Kereső toggle

Interjú Benedek Tibor világbajnok vízilabdás kapitánnyal

Csupán önmagát adta

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Vízilabdacsapatunk, Sydney-ben, Athénban és Pekingben három egymást követő olimpián, háromszor is a dobogó tetején állhatott. Majd következett hat szűk esztendő, mikor az aranycsapat a döntőkig sem jutott el. Ezen idő alatt „csupán” két Eb-bronzot (2008, 2012) szereztünk. Aztán jött egy fiatalember, Benedek Tibor, telis-tele hittel, kisugárzással, amit továbbárasztott az általa épített új csapatra, két világversenyen juttatva őket döntőbe, amiből az egyiknek a trófeája Magyarországé lett.

Te mindig is a népszerű sportolók közé tartoztál. Szerinted ez minek köszönhető?

– A hetvenes évek sikersorozata után egy húszéves eredménytelenebb korszak következett, amit az az Újpest tört meg a BEK és Szuperkupa győzelmével, amelyben húszévesen én is játszottam. A későbbiekben aztán sokszor lehettem győztes és sikeres csapatok tagja, a média pedig érthetően szereti a sikeres sportolókat.

Nem gondolod, hogy a személyiségednek is volt ebben szerepe?

– Úgy vélem, elsősorban győzni kell, ezt követően lehet szempont, hogy most az a sportoló milyen ember. Kétségtelen előnnyel indultam, mert már apukám is híres ember volt. Úgy gondolom, valójában a sajtó dönti el, kik az érdekes emberek, akikről írni szeretnének.

Édesapád, nagyapád a világot jelentő deszkákon hódította meg a publikumot, te a vízben és a medence partján. Miért nem folytattad a családi vonalat?

– Így alakult. Látszólag sok a különbözőség, én mégis sok hasonlóságot is tudok találni a két pálya között. Gyerekként sokat jártam színházba, de egy gyerekkori gerincferdülés miatt javasolták az úszást. Aztán valahogy ott ragadtam, megszerettem, mikor vízilabdások közelébe kerültem, éreztem, az még közelebb áll hozzám.

A szövetségi kapitányi kinevezésed körül mintha lettek volna kisebb hullámok, vagy minden simán ment?

– Nem feltétlen kell egy kérdésnek simán mennie. Egyébként nem egy ember, hanem az elnökség döntött, úgy tudom, jelentős többséggel. Inkább azon volt polémia, hogy azért, mert eredményes, sikeres játékos voltam, nem biztos, hogy edzőként és kapitányként is sikeres tudok majd lenni. Ezt nem tudta senki, rajtam kívül. Most, hogy győztünk, már nincsenek kétségek.

Addigi, rendkívül sikeres pályafutásodat nem féltetted egy esetleges kevésbé eredményes kapitányi szerepléstől? Főleg azok után, amit Kemény Dénes alkotott?

– Az utóbbi évek eredménytelensége könnyítette a startomat. A nagyvilágban is azt gondolták, a magyaroknak egy időre „annyi”. Nos, a versenyzői tapasztalatom egy kitűnő alapot adott, de a kinevezésem után már semmit nem számít, és senkit nem érdekel, hogy otthon hány vázát és érmet kell időnként portalanítani. Ezért nem is kértem, hogy a nevem után sorolják fel a titulusokat, mert azt sportolóként szereztem, és most mást csinálok.

Biztos voltál abban, hogy csöndesebb, halkabb – megkockáztatom – zártabb személyiségedet képes leszel úgy formálni, hogy az alkalmas legyen egy határozott irányítói szerep betöltésére is? Biztos voltál magadban?

– Biztos voltam magamban, mert a zárkózottság csak a külvilágnak szól, a szakmában sosem számítottam csöndesnek. Ha szükség volt rá, már húsz-évesen is megmondtam, mit kell csinálni, hogy győzzünk.

A jelenlegi keretben is vannak, akikkel együtt játszottál, a korábbiban meg szinte mindenkivel. Miként sikerül elfogadtatni magadat?

– Ez nem volt kérdés. Már idős játékosként is mindig megvolt a szükséges távolság. Három évig pedig másodedző voltam a válogatott mellett, ez kellő átmenetet képezett. Egyébként vannak annyira intelligensek a játékosok, hogy ezzel nem kellett foglalkozni.

Milyen volt Kemény Dénes alatt csapatkapitánynak lenni?

– A csapatkapitány dolga, hogy hidat képezzen, ennek igyekeztem eleget tenni. Ez már a múlt, akit ez jobban érdekel, a korábban megjelent könyvekből tudhat meg részleteket. Ma már ennek annyira nincs jelentősége.

Milyen volt Kemény Dénes mellett másodedzőként dolgozni?

– Számomra ez egy tanulási folyamat volt.

Hogyan dolgoztad fel a kevésbé sikeres szereplést – a 2010–2012 közötti időre gondolok – úgy, hogy már akkor is láttad, min kellene változtatni. Dénesnek tudtál olyat mondani, amit elfogadott, vagy erre nem kerülhetett sor?

– Nem nagyon. Arra szorítkoztam, hogy azokat a feladatokat hajtsam végre, amit akkor Dénes rám bízott mint a csapat másodedzőjére. Nem is próbálkoztam más szereppel.

Magadban tartottál mindent, amiről egyébként úgy vélted, hogy sikerre vezetne?

– Nem szeretnék erről az időszakról többet mondani.

Mikor formálódott meg benned, hogy mit akarsz játszatni a csapattal?

– Évek óta tiszta elképzeléseim voltak, mit szeretnék „vízilabdázni”. Sok évet játszottam nagyszerű játékosokkal a Pro Reccóban és a magyar válogatottban, ezekből sikerült sokat merítenem. Terveimnek nem a taktika képezte az alapját, azon még gyakran a mérkőzés közben is szükséges módosítani, mivel azt a csapatunk pillanatnyi formája és az ellenfél képessége is befolyásolhatja.

Ezúttal a játéknak arra az elemére gondoltam, mikor a játékosok repültek a víz tetején szoros emberfogásra, úgy mint Athénban a szerbek elleni utolsó negyedben mínusz háromnál.

– Valóban kulcskérdésnek tekintettem a védekezést, ennek érdekében kiemelten foglalkoztunk a lábmunkával, annak gyorsaságával. Szerkezetet építettem ennek a fejlesztésére. Nagy hangsúlyt kapott a videoelemzés is. Még soha ennyi órát nem ültek a fiúk a TV előtt. Fontosakká tettem a részleteket, mindenki tudta, hogy hol a helye és mi a feladata. Ezzel tudtuk segíteni a kapus teljesítményét is, mert a fenntartott kezek kevesebb folyosót engednek a labdának a kapuig. Nos, ezt determinálja az a bizonyos lábmunka!

Jó volt látni, hogy a világot verő balkániak nem jutnak lövéshez úgy, hogy letelik a támadóidejük?

– Ez most kérdés volt?

Igen, azt akartam firtatni, hogy mekkora volt ebben a te szereped?

– Volt benne szerepem, mert magától semmi sem működik.

Mi kellett ahhoz, hogy ebből a sokféle személyiségből, egyéniségből, egy egymásért küzdő csapat formálódjon?

– Rengeteg munka, rengeteg közös munka, a pszichológus, Tóvári Zsuzsa munkája, a stáb többi tagjának munkája, a velem dolgozó két edző, Gergely Pista és Dobrowski Norbi tökéletes együttműködése, Egressy János úszóedző szaktudása, Horváth Tamás erőnléti edző szigora, az orvos, dr. Gábor Antal és a gyúró, Illés Roland elhivatottsága. Az is, hogy a csapatmegbeszéléseken a csapat minden résztvevője, minden percet komolyan vegyen, akkor is, ha az több volt a szokottnál.

Ezt miként alkottad meg?

– Semmi, de semmi nem megy magától. Amit célként elterveztem a magyar vízilabda-válogatottal, annak ez volt az alapja és a váza. Erre hat hónap igen rövid idő, de hittel és bizalommal sok minden megvalósítható. Tudni kell, egy csapat nem attól működik, hogy szeretik egymást a játékosok, hanem hogy miként tudnak együttműködni, amikor dolgozni kell. Ha elérem azt, hogy mindnyájan higgyenek a kitűzött közös célban, rendkívüli érzelmeket lehet indukálni, ami aztán erőn felüli teljesítményre teheti őket képessé.

Mennyi időt láttál szükségesnek, hogy világversenyen a dobogó tetején láthasd a csapatodat?

– Korábban és most is úgy vélekedek, hogy a legfontosabb célunk bejutni a négy közé, ha azt elértük, akkor bejutni a döntőbe, és ha ezt is sikerült teljesíteni, akkor ott már győzni akarjunk. A győztes történelmet ír, míg a döntő vesztesére pár hónap múlva csupán a családtagok és a jó memóriával rendelkező barátok emlékeznek. Úgy vélem, azzal, hogy világbajnokok lettünk, nem feltétlen járunk a szerbek vagy az olaszok előtt, és a 2014-es Európa-bajnokságra is azonos a célkitűzésünk: először is a négybe kerülés.

De mitől rövidült le az általában két-három éves felkészülési idő fél évre?

– Nem hiszem, hogy lerövidült. Ez egy állomás volt, amit elértünk, több dolog kedvezően alakult a számunkra. A játékosok formájának időzítése sikerült, a sérült Varga Dani visszatérhetett a műtét után, Nagy Viktor tavaszi sérülései után ihletett teljesítményt nyújtott a gólvonalon, Varga Dénes kiemelkedőt alkotott góljaival, Bedő Krisztián két hét alatt sikerrel épült be a csapatba, Szívós Marci élete teljesítményét hozta és még sorolhatnám… Az biztos, hogy a szeptemberi újrakezdésnél – ugyan a tapasztalataink birtokában, de – újra a nulláról indulunk.

Mikor mérkőzés közben baj van, te akkor is nagyon csöndes vagy. Ez kerül bármilyen erőfeszítésbe, vagy csak úgy jön belülről?

– Tiltakozom, ott én hangosnak érzem magam.

Akkor úgy fogalmazok, hogy nyugodtnak hatsz akkor is, mikor nem tűnünk győztesnek.

– Nem veszíthetem el a fejem, mert akkor a fiúk bent a medencében is azt fogják érezni, hogy valami nagy baj van, és akkor az addig felépített hitüket is elveszthetik.

A kezdet (világliga-csoportkör) azonnal sikeres volt. Az olaszok és az oroszok elleni oda-vissza mérkőzéseket győzelemmel zártátok. Majd egy picit mintha homokszemek kerültek volna a gépezetbe. Ez törvényszerű volt?

– Nem gondolnám, hogy volt megtorpanás. A világligadöntőben ugyan elég egyértelmű vereséget szenvedtünk el a szerbektől, de tőlük lehet kikapni, ezt nem nevezném gyászosnak. A Vodafone-kupán valóban gyengébben teljesítettünk, de – ezt akkor is mondtam, és most is mondom – nem volt jelentősége, mert ott különböző játékelemeket próbáltunk gyakorolni, figyelembe véve, mi van, ha Varga Dani nem tud visszatérni a csapathoz.

Két felkészülési tornán négy vereség. A világbajnokság csoportkörében még egy és egy döntetlen. Az egyenes kieséses szakaszban három erős csapat ellen három csodálatos győzelem. Mi volt ez, altatás, taktika, egy precíz formaidőzítés egyszerre tizenhárom játékos számára vagy valami csoda?

– Nincs misztikus háttere, inkább magyarázata van az eseményeknek. A görög tornán két nap alatt kellett négy mérkőzést játszanunk, ami nem szokványos, ráadásul az első nap megvertük Szerbiát és Montenegrót – ami szép teljesítmény volt –, míg a második nap két meccset vesztettünk, amiből a görögök elleni kritizálható csupán. A Vodafone-kupáról már beszéltünk, míg a csoportkörben a szerbek egyértelműen jobbak voltak, az ausztrálok elleni döntetlent pedig most is értékesnek tartom, ők végül csak hosszabbításban kaptak ki a horvátoktól a negyeddöntőben. Inkább úgy ítélem meg, hogy meneteltünk egy úton, ahol időnként voltak nehezebb szakaszok. Viszont amikor már döntő kérdés volt, hogy ne hibázzunk, akkor tudtunk kellően erősek lenni.

Akár képernyő előtt, akár a medence partjáról nézve, jelentős teljesítménykülönbség volt érzékelhető, mondjuk a Kazahsztán elleni első negyed 2:4-es eredménye és a görögök elleni 9:3-ra megnyert találkozón mutatott játék között. Mintha egy másik csapatot láttunk volna. Rosszul láttuk?

– Igen, vannak azért apró titkaink és olyan fegyvereink, amiket nem szeretnék a nyilvánosság elé tárni, és ez a magyar csapat erejéhez tartozik.

Utánanéztem, és az elmúlt napokban megjelent nyilatkozataidban tizennyolcszor szerepelt az a szó, hogy „hit”. A rendkívüli eredményeket analizálva elképzelhető, hogy spirituális erőket is segítségül hívtatok? Amennyiben ez nem publikus, azt is elfogadom.

– Sok mindennek nevezhető, akár spirituálisnak is, amit tettünk a sikeres szereplés érdekében.

Véletlen egybeesés volna a nyilatkozatokban ismétlődően olvasható „hit” jelentőségének hangsúlyozása?

– Nem véletlen.

Velem együtt sokan gondolják, hogy valójában nem csináltál semmi különöset, csupán magadat adtad, igaz, ez mindenre elég volt. Megáll ez a vélekedés?

– Sokat jelenthetett, hogy magamat adhattam, de a valósághoz hozzátartozik, hogy nemcsak én adtam magamat, hanem sokan mások is. Mellettem volt egy kiváló stáb, és felmérhetetlen az, amit a családom támogatása jelent, valamint az is, hogy ennek a feladatnak szentelhettem az időm nagy részét. Nélkülük olyan lettem volna, mint egy félkarú óriás.

Olvasson tovább: