Kereső toggle

A leghosszabb éjszaka

Hanukka és Jézus: győzelem Zeusz sötétsége felett

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az idei téli ünnepek különlegessége, hogy a napévre épülő (szoláris) európai és a holdhónapokkal is számoló (luniszoláris) zsidó vallási naptár speciális viszonya miatt idén a hanukka ünnepe egybeesik a karácsonnyal, azaz a téli napfordulóval. Hosszú utat tettek meg a történelemben ezek a dátumok, mire elnyerték mai ünnepi formájukat. Ma már köztudott, hogy Jézus születésének nincs köze a karácsonyhoz, de üzenetének és művének tartalmával könnyű összehangolni a világosság újjászületésének és újranövekedésének éves természeti jelenségét.

Az egész bukott emberiség legősibb, közös, egyetemes ősvallása az animizmus: a jamaicai vudutól a szibériai sámánokon vagy afrikai varázslókon át az új-zélandi őslakosokig a világon mindenhol egyformán értelmezték a valóságot, és ugyanolyan spirituális technikákkal igyekeztek kapcsolatot tartani a szellemvilággal. Minden későbbi, magasan szervezett pogány vallás az animizmusra épül, szervesen magában is foglalja, a védikus hinduizmustól, a taoizmustól a görög mitológián át a mai katolicizmusig.

Animizmus, a globális ősvallás

A latin anima szó a héber nefes és a görög pszükhé megfelelője, lelket, (egyéni) életerőt jelent. Az animizmus világnézetének lényege, hogy a szellemi és anyagi világ között nincs éles határ: minden anyagi létezőnek lelket, személyiséget, életerőt tulajdonít. Az animizmus szerint minden él: minden természeti dolognak, minden hegynek, völgynek, forrásnak, folyónak, pataknak, tónak, sziklának, területnek, földnek, nagyobb öreg fának, látványosabb „tereptárgynak” van szelleme, amellyel kommunikálni lehet, sőt kell, az állatokról természetesen nem is beszélve. Az animista nemcsak így gondolkodik, hanem ebből fakadóan ilyennek is észleli a valóságot: a kő nem azért esik le, mert nehézségi erő hat rá, hanem azért, mert a földre vágyik, mivel ott a helye; a füst is ugyanezért száll fölfelé. Egymással együtt élő, gyakorta konfliktusba is keveredő istenségek százai vagy akár milliói népesítik tehát be az animista világát, akiket nem kell szeretnie, pusztán „megegyezésre” törekednie velük mint nála erősebbekkel: ha vesz egy új szántóföldet, az animista első dolga az adott terület szellemi „urának”, „gazdájának”, „tulajdonosának” (héberül: báál) jóindulatát valamilyen áldozattal, tisztelettel megnyerni, hogy földje azután jól teremhessen.

Mindez természetesen az égi jelenségekre is kiterjed az időjárási jelenségektől (szél, vihar, eső, évszakok) a nap, a hold, a bolygók és a csillagok birodalmáig: mindegyik egyszerre fizikailag észlelhető létező, és ugyanakkor személyiséggel rendelkező szellemi lény is az animista számára. A mérsékelt égöveken ezért az égitestek és az időjárás egymással összefüggő, szabályosan változó mozgásciklusai (évszakok) is e „gazdaszellemek”, „istenek” „életéhez” tartoznak, s mivel a mezőgazdaságtól függő ember jóléte nagyon függ az időjárás „barátságos” voltától, a világon minden nép ősvallásában hasonló tiszteletadással igyekeztek e rengeteg lény jóindulatát megnyerni. A hosszabb tengeri vagy szárazföldi utazások során az egyetlen stabil tájékozódási lehetőséget a csillagok kiszámítható helyzete és mozgása biztosította, ezért ezeket szintén mindenhol alaposan igyekeztek megismerni.

 

Így – az egyenlítői népek kivételével, mivel ott e mozgásciklusok nem okoznak időjárási változást – a mérsékelt égöveken élő nemzetek mindenhol nagyon hasonló tartalommal tisztelik a téli és a nyári napfordulót, valamint az őszi és tavaszi napéjegyenlőséget, mint kiemelt, kultikusan megünnepelendő dátumokat, amelyeket az angliai Stonehenge-től a görög szigeteken lévő „megfigyelőbarlangokig” mindenfelé ősidőktől fogva pontosan be is mértek. A téli napfordulóhoz, azaz az év leghosszabb éjszakájához – melyet a tapasztalat és a reménység szerint hosszabbodó nappalok és a föld fokozatos visszamelegedése követ – mindenhol a fény újjászületésének, a sötétség legyőzésének a képzete társul, és ez képezi a mítosz és a kultusz tárgyát.

Az egymással a kereskedelem, az utazás és a háborúk révén érintkező népek a legkorábbi időktől azt is észrevették, hogy különböző neveken, de ugyanazokat a jelenségeket, azaz istenségeket tisztelik, ezért érintkezéseik során azonosították egymással isteneiket, sőt kölcsönösen tisztelték is őket: ez a politikai békét is elősegítette, ezért is törekedtek rá.

Horrormítoszok Mithrásztól Kronoszig

Az egyetlen hit a földön, amely ebbe a rendszerbe soha nem illeszkedett be, mivel nem emberi eredetű, hanem a mennyből, az egyetlen igaz Istentől kinyilatkoztatott világnézetet közvetít: a Biblia, amely éppen arra szólítja fel az egész emberiséget, hogy ne részesítse tiszteletben a látható világ mögött sejtett szellemek sokaságát, hanem egyedül mindenek Teremtőjét, a Magasságos (héberben és görögben: Legfelsőbb) Istent. A Biblia világszemlélete emellett valahol félúton áll a modern nyugati deista, materialista világnézet és az animizmus között: a Jelenések könyve szerint is négy angyal áll a négy fő szélirány mögött, vagy épp a föld édesvízkészletei, a tenger, a nemzetek stb. fölött (az időjárás tehát nem pusztán fizikai törvényszerűségeknek engedelmeskedik), de hogy minden forrásnak saját nimfája, a körülötte lévő ligetnek meg saját faunja lenne, akik viharos szerelmi viszonyokat folytatnak egymással, az a biblikus világnézettől már idegen.

A kereszténység kétezer évvel ezelőtti áttörése a pontosan ilyen jellegű kortárs birodalmi misztériumvallások világában azért is vezetett súlyos feszültségekhez, mert míg a többi nemzetek meg tudtak egyezni isteneik „konvertálhatóságában”, és ez a római birodalmi egységpolitikát szolgáló szinkretizmus nélkülözhetetlen eleme is volt, a zsidóság pedig nem törekedett saját hitének terjesztésére, addig a keresztények nyíltan szembeszálltak a közmegegyezéssel, az animisztikus sokistenhittel. Mivel azonban az animista vallásoknak szintén a világon mindenütt közös sajátja, hogy igen hamar halállal sújtják az „isteneket” megsértőket – hiszen azok, hitük szerint, az egész közösség jólétét, életét veszélyeztetik ezzel, megharagítván a szellemeket –, a nyíltan fellépő misszionáriusokat rövid úton megölték, mint a magyar animisták Gellért püspököt, így az evangélisták hamarosan sok kompromisszumot kötöttek, és megkezdődött a főbb istenségek, ünnepnapjaik és kultuszaik „megkeresztelése”, átvétele az éppen ez által kialakuló katolikus egyházba, abban a reményben, hogy így sikerül konfliktusmentesen felülírni, „keresztényesíteni” a pogány hiteket és kultuszokat. Így született meg mai, nyugati civilizációnk.

A Názáreti Jézust, aki az Újszövetség szerint a világ világossága, az emberiség Megváltója, Szabadítója és igaz Bírája, már az első századokban kézenfekvőnek tűnt azonosítani a rómaiak – különösen a légionáriusok – között amúgy is rendkívül népszerű és elterjedt Mithrásszal és kultuszával, akit ugyanezekkel a jelzőkkel és címekkel illettek, és akinek ünnepe emiatt szintén a téli napfordulóhoz kötődött. Vele először Mitra (barátság, szerződés, szövetség) néven találkozunk India védikus vallásában már Ábrahám ideje előtt: ő a felkelő nap animista megszemélyesítése, a világegyetem rendjének, az igazságnak és hűségnek legfőbb őre, királyi rangban, látható formája maga a napfény. A szomszédos perzsák is Mithra néven tisztelték a napistent, szintén megváltói-szabadítói címekkel, aki diadalra viszi az igazságot és jóságot a sötétséggel szembeni harcában, és ítélkezik az elhunytak lelke fölött. A téli napfordulón született (december 25-én), egyes mondák szerint egy szűztől. Kultusza Perzsiából Babilonon át Kis-Ázsiába exportálódott, ahol az érintett területek hasonló istenségeivel azonosulva összefonódott az ősi hettita, egyiptomi és görög mitológiával is, így alakult ki a római Mithrász misztériumvallás.

E folyamat során a kultusz a görög Kronosz (latin nevén Saturnus) nevű titán (az olümposzi istenek előtti istennemzedék tagja) személyével is összefonódott, akinek születésnapját szintén ekkor ülték meg a szaturnália néven ismert többnapos ivászattal és esetenként orgiákkal, kicsapongással megtisztelt ünnepen. E szokás két forrásból fakadt: egyrészt mert a görögök szerint az emberiség boldog aranykora Kronosz (Zeusz apja) uralmának idején volt; másrészt viszont Kronosz úgy született, hogy mivel apja, az ég (Uranosz) hatalomféltésből minden gyermekét lenyelte, ő nem jött ki anyja, a föld (Gaia) méhéből, hanem előbb belül elbújva levágta az anyjával egyesülő Uranosz nemiszervét, majd megszületve átvette tőle a hatalmat a világ felett.

E nem túl karácsonyi hangulatú mítosz a hettitáktól származik, akiknél még bizarrabb formában él: itt ugyanis a születő istenség egyenesen leharapta és megette apja nemiszervét. Nem ok nélkül zavarom meg a tisztelt Olvasó karácsonyi békéjét e súlyosan perverz történetekkel, hanem azért, mert a hettiták annak a bibliai Chéthnek a leszármazottai (a Károli-fordításban: hitteusok), aki a Noé meztelenségét felfedő Khám emiatt átkozottá váló fiának, Kanaánnak a második fia, így a vérfertőzést és homoszexualitást egyesítő mítosz spirituális eredete a kanaánita népekhez köthető.

Tekintve, hogy a konkrét vallásgyakorlatban a kultikus cselekmény is a mítosz tartalmához kapcsolódott, azt játszotta mintegy újra, érthetővé válik az orgiák szerepe Kronosz születésnapján; és az is világosabb, miért gyűlölte és rendelte teljes elpusztításra az igaz Isten a szakrális prostitúciót, homoszexualitást és talán kannibalizmust is gyakorló kanaánita kultuszokat (amelyek belső tartalmába e fenti részlet igen plasztikus betekintést enged). A Mithrász-vallás második beavatási fokozatánál – a hétből – a beavatandónak nümphoszzá kellett „átalakulnia”, ami „hímnemű menyasszonyt” jelent (a nümpha, menyasszony szó hímnemű végződéssel ellátott alakja), és nem tudható, hogy a titokban (müsztérion, occult) tartott rítus során konkrétan mit is csináltak ilyenkor. A hetedik, legmagasabb beavatási fokozat pedig Kronosz/Saturnus isten védelme alatt állt. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy Kronosz unokája, Zeusz egyik fia is a téli napfordulón született, konkrétan úgy, hogy Zeusz saját lányát (!) ejtette teherbe, de gyerme-küket a titánok széttépték és megették (!), csak szíve maradt meg, amit egy szűzlány italába csempészett Athéné, aki ettől szűzen (!) teherbe esve karácsonykor megszülte Dionüszoszt, a bor, a részegség, a mámor, a szenvedély és a kicsapongás istenét.

A megtisztulás öröme

E kis ízelítőn túl nem terhelve tovább a kedves karácsonyi Olvasót a kultúr- és vallástörténelem valóságának ilyen szemnyitogató részleteivel, folytassuk a történetet a zsidó hanukka eredetével: i. e. 162-ben a saját alattvalói között is „Őrült”-nek (Epimanész) becézett Antiokhosz Epiphanész (utóneve „megjelent istenségre” utal, mivel Zeusz megjelenésének tartotta magát) elfoglalta Izrael Istenének jeruzsálemi Templomát, és a zsidó vallás iránti engesztelhetetlen gyűlöletétől hajtva, saját arcmását viselő Zeusz-szobrot állított az égőáldozati oltárra, amelynek disznót áldozott, zsidó szempontból tisztátalanná téve ezzel a Templomot, mégpedig éppen a téli napforduló alkalmából (egyesek szerint ez a nap Zeusz születésnapja is). Ezzel egyidejűleg halálbüntetés terhe mellett betiltotta a szombat megtartását, a körülmetélést és a Törvény tanulmányozását, és fegyveres osztagokkal kényszerítette bálványimádásra a zsidókat szerte az országban. Az emiatt kitört gerillafelkelés a Makkabeusok vezetésével pontosan három év múlva foglalta vissza a jeruzsálemi Templom-hegyet, így annak egyhetes rituális megtisztítása (ezt jelenti a hanukka szó) i. e. 165 téli napfordulóján (a mi naptárunk szerinti december 25-én) fejeződött be.

A rabbinikus hagyomány és a Makkabeusok könyve egyaránt beszámol arról, hogy a Templomban csak egy napra elegendő rituálisan tiszta (mert lepecsételt korsóban lévő) olajat találtak a hétágú mécstartóhoz (menóra), de az mégis nyolc napon át égett, míg a Templom újraszentelését befejezték. Ez a csoda az egyetlen olyan esemény, melyet a zsidó vallás a téli napforduló kapcsán megemlít (mert jóllehet a bibliai ünnepek kötődnek az újhold-telihold váltakozásához és a mezőgazdasági ciklus eseményeihez, említést sem tesznek a napéjegyenlőségek és a napfordulók minden pogány vallásra jellemző kitüntetettségéről). Mivel a csoda által égő mécsesek lángja ekként a sötétben világító fény képzetéhez is kapcsolódik, mégpedig éppen ezen a napon, így a hanukka a fény ünnepeként is megfogalmazódott a posztbiblikus zsidó hagyományban, ez pedig utólag összekapcsolta a téli napforduló pogány hagyományaival. Bár ez az ünnep nem Mózes által adatott a Törvényben, sem később az Ószövetségben – hiszen már annak lezárása után történt az esemény –, a rabbik határozattal tették kötelezővé, és Jézus sem utasította el, hiszen részt vett a hanukán a jeruzsálemi Templomban (János evangéliuma 10:22–23), elismerve ezzel az ünnepet, és hirdetve ekkor is az evangéliumot.

Így végül mégiscsak valódi fény hatolt az év leghosszabb éjszakájának kalandos szellemi történetébe, és idén, amikor újból egybeesik a hanukka és a karácsony, erről is megemlékezhetünk. Annyi bizonyos, hogy a természet Pál apostol szerint is tanít Isten tulajdonságairól, mert „minden, ami Istenben láthatatlan, a teremtett dolgokból megértve meglátszik”, ezért abban még nincs semmi rossz, ha a leghosszabb éjszakán örömmel megemlékezünk arról: Isten kegyelmét hirdeti, hogy mostantól újra egyre világosabb lesz, túljutunk a mélyponton, és nemsokára a természet is újjáéled. Ha a történelmi spirituális káoszon túl, ami ezt a napot körülveszi, sikerül a fény által legyőznünk még a modern nyugat fő istenségét is – ami az üzleti haszon és annak tébolyult maximalizálása a szeretet nevében „kötelező” ajándékozás propagálásával –, akkor szabad és nyugodt emberként valóban kellemes és békés estét tölthetünk el szeretteinkkel a leghosszabb sötétség óráiban is, melyek fölött, mint minden fölött, Jézus teljhatalmú Úr.

Olvasson tovább: