Kereső toggle

Szellemi hungarikum a Pető-módszer

A némák beszélnek, a bénák járnak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Különleges ember élt körünkben. Orvos, irodalmár, filozófus, a korabeli kávéházak ismert alakja. Kiközösítette a szakma, szorongatta a pártpolitika, mégis a maga útját járta: a keze alatt megtanultak ülni, járni a magatehetetlenek, beszélni a némák, visszakapták az emberi méltóságukat a társadalomból kirekesztettek. Mára világszerte közismertté és elismertté vált a hatvan évvel ezelőtt életre hívott módszer. Dr. Pető Andrásra emlékezünk.

Kovács Klára

Pető András évtizedekkel előzte meg a korát, így nem meglepő talán, hogy az ötvenes-hatvanas évek orvostársadalma mellőzte, kissé fura figurának titulálta. Munkatársai körében azonban nagy tisztelet övezte, ami nemcsak szigorú fellépésének tudható be, hanem nagyfokú emberségének is, ami az akkoriban még a családok szégyenének tartott mozgáskorlátozottak, „nyomorultak” felé irányult. Később az egyértelmű eredmények is emelték a nimbuszát, módszerének köszönhetően ugyanis látványos fejlődést tapasztalhattak a járásukban, mozgásukban, sőt beszédükben azok, akiket az orvosok korábban gyógyíthatatlannak nyilvánítottak.


Az 1950-es években alapított „Pető-iskola” mára nemzetközi hírnévre szert tett intézmény lett, a világ számos pontjáról érkeznek betegek: Német-, illetve Oroszországból, Szíriából, de az USA-ból, Norvégiából vagy éppen Angliából is. Emellett saját főiskolájukban képzéseket tartanak brit, izraeli, spanyol, sőt japán, szír, iráni hallgatóknak. Az intézmény „utazó” konduktorai pedig számos országban dolgoznak.
Mivel a néhány hónapos kortól kilencvenévesekig mindenkivel foglalkoznak, számos területe van az intézménynek.
„Kiemelten fontos, hogy a központi idegrendszer területén sérülést szenvedett emberekről minél hamarabb kiderüljön a problémájuk, és elkezdődjön a fejlesztés. Kollégáink évtizedek óta járják a szülészeti osztályokat, hogy időben segíthessünk. Az intézmény óvodájába 130 gyerek jár, az általános iskolánkban pedig ép és enyhe értelmi sérült gyerekek mozgásfejlesztése is zajlik – sorolja Bányainé Bejczi Erika, a Nemzetközi Pető Intézet, Egységes Konduktív Módszertani Intézet vezetője. – Természetesen nem csak a fővárosiakat várjuk, hiszen országszerte működik hálózatunk. Fontos az is, hogy nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttkorban sérülést szenvedettekkel is foglalkozunk, és segítünk abban, hogy újra képesek legyenek önálló életvitelre” – tette hozzá.

A módszer

Mit tehetünk, ha megsérül az idegrendszer? Ha szülés közben oxigénhiány lép fel, vagy agyvérzés, illetve más betegségek érintik az agy egyes területeit, és emiatt sérül vagy elveszik a mozgás, a beszéd képessége? Mit tehetünk egy mozgásképtelen csecsemővel, aki törvényszerűen mozgásképtelen felnőtté válik?
Nemcsak a spártaiak tekintették tehernek, szégyennek, a társadalomra nézve „haszontalannak” a sérült embereket, hanem az emberiség történetének nagy részében ez volt az általános hozzáállás – azzal a különbséggel, hogy nem éltek a spártaiak „végső megoldás” módszerével. Pető András szakított a korában is általánosnak mondható felfogással. A mozgásában, a beszédében korlátozott embertársainkat ugyanolyan embernek tartotta, mint bármelyik „ép” embert a földön. Teljes értékűnek látta a magatehetetlenül fekvő, rendezetlenül mozgó, vonagló gyerekeket is – csupán annyi volt a különbség a számára, hogy ők nem tudják a testüket olyan mértékben használni, mint a szerencsésebb állapotú embertársaik. Ezen akart változtatni. Hitvallása szerint nem elsősorban kézzel kell segíteni, hanem szívvel. Minél közelebb kerülünk a segítségre szoruló emberhez, annál nagyobb eredményt tudunk elérni a fejlődésében.
Pető András nem ismerte a lehetetlent. Nem engedte, hogy a környezetében elhangozzék ez a szó: lehetetlen. Pályatársai szerint rendkívül szigorú volt, de belül emberséges, empatikus, művelt, ihletett személyiség lakott. Másokért élt.
A világon elsőként komplexen szemlélte a gondozottait. Nem csupán a sorvadó, merev izmokra, ínszalagokra nézett, s nemcsak a mozgásukat akarta fejleszteni, hanem egységben látta az embert: a testet, a lelket és szellemi képességeket. Ez a szemléletmód adja a nevét viselő módszerének alapját, mely tehát egyszerre irányul a mozgás és a beszéd fejlesztésére, sőt az értelmi és az érzelmi fejlesztésre is.
A központi idegrendszer sérülése nem gyógyítható, de tanulás és gyakorlás által van lehetőség arra, hogy a sérült idegpálya helyét, feladatát egy másik átvegye, mely révén újra lehetségessé válhat az adott cselekvés. Mindezek mellett a Pető-módszernek nem feltétlenül az a célja, hogy a sérült embertársaink úgy járjanak, mozogjanak, hogy senki ne vegye észre rajtuk a diszfunkciót, hanem az, hogy amellett, hogy igyekeznek a maximumot kihozni a betegekből a fejlesztések által, integrálódhassanak a társadalomba, és teljes életet élhessenek.

Apró lépések, nagy sikerek

Bányainé Bejczi Erika szerint alapvetően fontos a szülőkkel való jó kapcsolat. „Képzeljük el azt a szituációt, amikor megvizsgáljuk a gyermeküket, és tőlünk tudják meg, hogy sérült, hogy mi mindenre nem képes. Hogy más, mint a többi gyerek. Nem csoda, ha magukba roskadnak, és sok esetben anyagilag is komoly problémák léphetnek fel. Mellettük kell állnunk, bátorítanunk kell őket – hangsúlyozta. – Alapelvünk, hogy nem a negatív tünetekre nézünk, nem arra figyelünk, hogy mit nem tud megcsinálni, mi azt emeljük ki, amit meg tud csinálni. Nem tud ugyan járni, de meg tud fordulni, fel tudja emelni a fejét, és ránk tud nézni. Pozitív szemléletet adunk a szülőknek, ezzel motiváljuk őket. Igyekszünk megértetni velük, milyen kulcsszerepük van a gyermekük fejlődésében, hiszen a nálunk megtanult új mozgásokat otthon a szülőknek kell gyakoroltatnia a gyerekkel. Fontos, hogy a gyakorlás, a tanulás folyamatos legyen, így rögzülnek ugyanis az agyban a mozgáselemek, a sikerélmény pedig további motivációt adhat” – folytatta. 
A szakemberek kicsi, apró lépésekkel haladnak előre a gyerekeknél, mindig csak a következő célra figyelnek. Ami ugyanis normális dolog egy egészséges gyereknél, az náluk komoly eredmény. „Olyan színes egyéniségűnek kell lennie a konduktornak, hogy odafigyeljenek rá ezek a gyerekek, hogy motiválni tudja őket, hogy akarják megfogni a kiflit, hogy akarják megtanulni begombolni a ruhájukat. Gondoljunk bele, ha egyes gyerekeknél eredetileg az is gond, hogy összerendezzék a látásukat és a kezük mozgatását, mekkora eredmény az, ha el tudják ezeket az aprónak tűnő mozgásokat végezni” – jegyezte meg az intézményvezető.
Pető András így fogalmazott: „Én nem gyógyítok, hanem nevelek.” A konduktív pedagógia szó szerint rávezetést, tanítást jelent. A Pető Intézetben csak ott segítenek, ahol elengedhetetlen, a feladatokat a gyermeknek kell megoldania. Akarnia kell megcsinálni. Ha pedig délelőtt sikerült ráfognia a kanálra, délután már a konduktorok úgy etetik, hogy ő fogja az evőeszközt. A megtanult mozgás gyakorlása alapelv. Ahogy az is, hogy felépített napirendje legyen a gyermeknek. A könnyebb feladatoktól a nehezebbekig haladva egész napos elfoglaltságot, tennivalókat kapnak. Szintén a módszer lényegéhez tartozik, hogy csoportban foglalkoznak a gyerekekkel. Ez része az integrációra való nevelésnek, másrészről kihasználják a csoport húzóerejét, hiszen a sorstársak pozitív hozzáállása, illetve sikere hatalmas ösztönzőerővel hat rájuk.
A mozgásfejlesztés mellett fontos szerepet kap a beszédkészség fejlesztése is. A konduktorok mindig pozitív visszajelzéseket adnak a feladatok helyes végrehajtása során. „A legsúlyosabb állapotú gyerekeknél is kiemeljük, hogy mit tud már megcsinálni – hangsúlyozta Bányainé Erika. – Az új feladatok tanulásakor pedig megkérjük a gyerekeket, hogy mondják hangosan azt, amit csinálnak: megfogjuk a pálcát, felemeljük a labdát, és hasonlók. Ezzel ugyanis jobban rögzül az, amit tanulnak, és egyben irányítja a mozgást, így összességében gyorsabban tanulnak” – tette hozzá.

A pozitív visszajelzés ereje

„Alapvetően mozgásmintát tanítunk a gyerekeknek. A felülés, járás elemeit lépésről lépésre tanítjuk meg nekik. Mindig a könnyebb feladatokkal kezdünk, ezért először fekvő helyzetben végezzük a feladatokat, hiszen ha a gravitációt kizárva már jól megy a mozgás, könnyebb lesz állva végrehajtani – magyarázza Szüle Krisztina konduktor, aki jelenleg Szíriában dolgozik. – Itt találkoztam egy olyan kisfiúval, aki nem tudott pohárból inni, a szülei cumisüvegből itatták. Miután lefektettük, a kezébe adtunk színes játékokat, forgatta, nézegette. Mondtuk neki, hogy legyen ez a karika most egy ablak, és nézzünk át rajta. Erre a kisfiú közel húzta az arcához, átnézett rajta. Eközben észrevétlenül megtanulta azt a mozdulatot, ahogyan a poharat a szájához kell emelni. Ez a rávezetés lényege, utána már képessé vált arra, hogy pohárból igyon – hangsúlyozta Szüle Krisztina. – Nagyon fontos a munkánk során a pozitív visszajelzés, a dicséret, hiszen tudatosítanunk kell bennük, hogy a feladatot jól oldották meg. Egy kislány eleinte csak sírt, és minden feladat ellen tiltakozott. Amikor egy kisebb feladatot jól megoldott, nagyon megdicsértem. Ennek olyan ösztönzőereje volt, hogy a továbbiakban minden feladatot meg akart csinálni. Csillogott a szeme, amikor mutatta, hogy milyen ügyesen végrehajtotta. Büszke volt magára” – mesélte.
„A dicséret ereje kézzelfogható” – erősítette meg Bányainé Erika, hozzátéve, hogy a szakmájuk ugyan nehéz, de erőt ad számukra, hogy sikereket érnek el a „gyerekeik.” Tapasztalataik szerint dicsérettel motivált gyerekekben kialakul a küzdeni akarás. Az állandó pozitív visszajelzés nemcsak addig van jelen az életükben, amíg az intézetben vannak, hanem beépül a személyiségükbe, és elkíséri őket az életük során.
„A közelmúltban végeztem egy felmérést egészséges és »petős« gyerekek között azzal kapcsolatban, hogy milyen az önértékelésük. Az eredmény az lett, hogy a konduktív nevelésben részt vett gyerekek önértékelése majdnem mindenhol meghaladta az egészségesen született gyerekekét, legyen szó általános iskoláról vagy középiskoláról. Hogy miért? Azért, mert nálunk állandó pozitív megerősítést hallanak: »képes vagy megcsinálni, ügyes vagy, így tovább!« Nekem már 30-40 »unokám« van, hiszen a kezem alatt felnövő gyerekek közül sokan családot alapítottak, gyerekeik születtek. Hihetetlen, mennyit tanulunk tőlük, milyen erő és akarat van bennük” – mondta Bányainé Erika.
„»Hogy bírod ezt a munkát ?« , kérdezik tőlem sokszor – mondta Szüle Krisztina. – A válasz: úgy, hogy látjuk a sikereket. Tegnap még nem tudta megcsinálni, ma pedig mosolyogva, önállóan felül, egyedül képes járni. Az az igazi jutalma a munkánknak, hogy látjuk a gyerek csillogó szemét, hogy boldogok, mert meg tudták csinálni azt, ami előtte elképzelhetetlen volt.”

Olvasson tovább: