Kereső toggle

Rettenetes napok

Az önvizsgálat, bűnbánat, bűnvallás és a megtérés ideje

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Jámím nóráím”: „rettenetes napok”, „szörnyű napok” – így nevezik a zsidó hagyományban az újév (rós hásáná) és az engesztelés napja (jóm kippúr) közötti másfél hetet, az önvizsgálat, bűnbánat, bűnvallás és a megtérés idejét. Idén rós hásáná az elmúlt vasárnap (szeptember 13.) estéjén, újholdkor kezdődött, jóm kippúr pedig 23-án, szerda estétől csütörtök estig tart.

Hogy miért rettenetesek ezek a napok? A rabbinikus zsidó tradíció szerint a mennyben könyveket írnak az emberek abban az évben tett cselekedeteiről és azok isteni ítéletéről újév napján, majd pedig mindenkinek tíz napja marad arra, hogy alapos önvizsgálatot tartson, és ennek nyomán megváltoztassa életét. A tíz nap leteltével, vagyis az engesztelés napján napnyugtától másnap estig minden hívő zsidó teljes böjtöt tart – semmit nem eszik és még vizet sem iszik –, és szinte az egész napot közösségi bűnbánó és bűnvalló imával tölti a zsinagógában. Bocsánatkéréssel és megbocsátással igyekszik rendezni minden ismerősével a kapcsolatát, aki ellen vétkezett, és akivel lehet. Az engesztelés napján ugyanis a mennyben lepecsételik, végérvényessé teszik az addigra már megírt feljegyzéseket a tettekről, és kinek-kinek eldől a jutalmazása, illetve büntetése, a szerint, ahogy ezen a napon a mérlege éppen áll. Aki az engesztelés napjáig nem korrigálja alaposan és szívéből rossz tetteit, az a következő évben büntetésekre, betegségekre, szerencsétlenségekre, csapásokra, hanyatlásra, súlyosabb esetben akár korai halálra is számíthat, ami a rabbik szerint a titokban maradt halálos bűnök következménye.

Ez a tíz nap múlt vasárnaptól jövő csütörtökig azért rettenetes, mert a Teremtő bírói ítélkezése az emberek szíve, lelkiismerete fölött saját isteni tökéletessége, felérhetetlen, hibátlan szentsége, megemésztő tűzhöz hasonlóan szenvedélyes, féltő és féltékeny emberszeretete – mely azokra, akik ellen vétkeztünk, éppen annyira irányul, mint ránk magunkra – és teljes mindentudása mértékének megfelelően abszolút pontos, igazságos és jogszerű, mentes minden részrehajlástól, tévedéstől. Mivel minden szívbe mélyebben belát, mint mi magunk, a lelkiismeretünk legmélyebben fekvő, néha alig hallható intuícióit, sugallatait, figyelmeztetéseit is ismeri, amiket mi magunk oly gyakran hagyunk figyelmen kívül; az ember csak akkor felelhet meg e rendkívül magas erkölcsi követelményeknek, ha sikerül felszámolnia magában minden öncsalást. „Milyen rettenetes, hogy aki a legtöbbet hazudik nekünk, soha egy pillanatra sem távozik el mellőlünk” – jegyzi meg a tőle megszokott iróniával a görög bölcs, Szókratész arra célozva, hogy az ember a leginkább önmagát hajlamos becsapni. Jeremiás próféta így fogalmaz: „Csalárdabb a szív mindennél! – kicsoda ismerhetné ki azt?” Pál apostol pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a lelkiismeretünk és a gondolataink szüntelen vitában állnak egymással, mert a lelkiismeretnek a szív legmélyéről jövő zaklatásait, figyelmeztetéseit gondolatainkkal, elméleteinkkel, világnézetünkkel rendszeresen megpróbáljuk kimagyarázni, elhallgattatni, elfojtani.

A lelkiismeret görögül szüneidészisz, „összhangban-tudás”. Nem szerepel benne a pszükhé, lélek szó, mint a magyarban, mert valójában nem lelki (érzelmi, gondolati vagy akarati) jelenség, annál sokkal mélyebben fekszik a személyiségben. A szív és a szellem legmélyebben fekvő forrásának hangja és jelzése a személyiséghez, intuitív módon érezteti az emberrel, hogy összhangban van-e saját magával, a valósággal és élete valódi, igaz értelmével, s így Istennel is. „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg a szívedet, mert abból indul ki minden élet” – fogalmazott Salamon király, aki ifjúkorában mindenekelőtt bölcsességet kért Istentől, és meg is kapta. A Biblia szerint az ember személyiségének központja, alapja, gyökere a szív, s annak mélyén fakadnak a különféle életeknek forrásai – többes számot használ a héber, ahogy mi is mondani szoktuk: van szellemi élet, lelki élet, érzelmi élet, anyagi élet, kulturális élet, házasélet… Éppúgy, ahogyan a fizikai szív hajtja a vért, ami az életadó oxigént így szállítja minden sejtünkhöz a testben (és a Biblia szerint „a vér: a lélek”), úgy fakadnak a szellemi szív mélyén az egész személyiséget éltető, fenntartó különböző életerők, és áradnak ki „szellemi verőereken” át. És ahogy a fizikai szív mint forrás, motor, kamrákból és pitvarokból áll, Salamon szerint „az ember szelleme világító szövétnek az Örökkévalótól, amely megvizsgálja a szív minden rejtekhelyét” – vagyis a spirituális szívünk szintén tele van rejtekhelyekkel, szobákkal, kamrákkal, az emberi szellem pedig egy olyan elemlámpa fényköréhez hasonlítható, amellyel bejárva e sok helyütt sötét termeket keresgéljük, mi is van zegzugaikban, elfelejtett sarkaikban. Mindannyian ismerjük ezt a belül pásztázó, kutató, keresgélő őszinte tekintetet, amikor például nagy döntések vagy nehéz életvezetési problémák előtt állva a helyes úton töprengünk.

Akik nem menekülnek el rendszeresen – és módszeresen – valamilyen pótcselekvésbe, munkamániába, társaságba vagy szórakozásba ez elől, hanem ápolják, gondozzák saját lelküket, szívüket, azok számára az is ismerős, hogy az ember ilyenkor bizony kőkemény küzdelembe kerül saját öncsalásával is, a lelkiismeret ellen érvelő gondolatokkal, kimagyarázásokkal, csúsztatásokkal, feltéve, hogy mindenekfelett igyekszik őszinte lenni önmagához. Ez azért fontos, mert aki önmagát becsapja, az utána már „őszintén hazudik” mindenkinek, bár az érzékenyebbek észreveszik az efféle diszharmóniát, hiteltelenséget a személyiségén, mert kisugárzik, hogy ez az ember nem az, aki. Aki azonban hiteles önmaga szeretne maradni, elsősorban Isten és önmaga előtt, majd másodsorban a többi ember előtt – bár persze mindenkinek azért nem lenne bölcs teljesen kiadni magunkat, mivel az emberek nem hibátlanok –, annak nagy fájdalmat okoz, amikor öncsaláson kapja önmagát. Az önmagunkkal való kemény, becsületes, illúzióktól mentes, őszinte szembenézés e küzdelmét Jóel próféta a szív szándékos felszaggatásához hasonlította: „Ne a ruháitokat szaggassátok meg, hanem a szíveteket, úgy térjetek meg!”

A lelkiismerettel, szellemmel kapcsolatosan azonban a modern nyugati ember sajátos civilizációs zavarba került. Ennek egyik – csak egyik – speciális összetevője, hogy az evolúciós elmélet nyomdokain járó Freud pszichoanalitikus modelljében a lelkiismeret összemosódott az úgynevezett „felettes én” fogalmával. E nézet szerint az ember alapvetően állatszerű ösztönlény, életének fő motorja a létfenntartás és a fajfenntartás ösztöne, vagyis az anyagcsere (evés, ürítés) és a szexualitás. Freud szerint erre csak a nevelés és a közösségi élet másodlagos hatásaként, tanult viselkedésmintákként épül rá a felettes én, amely az erkölcsiséget hordozza, hogy az ember kontrollálja testi vágyait a társadalmi konvencióknak megfelelően. Ennek az emberképnek legfőbb hibája, hogy a lelkiismeretet egy tanult és felszíni közösségi normarendszerrel azonosítja.

A Mózes által épített Szent Sátor felépítése szimbolikus rendszerével az emberi személyiség struktúráját is részletesen szemlélteti. A sátor három részből áll: egy külső udvarból, ahol az állatáldozatokat ölik le (test); egy fedett előtérből, arany falakkal, a menórával, az arany illatáldozati oltárral és a kenyerek arany asztalával (lélek); és a Szentek Szentjéből (szellem), ahol a frigyláda áll, benne a Tízparancsolat kőtábláival, rajta kerubokkal díszített arany fedéllel, melyre az engesztelő áldozat vérét fröcskölik, felette pedig maga az isteni Jelenlét (S’chíná) lebeg. A Szentek Szentjébe egyedül a főpap léphet be, ő is csak minden évben egyszer, a rettenetes napok utolsóján, jóm kippúrkor, az engesztelés (héberül: elfedezés) napján, miközben az egész nép teljes böjttel és imával még egyszer a legkeményebben szembenéz önmagával. Ha az emberi személyiség struktúrája olyan lenne, mint Freudék mondták, akkor a Tízparancsolat kőtáblái valahol a Sátor ajtajában lennének mint utólagos, tanult viselkedésformák, a frigyládából pedig a szexualitás és a mindenáron való létfenntartás erői törnének elő Isten abszolút szentsége helyett.

A valóság az, hogy a Tízparancsolat és az isteni Törvény többi útmutatása és követelése az emberi szív legmélyére van beírva és velünk született: ez az emberi személyiség alapja.

Abban viszont igaza van a freudizmusnak, hogy a társadalmilag, vallásilag betanult erkölcsi követelmények nem feltétlenül egyeznek meg az isteni erkölccsel, amelyet tiszta formában egyedül a Szentírás tartalmaz.

Az, hogy a 19. század végi katolikus Bécs világában, ahol Freud élt, tömegesen lettek hisztérikusok emberek az eltúlzott vallásos törvénykezés vádló légkörében, ez nem a valódi lelkiismeret, hanem a vallás és a kultúra tragédiája volt. A szív mély intuíciójában fekvő szellemi önismeret, mely a Tízparancsolattal összhangban ítél, éppúgy élet-halál harcban áll az ember alkotta és változékony erkölcsi és vallási követelményekkel, mint a valódi bűnökkel. A freudi felettes én helyesen értelmezve nem a lelkiismeret, hanem ezen tradíciók összesége, amelyek életellenes szabályaikkal valóban megcsonkítják és megbetegítik az emberi lelkeket. Az isteni Törvény azonban életszerű.

A rettenetes napokon a hívő zsidóság kétfrontos élet-halál harcot vív önnön szívében. Az egyik oldalon saját bűnei és azokra épülő öncsalása ellen, mert a valódi értelemben vett bűn az, ami az Istentől kapott közös és egyéni életünket károsította, rombolta, tönkretette, fájdalmassá tette. A másik oldalon minden olyan hamis közösségi konvenció ellen, amely élhetetlen szabályaival megcsonkítja az emberi életet. Mindig szembesülünk azzal, hogy idén is mindkét említett fronton mindannyian okoztunk károkat. „Vétkeztünk, árulók voltunk, raboltunk, rágalmaztunk, romboltunk, igazságtalanul viselkedtünk, önhittek voltunk, erőszakoskodtunk, hazugságot koholtunk, rosszat tanácsoltunk, hazudtunk, gúnyolódtunk, lázadoztunk, káromoltunk, félreléptünk, vétettünk, bűnöztünk, gyűlölködtünk, nyakasak voltunk, gonoszkodtunk, romlottak lettünk, elvetemedtünk, megtévedtünk és tévútra vezettünk, eltértünk rendeleteidtől és jó törvényeidtől” – zeng a közös ima éhesen, szomjasan és legyengülve a zsinagógákban, minden egyes szónál ököllel a szívre ütve. Nem mintha az emberiség összes többi tagja nem ugyanezt tette volna. Ha a főpap nem lépne be a Szentek Szentjébe, hogy az engesztelő áldozat vérét a frigyláda tetejére fröcskölje, mindannyian azonnal elégnénk Isten ítéletében. Egyetlen reményünk, hogy az engesztelés vére a szív mélyén a kőtáblák és az isteni jelenlét között az arany fedélre hullik és elválasztja a kettőt egymástól: Isten nem nézhet le a Tízparancsolatra anélkül, hogy a bűnbocsánatért kiömlött vért ne lássa, „a vér pedig a benne lévő élet által szerez elfedezést”.

Ha nem is mindenki hisz ezekben, az Isten kiválasztott népének hívő „kemény magja” által ezen a héten megélt rettenetes napok szellemi hatása remélhetőleg idén is kisugárzik az egész emberiség közösségére.

Olvasson tovább: