Kereső toggle

Bárczi Gusztáv: A jótevő

A gyógypedagógia atyja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bárczi (eredeti nevén Kratina) Gusztáv a mai Szlovákiában található Nyitraudvarnokon született 1890. szeptember 13-án. Diplomáit Budapesten szerezte, előbb gyógypedagógiai tanár, majd fül-orr-gége szakorvos lett. Az első világháborúban katonai szolgálatot teljesített, amelynek rémisztő tapasztalatait esetenként főiskolai előadásaiban is felidézte hallgatóinak.

Érdemes figyelembe venni azt a közeget, amely keretet adott életművének: a híres orvos-gyógypedagógus pályafutása ugyanis egy olyan korszakot ölelt fel, amelyben több politikai erőtér követte egymást, az első világháború előtti időszak, a kommunista 1919-es kormány, a Horthy-rezsim és a Kádár-korszak. Bárczi mindben fenn tudott maradni, és a vészterhes, embert próbáló időszakokban is úgy reagált az éppen hatalmon lévők kívánalmaira, hogy biztosítsa az általa vezetett ügy és intézmények fennmaradását. Pozícióját tudatosan arra is felhasználta, hogy embereket segítsen jobb körülményekhez, munkákhoz.
Tanítványai paternalisztikus gondoskodónak tartották „Bárczi apót”, aki széles társadalmi körökből segített hallgatókat felvételhez: a vidéki munkásosztály gyermekeit is, de olyan, a numerus clausus miatt vagy a származásukból kifolyólag deklasszálttá vált családok tagjait is, akiket mindenhonnan elutasítottak, és csak a gyógypedagógiai főiskolán működő szemléletnek köszönhették a felsőoktatásba való bekerülésüket. Hogy közülük csak a legismertebbeket említsük: Mérei Vera, Ranschburg Jenő, Gyurkovics Tibor is nagyban annak a sajátos felvételi rendszernek köszönhette a főiskolára való bejutását, amely Bárczi Gusztáv nevéhez kötődik.
„Bárczi Gusztáv felejthetetlen ember számomra – írja Gyurkovics Tibor, József Attila- és Kossuth-díjas költő és író Gyógypedagógia és forradalom című írásában. – Ma is áldom a sorsot, hogy ismerhettem. Azon kevés férfiember közé tartozott, akire könnyedén és egy helyből felnéztem.” A fasizmus idején annak ideológiájától a magyar gyógypedagógia érintetlen maradt. Ekkor is kitűnt Bárczi Gusztáv példaszerű helytállásával, amikor életét kockáztatva 1944-ben tizennnyolc zsidó, nem fogyatékkal élő lányt vett fel az általa vezetett gyógypedagógiai intézménybe azért, hogy megmentse őket a deportálástól. Külön megtanította őket, hogyan viselkedjenek házkutatás esetén, ilyen módon intellektuális fogyatékkal élő embereknek álcázva tartotta ott őket egészen a háború végéig. Zovat Mariska néni, az intézet szakácsnője beszámolt arról, hogy Bárczi az utolsó pillanatig, amíg lehetett, gyalogosan bejárt hozzájuk, hogy szervezze védelmüket, és biztassa őket.
Bárczi az életveszélyes akcióért soha sem várt elismerést, hálát, mivel a gyengék, kiszolgáltatottak védelmét ugyanolyan természetes feladatának tartotta, mint a fogyatékos emberek sorsáért érzett felelősségvállalást.
Bárczi már tanulmányai mellett is aktívan dolgozott: különböző intézményekben vakokat, hibás beszédűeket, értelmi fogyatékosokat oktatott, s vezette a fővárosban a nagyothallók iskoláját is. Tevékenyen részt vett a szakmai közéletben, több szakmai egyesület elnöki tisztét is betöltötte, és szakmai folyóiratot szerkesztett. Kiemelkedő volt a közegészségügy területén végzett szervező tevékenysége, amely az akkori iskolai egészségügy úttörőjévé tette. Ő fektette le az agykérgi eredetű süketnémaság kórképét, s a kezelésére kidolgozott gyógypedagógiai, hallásnevelési eljárása világszerte ismertté tette. 1942-től nyugdíjba vonulásáig a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola igazgatója volt.
A második világháború után kulcsszerepe volt a magyar gyógypedagógia országos intézményhálózatának megszervezésében. 1946-ban munkatársával, Illyés Gyuláné dr. Kozmutza Flórával, a híres költőfeleséggel megalkotta az újjászervezett négyéves főiskola korszerűsített tanulmányi rendjét. Népszerűségét és széles ismeretségi körét felhasználva, politikusokat megnyerve küzdött a háború után elhagyott, borzalmas szociális körülmények között élő sok ezer ellátatlan fogyatékos gyermek elhelyezéséért. A Valahol Európában című filmet felidézően elhagyott főúri kastélyokba költöztette a rászorulókat, és ilyen módon alakította át a somogyvári, rumi, zalaszentgróti kúriákat gyógypedagógiai iskolákká, intézményekké. Egy emlékezetes svéd akció során pedig sötétkék svéd matrózkabátot szerzett télire kollégistáinak. 1949-ben válságos időszak jelentkezett a Bárczi által vezetett főiskola életében: ez sem kerülhette el a korszakot jellemző kemény ideológiai zárlatot. Egy felülvizsgálaton igazgatói funkcióját is megkérdőjelezték. Levéltári adatok szerint Bárcziról és a tanári kar többi tagjáról is egymondatos feljegyzések tanúskodtak az akkori rendszer besúgói – tanárok, oktatók – szubjektív, politikailag motivált véleményéről: „el kell bocsátani”, „párttag, maradjon”. Bárczi papírján ez a minősítés állt: „ha jobb van nála, le kell váltani”.
Aktív politikai szerepvállalását kortársai taktikai lépésnek tartották, és összefüggésbe hozzák a főiskola helyzetének mentésével és fejlődésének biztosításával.
Az orvos-gyógypedagógus abban az időben kapott Kossuth-díjat, amikor Kodály Zoltán, és ekkor országgyűlési képviselővé is megválasztották. „Talán tudata legmélyén az lehetett, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Azt hiszem, vallásos ember volt, de ezt annyira nem mutatta ki, és azokkal a szociális intézkedésekkel, amelyek akkor voltak, teljes mértékben egyetértett” – indokolta politikai közszereplésének okait egykori pályatársa.
A németországi Brandenburg-Gördenben egy közép- és súlyos fokban értelmi fogyatékosok számára létesített intézet megszervezésében személyesen is közreműködött. Az intézményt Bárczi-Haus néven ismerik. Amikor a hetvenes évek végén magyar gyógypedagógusok az intézménybe látogattak, megdöbbenve tapasztalták, hogy Bárczi Gusztáv arcképe lógott az igazgató irodájának a falán, ott, ahol Erich Honecker fotóját kellett volna elhelyezni. Hiszen akkoriban minden intézményben az akkori NDK elnökének képe díszelgett.
Bárczit tanítványai karizmatikus pedagógusnak és előadónak tartották, aki nem a szó szoros értelemben vett főiskolai tanár típusát személyesítette meg: gyakran improvizált. A diákok körében sajátos oktatási stílusa népszerűvé tette, amit a szakma és az oktatás érdekének rendelt alá. Szokása szerint a tanítás elején fogyatékos gyerekeket is bevitt az órákra, bemutatva a hallgatóknak, mire számítsanak, kikkel fognak foglalkozni. „Egyszer elvitt minket a János Kórház elmeosztályára. Megmutatatta, hogyan kell skizofrén elmebetegekkel foglalkozni. Akár hiszitek, akár nem, behozott nyolc-tíz skizoid embert. Csak nézték egymást mereven. A tanár úr öt perc után olyan hangulatot teremtett! Az volt a módszere, hogy papírgalacsinokat gombóccá formált, labdaccsá, és elkezdte őket dobálni. Tíz perc után minden elmebeteg dobálta egymást, közben akkorákat kacagtak, hogy minden depressziójuk elmúlt. Szóval értett hozzájuk, csodálatos képesség volt, hogy az ember hogyan találja meg a hangot még ilyen esetben is. Bárczi nagy tanító volt” – emlékezett vissza Subosits István, egyik kollégája egy interjúkötetben. Nem volt elvont kutató, hanem olyan gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szakember, akinek a fejében az járt, hogy otthont teremtsen a sok fogyatékos gyermeknek, mert tudta, hogy ha erre nem kerül sor, akkor elkallódnak, és tönkremennek.
Kiegyensúlyozott családi háttérrel rendelkezett, feleségével, Melittával együtt öregedtek meg. Egyetlen gyermekük és egy unokájuk született, aki nagyon nagy élményt jelentett számukra, és akiből szintén elismert orvos lett. 1963-ban nyugdíjba vonult, és az ezt követő évben Budapesten halt meg. Méhes József főiskolai tanár, egykori tanítványa, munkatársa így jellemezte: „Én Bárcziról alkotott véleményemet körülbelül abban tudnám összegezni, hogy egy kitűnő, egyszerű és nagyszerűen tiszta ember volt.”

Olvasson tovább: