Kereső toggle

Pénelopé vászna

Nők az irodalomban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 18. század végétől a 19. század közepéig tartó első ipari forradalom alapvetően megváltoztatta a családok felépítését. Az asszonyok egyre inkább munkába álltak, felbomlottak a hagyományos kötelékek. Ezzel párhuzamosan a nők az irodalomban is egyre fontosabb szerepet követeltek. Az azonban, hogy többen férfi álnéven írtak eleinte (például George Sand francia írónő vagy a Brontë nővérek), azt jelzi, hogy elfogadásuk nem ment egészen könnyedén.

A világ legnépszerűbb, legolvasottabb írónőit alighanem Anglia adta. Jane Austennak (1775–1817) például egész nemzetközi rajongótábora van. Igaz, a legújabb kutatások szerint könnyed és választékos stílusát alighanem kiadói szerkesztőjének köszönheti. Jane Austen dzsentri családban született. Műveltségét az iskolák mellett elsősorban anglikán lelkész apjától és bátyjaitól szerezte (hat fivére és egy nővére volt). Egyik életrajzírója szerint az Austen családban „nyílt, vidám és könnyed intellektuális légkör” uralkodott, amelyben megvitatták az övéikkel ellenkező politikai, illetve társadalmi nézeteket is. Austen iskolái végeztével nem hagyta el többé családja körét, a steventoni parókiát, mivel súlyos betegségben szenvedett, ráadásul – kedves nőalakjaival ellentétben – soha nem ment férjhez. Regényeiben (például Értelem és érzelem, Büszkeség és balítélet, Emma), amelyek az angol irodalom legolvasottabb írásai közé tartoznak, a házasságot állította középpontba, mivel akkoriban a nők társadalmi státusa és anyagi biztonsága nagyban függött attól, hogy hogyan mennek férjhez. „Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség. Ez az igazság oly mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe, hogy ha ilyen ember csöppen a szomszédságukba, rögtön egyik vagy másik leányuk jog szerinti tulajdonának tekintik, még ha nem ismerik is érzéseit vagy nézeteit” – kezdődik a Büszkeség és balítélet. Austen regényeiben bírálja a nemesi előjogokat, és rávilágít a kisnemesség korlátolt világára. Jane Austent életében nem övezte hírnév, és kevés elismerő kritikát kapott. Csak a 20. század közepétől válik az angol irodalom elismerten nagy alakjává.
A Brontë nővérek (Charlotte, Emily, Anne) ugyancsak Angliában éltek és alkottak a 19. században, egy ír anglikán lelkész gyermekeiként. Már kortársaik is eredetinek és szenvedéllyel megírtnak tartották műveiket, de sok elmarasztaló kritikát is kaptak. Hírnevük és népszerűségük elindítója korai, tragikus haláluk volt, műveik azonban a világirodalom remekei közé tartoznak.
Charlotte Brontë (1816–1855) volt a három nővér közül a legidősebb. Currer Bell álnéven írta Jane Eyre című regényét, amely fejlődésregény (egy árva gyermek felnőtté válásának története), emellett éles társadalombírálatot is megfogalmaz, és nem nélkülözi Byron hatását. Az individualista, teljes életre törekvő Jane Eyre (aki a világirodalom egyik legismertebb női alakja) történetét sokan korát megelőző alkotásnak tartják, sőt korai feminista regénynek is. A hősnő ugyanis, miközben mélyen bízik Istenben, teljességgel önálló életet folytat, és bár rengeteg megpróbáltatás éri, nincs szüksége megmentőkre. Morális tartása arra ösztönzi, hogy ne legyen egy gazdag ember kitartottja. Végül révbe ér, és a szeretett férfi felesége lesz. 
Emily Brontë (1818–1848), az Üvöltő szelek szerzője, Ellis Bell álnéven publikálta egyetlen regényét, a világirodalom egyik legrejtélyesebb és legmélyértelműbb művét. Az Üvöltő szelek Catherine Earnshaw és Heathcliff mindent magával ragadó, szenvedélyes, a természet elemi erejét felidéző szerelmét írja le, és azt, ahogy ez a be nem teljesedett vonzalom elpusztítja őket és környezetüket. Egy értelmezés szerint azzal, hogy Cathy Edgar Lintont választja Heathcliff helyett házastársként, a kultúrát választja a természet helyett.
A 19. század folymán a Jane Eyre-t tartották a kritikusok a három Brontë nővér legjobb munkájának, a 20. században viszont már Emily regényét értékelték többre. Az Üvöltő szelek számos más alkotást is ihletett: filmek, rádió- és tévéjátékok, musicalek, sőt balett és opera is készült belőle. 
Anne Brontë (1820–1849) volt a három nővér közül a legfiatalabb és a legkevésbé sikeres. Két műve az Agnes Grey és a Midfell asszonya.
Virginia Woolf (1882–1941) élete és munkái már a 20. századba vezetnek át, sőt az angol regényírót és esszéistát a múlt század egyik vezető irodalmi alakjaként értékelik. Bár iskolába nem járt, irodalmi légkörben telt a gyermekkora. Szülei és nevelői tanították, apja könyvtárában pedig kivételes műveltségre tehetett szert. Meghatározó élménye volt, hogy tizenhároméves korában elveszítette édesanyját. Ekkor kapta az első idegösszeomlást. Az ideggyengeség és a depresszió egész életében elkísérték, ennek ellenére termékeny író volt egészen öngyilkosságáig. Legfontosabb művei a Mrs. Dalloway, A világítótorony, az Orlando, amelyek nagy nyelvi leleményességről tesznek tanúbizonyságot. A Mrs. Dalloway egy ötvenes éveiben járó úrinő, Clarissa Dalloway előkészületeit írja le, mielőtt az asszony fogadást ad. A mű váltogatja a szereplők külső és belső nézőpontjait, előre és hátra utazik az időben, összekapcsolja a különböző emberi sorsokat, érzésekből, benyomásokból és emlékképekből építkezik, így mutatja be az első világháború utáni angol társadalmat. Woolf ezzel a művével a lélektani regény, a tudatfolyam-technika egyik megteremtője lett.
Agatha Christie (1890–1976) minden idők egyik legnépszerűbb írója, műveinek eladott példányszámát csak a Biblia és William Shakespeare művei szárnyalják túl. A „krimi koronázatlan királynőjének” darabjai pedig a londoni színházaknak máig nagy kedvencei. Senki nem gondolná, hogy amikor elkészült a híres belga nyomozó, Hercule Poirot első történetével, hat kiadó is visszautasította a mű közlését. Az Ackroyd-gyilkosság hozta meg neki a világhírnevet. Poirot mellett a másik ismert és kedvelt nyomozója Miss Marple. (Érdekesség, hogy Christie egy idő után megunta nyomozóját, és naplójában már elviselhetetlen alaknak nevezte a piperkőc és pedáns belgát.)
Hazai vizekre evezve, a magyar irodalom egyik legjelentősebb női írója Kaffka Margit (1880–1918). Tanárként kezdte pályáját, de ezt az első világháború idején feladta, hogy csak a szépirodalomnak éljen. Két legfontosabb műve a Színek és évek (a dzsentri társadalomról és a századfordulós nők helyzetéről) és a Hangyaboly. A Színek és évek főhőse, Pórtelky Magda, lelke mélyén lázad ugyan az ellen, hogy életét mindig más kormányozza, de lázadó érzéseit a szokás és a tanult fegyelem elfojtja.
Szabó Magda (1917–2007) Kossuth-díjas író, költő, műfordító, aki külföldön is a legnépszerűbb magyar szerzők közé tartozik (ő az egyik legtöbbet fordított magyar író). Az irodalom szinte minden területén alkotott: kezdetben verseket írt, majd áttért a regény műfajára, de színpadi művei is sikert arattak. Regényeiben visszaköszön gyermekkora (Ókút, Régimódi történet, Für Elise), de sokat foglalkozik női sorsokkal is (Danaida és Pilátus). Egyik legnépszerűbb regénye azonban az Abigél, amely alighanem lányregénybe burkolt fejlődésregény. A főszereplő, Gina, a második világháború idején válik elkényeztetett úrilányból felelősségteljes gondolkodású emberré.

Hűségesek és hűtlenek

Már az ókortól kezdve fontos alakjai a nők az irodalmi alkotásoknak. Az egyik legismertebb Homérosz Odüsszeia című eposzának Pénelopéja, a házastársi hűség jelképe. A műben állandó jelzői: „okosszívű, jóeszű, szilárdszívű”. Pénelopé húsz éven át vár bolyongó férjére, akiről azt sem tudja, él-e még. Közben kérők ostromolják, akiknek az eszén furfanggal jár túl. (Azt mondja, addig nem megy férjhez, amíg el nem készül vászna. Csakhogy éjszaka lebontja, amit nappal sző.) A mondakörben ellenpárja Helené, aki férjét, Menelaoszt elhagyva, Párisz trójai királyfihoz megy. Ugyancsak Pénelopé ellentéte Kirké varázslónő, aki bár szépséges, a sötét mágiát képviseli. Vadállattá változtatja azokat az embe- reket, akik szigetére léptek. (Odüsszeusz csak Hermész segítségével menekül meg.)
Az ókori görög irodalom egyik legemlékezetesebb női alakja azonban Antigoné, aki hűséges segítője és kísérője apjának, Oidipusznak – annak önkéntes száműzetésében. Hazatérve Thébába, összeütközésbe kerül Kreón királlyal, aki nem engedi eltemetni egyik testévérét, Polüneikészt. Antigoné arra hivatkozik, hogy az isteni törvények magasabb rendűek, mint az emberi rendelkezések, és inkább azoknak kell engedelmeskedni. Bár környezete egyetért vele, senki nem elég bátor példáját követni. Végül Kreón élve befalaztatja, de Antigoné inkább a halált választja, mert az isteni törvényt életénél is fontosabbnak tartja.
A középkorban William Shakespeare művei a női alakok egész tárházát vonultatták fel. A leghíresebbek közé tartozik A makrancos hölgy (1594), amely egy éles eszű és felvágott nyelvű nő, Katarina megszelídítésének története. (Shakespeare korai vígjátéka nem mellőzi a nőellenes felhangot.) A nagy angol drámaíró legnépszerűbb nőalakja azonban alighanem a Rómeó és Júlia (1597) női főszereplője. A világirodalom legismertebb párja a boldogtalan szerelmesek jelképe. Fontos téma a műben a sors. Sok vita tárgyát képezi, hogy a tragikus vég felé sorsszerűen haladnak-e a szerelmesek, vagy pedig véletlenek sora vezet-e halálukhoz. A sietség mindenesetre alapvető motívum: Júlia a kor szokásaival ellentétben nem kendőzi el illedelmesen érzelmeit, hanem már a Rómeóval való ismeretsége első napján színt vall. Türelmetlenül siettetik a házasságot, szinte száguldanak a végzet felé (halálukat is az idézi elő végső soron, hogy Rómeó idő előtt visszatér Mantovából Veronába).  
William Makepeace Thackeray regénye, a Hiúság vására (1847–1848) az angol irodalom egyik nagy klasszikusa és egyben társadalmi szatíra. „Pénz és tekintély a legfőbb javak a Hiúság Vásárában” – fejti ki az író. (A „hiúság vására” kifejezés egyébként John Bunyan 17. századi baptista prédikátor A zarándok útja című művéből származik, ahol az evilági dolgokhoz való bűnös ragaszkodást jelképezi.) A két főszereplő Amelia Sedley, egy angyali szelídségű, de egyszerű gondolkodású fiatal hölgy (akit az író feleségéről mintázott) és Rebecca Sharp, egy számító, haszonleső, önző kalandornő, az első hősnő, aki számára az érvényesülés, a siker alapvető fontosságú. Thackeray bírálatának célkeresztjébe elsősorban a sznob arisztokraták, a gátlástalan törtetők és a pénzsóvár nagypolgárok kerülnek. A kritikusok Thackeray szemére vetették, hogy túl sötéten ábrázolja az emberi természetet. Az író erre azt válaszolta, hogy többnyire „visszataszítóan butának és önzőnek” látja az embe-reket, a boldogtalan befejezés pedig arra ösztönözheti az olvasókat, hogy magukba nézzenek, és elgondolkodjanak hibáikon.
A 19. század egyre jelentősebbé váló nőalakjainak egyike Gustave Flaubert francia író remekműve, a Bovaryné (1857), Vidéki erkölcsök alcímmel. A cselekmény fő vonala Emma Bovary, egy naiv vidéki asszony házasságtörésének története. „A Bovarynéban semmi sincs, ami igaz lenne: teljességgel kitalált történet: sem az érzelmeimből, sem az életemből nem tettem bele semmit. Éppen a személytelensége kelt illúziót (ha egyáltalán kelt). Egyik elvem ez: nem szabad magunkat megírni. A művésznek úgy kell jelen lennie a művében, ahogy Isten van jelen a teremtésben: láthatatlanul és mindenhatóan; érezni mindenütt érezzék, de látni sehol se lássák” – írta Flaubert egy levelében. A szereplők, elsősorban Emma belső világának történései teszik mozgalmassá az amúgy nem éppen sodró lendületű eseményeket. A címszereplő szenved környezete kisszerűsége, sivársága, monotóniája miatt, és valami emelkedettségre, kalandos eseményekre vár, mint amilyenek olvasmányaiban is szerepelnek. Romantikus várakozásai azonban nem teljesülnek be házasságtörő kapcsolataiban, szeretői ugyanis a sivár élet hű lenyomatai. „Bovaryné olyan nő, akinek hamis a költészete, hamisak az érzelmei, olyan nő, amilyet lépten nyomon láthatni”; és amikor műve megjelent, „legalább húsz francia faluban szenvedett és sírt egy-egy szegény Bovaryné”. Az asszony öngyilkossága után kiderül: a romantika, az emelkedettség végig ott volt karnyújtásnyira tőle. A férje gyásza jelzi, hogy szívéből és romantikusan szerette feleségét.
Milan Kundera szerint Flaubert a butaságot fedezte fel, ez a legnagyobb felfedezése annak a századnak, amely oly büszke volt tudományos szellemére.

Olvasson tovább: