Hogy miért rettenetesek ezek a napok? A rabbinikus zsidó tradíció szerint a mennyben könyveket írnak az emberek abban az évben tett cselekedeteiről és azok isteni ítéletéről újév napján, majd pedig mindenkinek tíz napja marad arra, hogy alapos önvizsgálatot tartson, és ennek nyomán megváltoztassa életét. A tíz nap leteltével, vagyis az engesztelés napján napnyugtától másnap estig minden hívő zsidó teljes böjtöt tart – semmit nem eszik és még vizet sem iszik –, és szinte az egész napot közösségi bűnbánó és bűnvalló imával tölti a zsinagógában. Bocsánatkéréssel és megbocsátással igyekszik rendezni minden ismerősével a kapcsolatát, aki ellen vétkezett, és akivel lehet. Az engesztelés napján ugyanis a mennyben lepecsételik, végérvényessé teszik az addigra már megírt feljegyzéseket a tettekről, és kinek-kinek eldől a jutalmazása, illetve büntetése, a szerint, ahogy ezen a napon a mérlege éppen áll. Aki az engesztelés napjáig nem korrigálja alaposan és szívéből rossz tetteit, az a következő évben büntetésekre, betegségekre, szerencsétlenségekre, csapásokra, hanyatlásra, súlyosabb esetben akár korai halálra is számíthat, ami a rabbik szerint a titokban maradt halálos bűnök következménye.
Ez a tíz nap múlt vasárnaptól jövő csütörtökig azért rettenetes, mert a Teremtő bírói ítélkezése az emberek szíve, lelkiismerete fölött saját isteni tökéletessége, felérhetetlen, hibátlan szentsége, megemésztő tűzhöz hasonlóan szenvedélyes, féltő és féltékeny emberszeretete – mely azokra, akik ellen vétkeztünk, éppen annyira irányul, mint ránk magunkra – és teljes mindentudása mértékének megfelelően abszolút pontos, igazságos és jogszerű, mentes minden részrehajlástól, tévedéstől. Mivel minden szívbe mélyebben belát, mint mi magunk, a lelkiismeretünk legmélyebben fekvő, néha alig hallható intuícióit, sugallatait, figyelmeztetéseit is ismeri, amiket mi magunk oly gyakran hagyunk figyelmen kívül; az ember csak akkor felelhet meg e rendkívül magas erkölcsi követelményeknek, ha sikerül felszámolnia magában minden öncsalást. „Milyen rettenetes, hogy aki a legtöbbet hazudik nekünk, soha egy pillanatra sem távozik el mellőlünk” – jegyzi meg a tőle megszokott iróniával a görög bölcs, Szókratész arra célozva, hogy az ember a leginkább önmagát hajlamos becsapni. Jeremiás próféta így fogalmaz: „Csalárdabb a szív mindennél! – kicsoda ismerhetné ki azt?” Pál apostol pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a lelkiismeretünk és a gondolataink szüntelen vitában állnak egymással, mert a lelkiismeretnek a szív legmélyéről jövő zaklatásait, figyelmeztetéseit gondolatainkkal, elméleteinkkel, világnézetünkkel rendszeresen megpróbáljuk kimagyarázni, elhallgattatni, elfojtani.
A lelkiismeret görögül szüneidészisz, „összhangban-tudás”. Nem szerepel benne a pszükhé, lélek szó, mint a magyarban, mert valójában nem lelki (érzelmi, gondolati vagy akarati) jelenség, annál sokkal mélyebben fekszik a személyiségben. A szív és a szellem legmélyebben fekvő forrásának hangja és jelzése a személyiséghez, intuitív módon érezteti az emberrel, hogy összhangban van-e saját magával, a valósággal és élete valódi, igaz értelmével, s így Istennel is. „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg a szívedet, mert abból indul ki minden élet” – fogalmazott Salamon király, aki ifjúkorában mindenekelőtt bölcsességet kért Istentől, és meg is kapta. A Biblia szerint az ember személyiségének központja, alapja, gyökere a szív, s annak mélyén fakadnak a különféle életeknek forrásai – többes számot használ a héber, ahogy mi is mondani szoktuk: van szellemi élet, lelki élet, érzelmi élet, anyagi élet, kulturális élet, házasélet… Éppúgy, ahogyan a fizikai szív hajtja a vért, ami az életadó oxigént így szállítja minden sejtünkhöz a testben (és a Biblia szerint „a vér: a lélek”), úgy fakadnak a szellemi szív mélyén az egész személyiséget éltető, fenntartó különböző életerők, és áradnak ki „szellemi verőereken” át. És ahogy a fizikai szív mint forrás, motor, kamrákból és pitvarokból áll, Salamon szerint „az ember szelleme világító szövétnek az Örökkévalótól, amely megvizsgálja a szív minden rejtekhelyét” – vagyis a spirituális szívünk szintén tele van rejtekhelyekkel, szobákkal, kamrákkal, az emberi szellem pedig egy olyan elemlámpa fényköréhez hasonlítható, amellyel bejárva e sok helyütt sötét termeket keresgéljük, mi is van zegzugaikban, elfelejtett sarkaikban. Mindannyian ismerjük ezt a belül pásztázó, kutató, keresgélő őszinte tekintetet, amikor például nagy döntések vagy nehéz életvezetési problémák előtt állva a helyes úton töprengünk.
2015. 09. 18. (XIX/38)
