liturgiát, majd szintén nemzeti nyelveken egyszerű és erőteljes, Istent dicsérő dalok százai születnek. Lu-ther igyekezete, hogy a 150. zsoltárt „az egyház emlékezetébe őrizzék", megvalósul, a római egyház előadásszerű

liturgiájával szemben a gyülekezet egészét is bevonják a közös éneklésbe, zenélésbe. A lutheránus tradícióhoz innéttől számítva hozzátartozik a zenetanulás.

A 17. század elején az ébredési mozgalmakkal szemben a hívek visszaszerzéséért küzdő ellenreformáció, valamint a hagyományos világkép megrendülése, az ember középpontba állítása mentén alakul tovább a katolikus egyházi zene. Eleddig a zene célja Isten természetének a bemutatása, teremtői művének szimbolizálása, most azonban világi zeneszerzők hatására a zene retorikai dimenziója kerül előtérbe. A zenei retorika mintája a klasszikus görög és római retorika, azaz a meggyőzés művészete, melynek célja: a különböző szónoki technikák által az emberek érzelmeinek felkeltése, s ezáltal a lelkek adott ügynek való megnyerése. A kor jellemzőjévé tehát a zene érzelmeket meggyőző aspektusa, az ehhez szükséges technikák kidolgozása válik, mely tulajdonképpen máig a nyugati klasszikus és populáris zene jellegzetessége. A katolikus egyház igyekszik a legjobb muzsikusokat foglalkoztatni, új zenei műfajok születnek, melyek által drámai eszközökkel igyekeznek életre kelteni a bibliai történeteket. A katedrálisokat, templomokat elárasztja a zenei fényűzés, a fülnek szóló pompa. A zenészek pedig legalább olyan - vagy gyakorta nagyobb - intenzitással szolgálják ki a színházakat, fejedelmi udvarokat, mint az egyházat. A korszak tehát - Szabolcsi Bence szavaival élve - „egy nagy zenei virradat hajnala", melyben „Európa új zenéjét egy titokzatos velencei zeneköltő" ébreszti.

Antonio Vivaldi életéről keveset tudunk. Az apjától vörös hajat öröklő - s emiatt később „Il prete rosso"-nak, azaz „Vörös pap"-nak szólított - elsőszülött feltehetőleg 1678. március 4-én, hét évvel Johann Sebastian Bach születése előtt látja meg a napvilágot. Zenére először apja tanítja, majd rövid ideig a kor egyik legismertebb zeneszerzőjétől, Giovanni Legrenzitől is órákat vesz. A gyakorta betegeskedő Vivaldit tízévesen apja papi tanulmányokra adja, mellette Corellinél zeneszerzést tanul. 1703. március 23-án szentelik pappá. Templomi állást vállal, miséket celebrál, azonban „titkos betegsége" miatt hamar rákényszerül annak feladására. Ugyanis miután harmadik alkalommal fordul elő vele, hogy mise közben kirohan, hogy a bensejében felsejlő dallamokat lejegyezze, az inkvizíció perbe fogja, s felfüggesztik misézőpapi állásából. Bár egy későbbi levele szerint csak asztmája kényszerítette a misék közbeni különös közjátékra, s nem keveredett konfliktusba a klérussal, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy Vivaldi ezek után soha többé nem celebrál misét.

Állást kap az Ospedale della Pietà (Kegyelem Árvaház) konzervatóriumban, s hegedűtanárként, kóruskarnagyként és zeneszerzőként dolgozik. Vivaldit szerződése arra kötelezi, hogy folytonosan új műveket alkosson, így igyekszik megismerkedni korának minden létező hangszerével. Új vonásnemek kitalálásával továbbfejleszti a vonós játéktechnikát, a csellisták a hüvelykfekvéseket köszönhetik neki. Eleinte hegedűművészként koncertezik Európában, de rövidesen már zeneszerzőként hódítja a kontinenst. Hihetetlen mennyiségben ontja magából az újabbnál újabb műveket. A legenda szerint kevesebb időre van szüksége ahhoz, hogy egy koncertnyi anyagot megírjon, mint amennyi idő alatt a kottamásolók lekörmölik munkáit. Eleinte főként hegedűre írja műveit, ám 1713-ban az opera műfajában is bemutatkozik Ottone in Villa című alkotásával, fergeteges sikerrel.

Az opera műfaja egyébként a barokk zene szülöttje, a görög tragédiák zenével való életre keltése mentén, s Claudio Monteverdi keze nyomán fejlődik ki. Az addig jellemző többszólamú, monumentális kórusművek helyett a szöveg kerül középpontba, s megjelenik az akkordokkal kísért szólóének. Az új műfaj célja: a szöveg, a zene, a koreográfia és a díszlet együttes erejével erőteljesen hatni, a közönséget mindinkább bevonni az érzelmek világába. A műfajt világi eredete ellenére a katolikus egyház istentiszteletein is előszeretettel üdvözlik. Vivalditól a zenetörténészek közel ötven operát jegyeznek, maga a szerző egyik levelében azonban kilencvennégyet említ.

Vivaldi szoros barátságba kerül operái szólistájával, Anna Giraud énekesnővel, a pletykák azonban a barátságnál többet sejtenek. Vivaldi a színházi világban és tanárként is tevékenykedik, s tovább kísérletezik a műfajokkal. A versenymű vagy concerto - egy vagy több szólóhangszerre és zenekarra írt - műfaját például ő fejleszti tovább, kialakul annak máig érvényes formai felépítése. A ritronell forma - azaz refrénszerű visszatérések váltakozása a szólóhangszeren játszott epizódszerű szakaszokkal - szintén Vivaldinak köszönhetően válik általánosan elfogadottá. Vivaldi formagazdag, egyszerű dallamossággal dolgozó, élénk, lendületes, máskor drámai, szenvedélyes, de sohasem unalmas, színes hangszerelésű versenyművei elárasztják egész Európát. Legismertebb versenyműve a saját szonettjei által inspirált Négy évszak, mely százötven évvel később, a romantika idején megjelenő szimfonikus költemények és programzene elődjének tekinthető. Ebben a műben a szerző kiválóan használja korának zeneretorikai tankönyveit. A zene retorikai funkciójának előretörésével ugyanis könyvekbe gyűjtik, hogy adott lelkiállapotokat, természeti jelenségeket, drámai történéseket mely hangnemekkel, hangszerekkel, ritmusokkal ildomos megjeleníteni. Így válik a magas hang a hegy és az ég, a mély hang a völgy és a pokol, a félhanglépés a szenvedés és a fájdalom, a hirtelen szünet a hallgatás vagy a halál szimbólumává. A dúr az öröm, a moll a szomorúság, a gyász kifejező hangneme lesz.

A barokk zeneszerző dolga tehát, hogy elsajátítsa a szövegek interpretálására használatos mintegy százötven figurát, dallamot, zenei fordulatot, a zeneszerzés minden mozzanatát a kitalálástól a teljes kidolgozásig, díszítésig, hogy utána e keretek ismeretében és segítségével legyen egyedi és újító. S bár a barokk idején a zeneszerzők iparszerűen űzik mesterségüket, egyenesen „gyártják" a zeneműveket, tehetség és megfelelő inspiráció híján azonban a technikák elsajátítása még korántsem garantálja műalkotások létrejöttét.

A szenvedélyes, eredeti humorú Vivaldi királyoknak és fejedelmeknek ajánlja műveit, akik állítólag több időt szentelnek neki, mint saját minisztereiknek. Rómában is előszeretettel játsszák műveit, a soros pápák is felfigyelnek rá, óriási elismertségnek örvend. Veszte azonban a korabeli katolikus egyház fejeinek összességére jellemző luxus iránti szertelen rajongás és a mértéktelen költekezés. Az aszkézist, a merev, egyházi kereteket nehezen viselő zenészt sokan kicsapongó, világi embernek ítélik, bár több partitúrája Laus Deo! (Dicsérd Istent!) felirattal kezdődik. Az 1730-as években Ferrarában világias életmódja miatt az egyházi állam vezetője nem engedi játszani műveit, 1740-ben a Pietà elbocsátja állásából. Bécsbe utazik, hogy az uralkodót megnyerje szponzorának, anyagi nehézségei miatt fillérekért árusítja ki műveit. 1741-ben, hatvanhárom évesen ismeretlen eredetű láz végez vele Bécs közelében, egy Duna-parti panzióban. A szegények temetőjében hantolják el, sírhelyét később felszámolják. A bécsi Szent István dóm halotti anyakönyvi bejegyzésében röviden csak annyi áll: „Tisztelendő Antonij Vivaldi úr, világi pap, a Satler-féle házban, a Karintiai kapunál, a spittal temetőben, kisharangozás."

Bár az utókorra körülbelül hétszázhetven művet hátrahagyó Vivaldit a zenekutatók nem sorolják a legnagyobb alkotók közé, mégis sok barokk zeneszerző modellnek tekinti. Lutheránus kortársa, Bach például tanulmányozza műveit, és átiratokat is készít. Vivalditól eltérően azonban Bach igyekszik a zene szimbolikus, retorikai és eksztatikus dimenzióit egyaránt integrálni. Vivaldi fényes, csillogó, sziporkázó, szeszélyes, lelkendező, kiszámíthatatlan, mozgalmas; Bachot intellektualizmusa, mély tartalma, ötletgazdagsága, kora zenei formavilágának tökéletes és precíz kihasználása teszi izgalmassá.

Az északi pontossághoz képest tehát Vivaldi laza, felelőtlen, korabeli kritikusai fel is róják neki, hogy ellenpontjai időnként hiányosak, basszusai pedig hibásak. S bár kétségtelen, hogy a barokk legnagyobb mesterének Bach tekinthető, az itáliai művész hatása is vitathatatlan, maga a korszak pedig megkerülhetetlen. Ugyanis még ha az utókor gúnyképp „barokknak"  - a barocco annyit tesz: nyakatekert, fonák, különös, szabálytalan -  csúfolja is e korszakot, a zenében mégis a legnagyobb formaalkotó időszakként tartják számon, hiszen a ma is használatos zenei formák és műfajok - például az énekes és hangszeres zene, szövegcentrikus szólóéneklés, ellenpont, akkordokban való gondolkodás, zenekarok felépítése - ekkor alakulnak ki. Ezzel együtt a barokk expresszív leíró zene, de a zeneszerző nem bensejének feltárására törekszik, a célja csupán kellemes hangzás létrehozása különleges hatások által.

A korszak másik fontos jellemzője, hogy az egyházi zene fokozatosan veszít erejéből, s a világi zene kerül a figyelem középpontjába, és ebben Vivaldinak is jelentős szerepe van.

Olvasson tovább: