Kereső toggle

Csernobil és a hazugság zónája

1986-ban a Varsói Szerződést is halálos dózis érte

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az HBO nemrég bemutatott minisorozata a csernobili atomkatasztrófáról újra felidézte, 33 éve milyen közel jutott Európa nagy része a megsemmisüléshez. A IV. számú reaktor felrobbanása azonban a kommunista tábor hazugságzónáját is szétvetette – ahogyan azt Gorbacsov pártfőtitkár is elismerte utólag.

Mihail Gorbacsov 2006-ban a Le Figarónak adott interjúban elismerte: „Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.” 

A legendás peresztrojkának (gyorsítás) és az ezzel kapcsolatos glasznosztynak (nyitottság) 1986-ban nyoma sem volt, így kérdéses, hogy Gorbacsov a csernobili katasztrófa nélkül valóban rászánta volna-e magát a reformokra. A pártfőtitkárnak abban viszont igaza volt, hogy ez volt az utolsó eset, amikor egy tízmilliók életét veszélyeztető vészhelyzetről az ország vezetője 19 (!) nap után számolhatott be személyesen először.

Három nap sötétség

Csernobil neve 1986 előtt Magyarországon csak a szakmabelieknek lehetett ismerős. Főként energiaipari szaklapokban számoltak be a Kijev közeli atomerőmű építéséről, bár egy-egy propagandacikk az országos sajtóban is napvilágot látott. A Magyarország című hetilap 1984. december 16-án számolt be arról, milyen dinamikusan bővül a Szovjetunióban a „nukleáris kohók” hálózata. A cikket a csernobili új, IV. számú reaktor fotója illusztrálta.

Az elszórt hivatkozások száma aztán 1986-ban több ezerre bővült. Igaz, nem azonnal az atombaleset után. A legdrámaibb órákban a vasfüggöny mögött élő embereknek egyszerűen fogamuk sem volt arról, hogy az apokalipszis milyen közel van hozzájuk. Hiszen, ha a robbanás utáni második napon az izzó radioaktív fűtőanyag leolvad a föld alatti víztartályokra, akkor olyan robbanássorozat indult volna be az erőműben, ami miatt 100-200 millió embert kellett volna kitelepíteni – többek között Magyarország teljes területéről. A pártvezetés azonban hallgatott – és szerencséjük volt, mert a legeslegrosszabb forgatókönyv nem következett be.

A magyar médiában először Bedő Iván, a rádió ügyeletes szerkesztője egy BBC-hírre hivatkozva számolt be április 28-án este a 21 órás hírekben (67 órával a robbanás után) arról, hogy valami gond van, alig 1300 kilométerre Budapesttől. „A szovjetunióbeli csernobili atomerőműben baleset történt. A jelentések szerint az egyik reaktor sérült meg, és többen megsebesültek. Az illetékesek megkezdték az ukrajnai atomerőműben keletkezett üzemzavar megszüntetését. A károk felszámolására kormánybizottságot hoztak létre. Stockholmban közben bejelentették, hogy Dániától Finnországig észlelték a radioaktív sugárzási szint hirtelen növekedését. Ottani szakértők szerint a radioaktív felhő rövid időn belül eljutott a Skandináv-félsziget fölé.” A hírt másnap reggelre cenzúrázták, Bedőt pedig fegyelmivel három hónapra letiltották a rádióból.

Pedig az első négy mondat szó szerint a szovjet hírügynökség, a TASZSZ az aznap esti tévéhíradóban leadott közleménye volt. A magyar rádióhallgató azonban mégis többet kapott, mint a Szovjetunió polgárai: megtudták, hogy majdnem az egész Skandináv-félszigeten emelkedett a sugárzási szint, és hogy a radioaktív felhő terjed. Ez pedig ellentétes azzal az alapelvvel, amiről Lakatos Ernő beszélt a lapunk munkatársának adott interjúban, vagyis azzal, hogy a Varsói Szerződés minden egyes tagországa csak annyi információt kommunikál a másikról, mint amennyit az ad közre saját magától. (A Kádár agitprop főnökével készült interjú a 26–28. oldalon olvasható.)

A sugárzás „nem számottevő” és „tovább csökken”

A nyomtatott sajtóban a Népszabadság olvasói értesülhettek elsőként a katasztrófáról – kereken három nappal a robbanás után. Az MSZMP hivatalos lapjában 32 éven át, 1956 és 1988 között Rényi Péter főszerkesztő-helyettes ügyelt a hivatalos pártvonal betartatására. Ezt az elvet a csernobili közleményben is láthatjuk, amelynek szikár hét mondata a lap második oldalán minden feltűnést kerülve jelent meg. Az olvasók a baleset időpontját nem, azt azonban megtudhatták belőle, hogy „Csernobil Ukrajnában van, Kijevtől északra, a Pripjaty és az Uzs összefolyásánál”, ez volt „az első ilyen eset a Szovjetunióban”, továbbá a közlemény azzal zárult, hogy „a szerencsétlenség okáról, a reaktor sérülésének jellegéről, az áldozatok számáról és a károk mértékéről részletek egyelőre nem ismertek”.

A rákövetkező napokban elkezdtek szivárogni az információk, de a téma egyre hátrébb került az újságban. Megírták, hogy a kiszivárgott radioaktív felhő esetleg más országok lakosait is érintheti és röviden írtak a közeli települések evakuálásáról. A semmitmondó tájékoztatás tudatosan bagatellizálta a tényeket – főleg Magyarország vonatkozásában: a radioaktív sugárzás mértéke hazánkban „nem számottevő, a mért értékek alig térnek el a szokásostól”, illetve „folyamatosan csökkennek”. Semmilyen óvintézkedést nem javasoltak a lakosságnak, pedig ezekben a napokban volt a legnagyobb a sugárzás mértéke az országban. Bár a sugárzás vélhetően nem volt káros az emberekre, viszont néhány mezőgazdasági terményt nem lett volna szabad fogyasztaniuk.

Ebből később Magyarországnak gazdasági problémája lett, mivel Olaszország, Nyugat-Németország és más nyugati országok hónapokig nem vásároltak magyar terményeket. Így derült ki, hogy Magyarországon mikor volt a legnagyobb a sugárzás, mert május 14-én a Mezőgazdasági Minisztérium közleményben reagált a Nyugat-Európába irányuló élelmiszer-szállítás leállítására.

A május elsejei ünnepi felvonulást is szó nélkül megtartották – bár amint Lakatos Ernő elmondta, a sugárzásvédelmi szakemberek Kádár János tribünje mellett Geiger-számlálókkal ellenőrizték folyamatosan a sugárszintet. Végül több mint két héttel a katasztrófa után – amikor végre Gorbacsov is megszólalt – tájékoztatási fordulat történt, ami azt jelentette, hogy a Csernobilról szóló írások főoldalra kerültek, és lassan betöltötték majdnem az összes információs hézagot.

Csak a beavatottaknak

A pártvezetés, elsősorban Kádár János számára készültek azok a bizalmas hangulatjelentések, amelyek „szűretlenül” továbbították az emberek véleményét egy-egy fontos témában. Ezeket a felméréseket a Tömegkommunikációs Kutatóközpont (TK) végezte 1969-től. A TK 1986 májusában két felmérésben is vizsgálta a csernobili baleset közönségvisszhangját. Ezeket természetesen nem publikálták, ma is csak levéltári forrásokból ismerhetők meg. 

Az első közvélemény-kutatás Csernobil kommunikációjáról május 5-én és 6-án készült, egy héttel a katasztrófa után. Ekkor a budapesti lakosság túlnyomó része ezt tartotta az elmúlt hetek legfontosabb eseményének, ami azért is érdekes, mert az újságok nem verték nagydobra a történteket. A legtöbben rádióból értesültek (59 százalék), és a nagy többség fokozottan figyelt a hírekre. Az emberek több mint fele (!) elégedetlen volt a tájékoztatással, 61 százalék szerint a sajtó kisebbnek mutatta a veszélyt, mint amekkora az valójában volt, 40 százalék kételkedett az áldozatok számában. Nagyon érdekes adat: a válaszolók egyharmada számolt be arról, hogy emiatt külföldi adót is meghallgatott. (Legalábbis egyharmaduk ezt bevallotta.) 8 százalék számára az elsődleges forrást is egy külföldi adó jelentette. (A felsőfokú végzettséggel rendelkezők körében nagyon magas volt a külföldi adókat hallgatók aránya, 47 százalék.) 55 százalék pedig egyáltalán nem tartotta megfelelőnek a magyar tájékoztatást (tv, rádió, újságok).

A legtöbben az információ hiányosságára panaszkodtak (60 százalék), sokan pedig a késedelmes tájékoztatásra (48 százalék). 36 százalék szerint a hírközlés nem volt őszinte és szándékosan hallgatott el tényeket, kevesebb mint a megkérdezettek egyharmada bizonytalannak és pontatlannak érezte a híreket, de voltak, akik azért bírálták a tájékoztatást, mert az csak a szovjet médiára támaszkodott. A válaszadók 81 százaléka aggódott a saját, illetve családja épsége miatt. A legkritikusabb réteg egyértelműen a felsőfokú végzettségűeké.

A második közvélemény-kutatás május 16-án és 18-án készült. A megkérdezettek még mindig ezt tartották az elmúlt hetek legfontosabb eseményének. A többség továbbra is jobban figyelt a hírekre, de az információéhség valamelyest csökkent. Harmadrészük hallgatott külföldi adókat. 55 százalékról 44 százalékra csökkent azoknak az aránya, akik nem tartották megfelelőnek a tájékoztatást. Az emberek valamelyest elégedettebbek voltak. A kritikákat érzékelte a vezetés, de nem tudott változtatni. Ezt már nem lehetett máshogy csinálni. A rendszer alapjaiban volt rossz, és ez alig három év múlva az állampárt bukásához vezetett.

 

Olvasson tovább: