Kereső toggle

Gyilkosságok női szemmel

Agatha Cristie a krimik koronázatlan királynője

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Túl gyorsan esünk kétségbe, túl gyorsan csúszik ki a szánkon, hogy úgysincs értelme semminek; pedig manapság épp a remény az, amibe minden eddiginél jobban bele kellene kapaszkodnunk." E sorok írója, Agatha Christie a rekordok könyvében több címszó alatt is szerepel. Negyvennégy nyelvre lefordított könyveit milliárdos példányszámban olvassák. Bár Christie regényeit a kritikusok nem tartják irodalmilag igazán értékesnek, mégis Angliában évente mintegy félmillió példányban kelnek el, csak a Biblia és Shakespeare művei előzik meg. Termékeny élete során több mint száz regényt, elbeszélést, színdarabot és rádiójátékot írt. Nála nem az elkövetés módján, hanem az indítékon és a gyilkos megtalálásán van a hangsúly.

A „krimik anyja" 1890. szeptember 15-én született Agatha Mary Clarissa Miller néven az amerikai Frederick Alvah Miller és az angol Clara Boehmer harmadik gyermekeként a délnyugat-angliai Torquay városában. A torquay-i házat Agatha édesanyja vásárolta meg egy nagyon kedves kvéker családtól. Rendkívül nyugodt hangulata miatt az első pillanattól kezdve szerették ezt a helyet, az írónőnek ez a ház volt az otthona majdnem egész életén át. Kislányként nagyon élénk fantáziája volt, képzeletben megalkotta a maga világát, játszótársait, történeteit, és rendkívül jól elvolt egyedül. Hitéletére szülein kívül nevelőnője, „Dadus" volt a legnagyobb hatással, aki nem járt ugyan templomba, de otthon rendszeresen olvasta a Bibliát, megtartotta a szabbatot, gyűlölte a „világiasságot", és kényeztette Agathát, aki ötévesen olvasni is tőle tanult meg. Innentől kezdve a kislány minden jeles alkalomra könyvet kért. Korai irodalmi élményei közé tartoztak Verne, Dumas és Dickens művei, de legnagyobb kedvencei az ószövetségi bibliai témákat feldolgozó művek voltak. „Az ótestamentumi történetek eléggé érdekfeszítőek egy kisgyermek számára. Megvan bennük mindaz a drámai feszültség és hatás, amire a gyermeki lélek vágyik" - írja Agatha 1976-ban megjelent önéletrajzi regényében.

A romló anyagi körülmények és apja gyakori betegeskedése miatt 1897-ben bérbe adták ashfieldi otthonukat, és Dél-Franciaországba költöztek. Itt tanult meg Agatha franciául, és itt sajátította el a zongorázás alapjait is. Miután visszaköltöztek Angliába, apja 1901-ben kétoldali tüdőgyulladásban meghalt. Az akkor tizenegy éves Agatha ettől kezdve nagyon ragaszkodott édesanyjához, aki különös gondot fordított lánya taníttatására. Először egy helyi leányiskolába járatta, ahol algebrát, nyelvtant és fogalmazást tanult, majd 1906-ban Párizsba utaztak, ahol folytatta korábban megkezdett zenei tanulmányait is. A zene és az opera szeretete egész életét végigkísérte.

Tizenévesként ő is ábrándozott a nagy „ő"-ről, miközben olyan hírességekbe is belehabarodott - reménytelenül -, mint a londoni püspök vagy Alfonz spanyol király. Agatha nagyon sok házassági ajánlatot kapott, melyeket rendre visszautasított. Amellett, hogy szülei házassága példaértékű volt számára, azt vallotta, hogy a boldogsághoz nem elég a szerelem, hanem kell hozzá a feleség férj iránti tisztelete is, mely nem egyenlő az állandó csodálattal, mert attól „könnyen görcs állhat az ember nyakába". Anyja sokat imádkozott azért, hogy lánya egy tehetős férfira leljen, mindezek mellett alaposan le is informálta a jelölteket. Szemfülessége - mint később kiderült - két alkalommal is megmentette lányát a rossz házasságtól.

Tizenhét éves volt, amikor anyja javaslatára kisebb novellákat kezdett írogatni. Mivel a sikerek elkerülték, egy időre felhagyott ilyen irányú ambícióival. Archibald Christie hadnaggyal 1912-ben Angliában ismerkedett meg egy táncestélyen, majd nem sokkal később eljegyezték egymást. 1914 karácsonyán összeházasodtak. Másnap az ifjú férj Londonba ment fél évre. Közben már zajlott az első világháború, és Agatha önkéntes nővérnek jelentkezett a helyi katonai kórházba. Annak ellenére, hogy ez a foglalkozás többek között a tetvek, a vér, a hányadék és a genny szagának elviselésével is járt, mégis ezt tartotta az egyik leghálásabb foglalkozásnak.

Később áthelyezték egy gyógyszertárba, ahol első detektívtörténetét kitalálta. Itt szerzett alapos és pontos ismereteket a különféle gyógyszerekről és mérgekről. Üres ügyeletes óráiban elkezdett szövögetni egy bűnügyi történetet, melyben a gyilkos fegyver a méreg volt. Készülő művéhez a karaktereket, a szereplőket hazafelé menet gondolatban a villamos utazóközönségéből „toborozta". Hercule Poirot nyomozót például belga menekültekből gyúrta össze. Alakjához feltűnő jól ápoltságot és pedáns viselkedést is biggyesztett: ő az, aki állandóan rendezgeti a tárgyakat, akinek inkább legyen minden szögletes, mint kerek, és mindennek legyen meg a párja. És persze sok apró szürke agysejttel is rendelkezik, ez a legfontosabb.

Ráérős perceiben Agatha a történet részletein gondolkodott, és szőtte a bonyodalmakat. Első könyve A titokzatos stylesi eset címet kapta. Többszöri próbálkozás után végül egy detektívregényeket kiadó cég tárta a nagyközönség elé, nem kis sikerrel. Mivel nem volt elegendő pénzük, jövedelemszerzési lehetőségként férje, Archie javaslatára írta meg következő művét, amelyet még öt másik követett.

A háború után Archie egy banknál helyezkedett el, ami néha sok távolléttel járt, közben 1919-ben megszületett a pár egyetlen gyermeke, Rosalind. 1926-ban szeretett édesanyja meghalt, és ettől Agatha összeomlott. Férje egy másik nő karjaiban keresett vigaszt, végül 1926-ban bejelentette válási szándékát. A legyengült idegrendszerű Agatha ekkor tűnt el a nyilvánosság elől, ami az akkori újságok címlapjára is került. Végül kilenc nap után egy szállodában találták meg az álnéven bejelentkezett írónőt. Érdekes módon ebben az évben jelent meg Az Ackroyd-gyilkosság című könyve is, mely elindította őt a világsiker felé.

A válást követően 1928-ban Isztambulon és Damaszkuszon át Bagdadba, majd onnan Urba utazott pihenni, ahol megnézte az ásatásokat, mivel nagyon érdekelte a régészet. Az utat részben az Orient expresszel tette meg, mely élmény ihlette a Gyilkosság az Orient expresszen című híres krimijét. Urban megismerkedett egy fiatal régésszel, Max Mallowannel, aki hamarosan beleszeretett a nála tizenöt évvel idősebb nőbe, majd feleségül is kérte. Agatha nehezen ugyan, de igent mondott. Erről a házasságról idősebb korában így nyilatkozott: „Azért csodálatos egy régésszel élni, mert minél öregebb vagyok, a férjem annál értékesebbnek talál."

Maxet eleinte nem érdekelték az írónő irományai, tudományával viszont annyira elbűvölte feleségét, hogy az boldogan követte az ásatásokra, és szorgosan dolgozott mellette, miközben jegyzeteket készített a leletekről, és egyre csak írta az újabb krimiket. Utazásai remek ihletet adtak a világ legegzotikusabb tájain játszódó regényeihez. Rajongott Indiáért, Egyiptomért, Szíriáért, de megfordult Irakban és a Szovjetunióban is. Műveiben és életfelfogásában ekkortájt jelent meg a miszticizmus és a halálkultusz témája.

Második házasságakor Agatha a kiadójának kifejezett kérésére nem változtatta meg nevét. Hogy mennyire nem a nevén múltak a dolgok, bizonyítja a következő tény. 1930-ban feltűnt a színen egy addig teljesen ismeretlen írónő, bizonyos Mary Westmacott. A könyveladási listákon felváltva álltak az élen Agatha és Mary művei. A finom jellemrajzokkal díszített történetekért rajongtak az olvasók. Többször faggatták Agathát, mit gondol Westmacottról, de ő sosem kritizálta kolléganőjét. Végül egy barátja jött rá a turpisságra, hogy a két író ugyanaz a személy, amit Christie nem is tagadott. Azzal érvelt, hogy nem akarta összezavarni az olvasóit azzal, hogy a sok krimi után lélekbúvár regényeket jelentetett meg.

Ugyanebben az évben jelent meg az első Miss Marple-regény is, a Gyilkosság a paplakban. A történet egy elképzelt falu helyi erkölcseiről szól, de jól jellemzi az egész vidéki angol társadalmat. Miss Marple-t, a nagyon kedves, idős nénit szeretett nagymamájáról és annak barátnőiről mintázta. ő az, aki mindent lát, mindent hall, megjegyzi az arcokat, a vonat- és buszindulásokat, a ruhák színét és a csukódó ajtók hangját. És mindig hamarabb találja meg a gyilkost, mint a rendőrség, mert minden bűncselekményt analógia, hasonlóság és párhuzamok segítségével old meg.

Agatha egész életében inkább tartotta magát háztartásbelinek, mint írónak. Ez utóbbi elnevezést ugyanis nagyzolásnak vélte. Kigúnyolta az emancipációt, mert úgy gondolta, hogy egyedül a nők tehetnek balsorsukról. Hiszen a nők követelték, hogy ugyanúgy dolgozhassanak, mint a férfiak, azok pedig bolondok lettek volna nem átadni a lehetőséget, hiszen a nők láthatóan tényleg képesek eltartani magukat.

A mosogatás az egyik kedvenc házimunkája volt, mivel ezen tevékenysége alatt teljesen el tudtak kalandozni a gondolatai egy másik világba. Utálta a tömeget, a cigarettát, az alkoholt és a partikat. Nem volt jó beszélgetőtárs, nem tudott rajzolni vagy festeni, viszont elvi kérdésekben rendíthetetlen volt; mindennél többre becsülte a hűséget és a bátorságot.

Az ötvenes évek elején Christie alkotói válságba került, melyből egy nem várt esemény mozdította ki. Történetesen az angol királynő interjút adott a BBC riporterének, amelyben megkérdezték, hogy mit szeretne kapni a születésnapjára. „Egy új Agatha Christie-regényt" - hangzott a válasz. A meghatott írónő ettől új lendületet kapott, és ismét ontotta a könyveket.

Az angol királynő 1968-ban a közel-keleti ásatásokon elért világraszóló eredményei miatt Maxet lovaggá, majd 1971-ben Agathát „dámává" ütötte, akit baráti beszélgetésre többször is magához hívatott. Agatha végül 1976. január 12-én békében és csendben távozott az élők sorából. Halála után megjelent önéletrajzi regénye legalább annyira érdekes és szórakoztató, mint bármely írása. E könyv utolsó mondata így hangzik: „Köszönöm, Istenem, a jó életet és mindazt a szeretetet, amit ebben az életben kaptam."

Olvasson tovább: