Kereső toggle

A média First Ladyje

Katharine Graham, aki legyőzte saját félelmét – és Nixon elnököt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Katharine Graham Pulitzer-díjas amerikai újságíró férjének tragikus halálát követően került a Washington Post élére. Graham hosszú és olykor kínkeserves tanulási folyamat eredményeként jutott el odáig, hogy félelmét és bizonytalanságát leküzdve otthonosan és határozottan tudjon mozogni a férfiak dominálta médiavilágban. Erőfeszítéseit siker koronázta: vezetése alatt az újság médiahatalommá vált, ő maga pedig az amerikai közélet egyik legismertebb személyeként elnököknek, államfőknek, valamint a gazdasági és üzleti élet vezetőinek társaságát élvezhette. Eközben pedig a Washington Post olyan nagy horderejű ügyekben lépett fel aktív szereplőként, amelyek megváltoztatták az amerikai történelmet. Ilyen volt például 1971-ben az úgynevezett Pentagon-akták leközlése, valamint a Richard Nixon elnök lemondásához vezető Watergate-botrány nyilvános felgöngyölítése.

Katharine Meyer 1917. június 16-án született New York városában. Édesapja, Eugene Meyer bankár volt, édesanyja, Agnes Ernst pedig egy újság tudósítójaként is dolgozott abban az időben, amikor az újságírás nem számított gyakori foglalkozásnak a nők körében. Emellett nagylelkűen szeretett jótékonysági célokból adományozni, és a Republikánus Párt lelkes aktivistájaként is tevékenykedett. Agnes olyan neves emberek barátságát élvezhette, mint Marie Curie, Albert Einstein vagy Eleonor Roosevelt. A házaspárnak öt gyermeke született, akik közül Katharine a negyedik volt. Kiváltságos gyerekkorban volt része: a szülei ugyanis több házat is birtokoltak az országban, de a legtöbb időt a New York államban található Mount Kiscó-i kastélyukban töltötték, valamint Washington DC-ben egy kisebb házban. Szüleit azonban nem sokat látta ebben az időszakban, mivel állandóan utaztak, és társasági életet folytattak, úgyhogy nagyrészt dadák, nevelőnők és tanárok nevelték fel. 1933-ban, amikor a kislány még a virginiai Madeira iskolába járt, édesapja egy csődárverésen megvásárolta a Washington Post újságot 875 ezer dollárért. Eugene ekkor már nyugdíjba vonult, de egyre jobban nyugtalanították a nemzet ügyei, ezért döntött úgy, hogy ily módon próbál véleményének hangot adni.
Katharine-t már fiatalon érdekelte az újságírás: a madeirai iskolai évek alatt a helyi diákújságnál dolgozott. 1935-ben a Vassar Főiskolára kezdett járni, majd egy év múlva átiratkozott a Chicago Egyetemre, amelyet sokkal izgalmasabbnak talált. Édesapja ezekben az években is mindig elküldte neki a Washington Post számait, nyaranként pedig az újságnál tevékenykedett a fiatal lány. Miután lediplomázott, Kaliforniába költözött, ahol a San Francisco News nevű újság tudósítója lett, majd egy évvel később visszatért Washingtonba, és csatlakozott a Post szerkesztőségéhez, ahol a terjesztési részlegen is dolgozott.
1940. június 5-én feleségül ment Philip L. Grahamhez, aki a Harvard Egyetem jogi karán végzett, és az egyik legfelsőbb bíró mellett dolgozott. A férfi a második világháború alatt belépett a hadseregbe, ezért felesége többször is félbeszakította újságírói pályafutását. Miután Philip 1945-ben leszerelt, Katharine édesapja, Eugene Meyer meggyőzte, hogy társtulajdonosként csatlakozzon a Washington Posthoz. A köztük lévő jó kapcsolatot tükrözte az is, hogy 1948-ban egy dollárért átadta vejének az üzletet. Philip „cserébe” igyekezett felvirágoztatni a vállalkozást például azzal, hogy 1954-ben megszerezte a Post nagy riválisát, a Washington Times Heraldot, hét évvel később pedig megvásárolta a Newsweek magazint, a becslések szerint 8 és 15 millió dollár közötti összegért. Emellett a cég rádiós és televíziós részlegét is bővítette. Philip mentális problémákkal küzdött, ennek ellenére 1962-ben még sikerült egy nemzetközi hírszolgálatot felállítania. Állapota azonban egyre súlyosbodott. Miután több éven át mániás depresszióban szenvedett, egyik alkalommal idegösszeomlást kapott. Ebben az időben fedezte fel Katharine, hogy férje megcsalta, méghozzá a Newsweek egyik ausztrál szabadúszó újságírójával. Phil ekkor válni akart, és már javaslatot is tett, hogyan osszák fel a vagyonukat. Egy konferencián azonban megint idegösszeroppanást kapott. Pszichiátrián kezelték, de a depressziós rohamok nem múltak el. Egyik hétvégén aztán kiengedték, és ekkor történt, hogy otthonában öngyilkosságot követett el.
A tragikus haláleset után Katharine-nek kellett átvennie a „birodalom” irányítását, hogy a „családi vállalkozás” megmaradjon. A média mindig is érdekelte, de Philip mellett idejét leginkább négy gyermekük nevelésének szentelte. A cég irányítása nagy kihívást jelentett számára, már csak azért is, mert akkoriban nők nem töltöttek be vezető pozíciót a média világában, így semmilyen példa nem állt előtte. Szembesülnie kellett azzal, hogy sok férfi munkatársa és alkalmazottja nem vette komolyan az elején. Ráadásul le kellett küzdeni saját félelmeit és bizonytalanságait is, amelyek meglepő módon már kiskorától kísérték őt: mindig is bizonytalan volt tudását, külsejét és viselkedését illetően. Önéletrajzában például azt írta, hogy az alkalmatlanság érzése szinte teljesen lebénította. Amikor feleségül ment Philiphez, akkor is kételyek gyötörték: hihetetlennek tűnt számára, hogy egy ennyire kiváló és vonzó férfi valóban őt akarja. 
Katharine azonban férje öngyilkossága után mindent beleadott, hogy félelmén úrrá legyen, hogy kilépjen Phil árnyéka alól, és megbirkózzon az előtte álló feladatokkal: alaposan áttanulmányozta a működési elveket, sokat kérdezett, és régi barátokkal konzultált. Eközben kulcsfontosságú döntéseket is hozott, például hogy olyan képzett újságírókat és szerkesztőket vegyenek fel, akik emelik az újság nívóját, szerkesztőinek pedig maximális bizalmat szavazott. Lassan, de biztosan uralni kezdte a helyzetet, és az eredmények is jelentkeztek. Az 1970-es években a Post már nemcsak beszámolt az eseményekről, hanem maga is hírforrásként szolgált. Graham mindeközben arra tette a hangsúlyt, hogy pontos és megbízható tájékoztatást folytassanak. Ez irányú elkötelezettsége 1971 júniusában meg is próbáltatott. A Post ugyanis, a New York Timesszal együtt, harcot vívott azért a jogáért, hogy leközöljön a vietnami háborúban való amerikai részvételről szóló titkos dokumentumokat. Mivel egy bíróság leállította az úgynevezett Pentagon-akták nyilvánosságra hozatalát, az ügyet a Legfelsőbb Bíróság elé vitték, amely végül úgy döntött, hogy az újságnak joga van lehozni az iratokat. 1972-ben pedig az újság egyik oknyomozó párosa, Carl Bernstein és Bob Woodward kezdett vizsgálódni egy ügyben. A Watergate-ház egyik, irodának használt lakásába ugyanis betörtek, aminek kárvallottja az amerikai Demokrata Párt akkori elnöke volt. Nyomozásuk nagyszabású illegális tevékenységeket göngyölített fel, amelyekbe a Nixon-kormányzat több mint 40 tagja belekeveredett. Mint utóbb kiderült, a betörés során lehallgatókészülékeket akartak elhelyezni a rivális párt irodájában. A botrány végül az elnök lemondásához vezetett 1974 augusztusában.
Utólag talán nehéz elképzelni, mekkora kockázatot vállalt fel a Post, és menynyire egyedül maradt a botrány kirobbanásának első napjaiban. Katharine-t komolyan megfenyegették ebben az időszakban, hogy az ezzel kapcsolatos cikkeket ne közöljék le. Nixon igazságügyi minisztere nem éppen nyomdaképes szavakkal közölte Bernsteinnel, hogy a laptulajdonos nem ússza meg, a kormány pedig kilátásba helyezte, hogy nem adja meg a sugárzási engedélyeket a Post televízióinak. Katharinnek négy munkatársával együtt bíróság elé is kellett állnia az egyik forrásuk miatt. Emellett óriási pénzügyi kockázatot is jelentett a lapnak az ügy, hiszen ez idő alatt részvényeik értéke a felére csökkent. Ráadásul az olvasói levelek sem voltak támogatóak: sokan hátsó szándékkal, rossz újságírással és a hazafiság hiányával vádolták az újságot. Graham ennek ellenére – férjével ellentétben, aki annak idején egy a CIA által támogatott, ám meghiúsult kubai invázió esetében nem akart nekimenni jó barátjának, Kennedy elnöknek, és a CIA-nál dolgozó ismerőseinek – nem adta be a derekát, és rábólintott, hogy munkatársai a nyomozást végigcsinálják s az eredményeket nyilvánosságra hozzák. Önéletrajzában részletesen beszámol arról, hogy mennyire feszült és idegtépő időszak volt ez a számukra, és hogy a több hónapig tartó ostromállapotot nem bírta volna évekig. Ugyanakkor végig azt érezte, hogy tovább kell kutatniuk a pontos és megbízható bizonyítékok után.     
1979-ben átadta az újság vezetését fiának, Donaldnak, de továbbra is aktívan tevékenykedett a vállalkozásban. 1997-ben megjelentette önéletrajzi visszaemlékezését, amelyben rendkívül őszintén ír férje mentális problémáiról és saját életéről is, valamint betekintést nyújt abba, hogyan változott a nők szerepe az ő idejében. Annak ellenére, hogy Graham nem volt feminista, fellépésével és munkájával hozzájárult a nők helyzetének megváltozásához is. A Washingtonban és más helyeken tartott vacsorákon például az volt a szokás hosszú éveken át, hogy az étkezés után a nőknek vissza kellett vonulniuk, hogy a férfiak a fontos ügyeket megvitassák. Az egyik ilyen alkalommal Katharine „fellázadt”, és közölte vendéglátójával, hogy inkább hazamegy, mint hogy a hölgytársasághoz csatlakozzon. Ekkor szűnt meg ez a tradíció a társasági életben. A könyvért egyébként Graham 1998-ban megkapta a Pulitzer-díjat. 2001. július 17-én hunyt el Idahóban, ahol pár nappal korábban elesett, és fejsérüléseket szenvedett.   
Graham elnökként és tulajdonosként húsz éven át az ötödik legnagyobb médiabirodalmat irányította az Egyesült Államokban, amely 1975 és 1985 között évente több mint 20 százalékos profitot termelt. Vezetése alatt a Washington Post – amelyből férje addig csak egy középszerű újságot tudott kihozni – tovább növelte a befolyását, és az ország két legjobb napilapjának egyike lett. A prominens újság mellett a birodalmához tartozik többek között a Newsweek magazin, négy televíziós csatorna, kábeltelevíziós  rendszerek, egy online információs szolgáltatás, és tulajdonosi részesedések például a Los Angeles Timesban, valamint az International Herlad Tribune újságokban. A félénk négygyermekes családanya a közélet meghatározó személyiségévé vált: államfők, politikusok, a művészvilág és az újságírók krémje vett részt a georgetowni otthonában, valamint a Virginia északi részén fekvő farmján tartott összejövetelein. Katharine egyik kiváló képességének azt tartják, hogy barátságban tudott lenni olyanokkal is, akik különbözőképpen vélekedtek, és olyan egyéni stílusa volt, amely ritkaságnak számított politikai körökben. Azt vallotta ugyanis, hogy azoknak az embereknek is képesnek kell lenniük egymással kommunikálni, akik ellentétes politikai nézeteket vallanak, a média szereplői számára pedig elengedhetetlen, hogy mindkét oldalt meghallgassák.

Olvasson tovább: