Kereső toggle

A föld alatt kezdtük, nem félünk az iszlámtól sem

– mondja Artur Simonyan lelkész, a tízezer fős örmény Word of Life gyülekezet vezetője

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hárommilliós Örményországban a posztszocializmus szinte tapintható: lepusztult városrészek és úttalan falvak utcáin egyaránt legelésző tehenek; parkok fáit felvagdosó, a tél hidege előtt még tűzifáról gondoskodó városi panellakók; az ország svájci tájképpel vetekedő hegyvidékein végigfutó, a föld fölött néhány méterrel kanyargó gázvezeték; a kedves, de kilátástalan munkanélküli fiatalok néhány perces beszélgetésből kirajzolódó frusztrált jövőképe és elvágyódása is mind arról tanúskodik, hogy az 1991 óta független ország még ma is az egykori autoritárius rendszer kárvallottja. Az utakon a mérhetetlen számú, kiöregedett Lada mellett  vadonatúj Mercedesben, BMW-ben elszáguldó oligarchák a szomszédos orosz atmoszférát idézik fel. A szmogból ébredező Jereván mögül, a török területről felbukkanó káprázatos, hófedte Ararát a jelent felülírva elröpít képzeletben a bárkaépítő Noé unokájának, Hajnak az idejébe. Haj hős volt, ő győzte le Nimródot, legalábbis a legenda szerint, mindenesetre méltó arra, hogy a világ legősibb keresztény állama tőle eredeztesse származását. Az eredetileg magától Taddeustól és Bertalantól hallott apostoli hitet megtartó Hajasztán népe szenvedett először népirtást a 20. században, amit elkövetői máig nem hajlandóak beismerni.

Hogyan éli meg a kereszténységet a világ legősibb keresztény nemzete?

– A kommunizmus összeomlása után kezdtük el a gyülekezet alapítását. Őszintén, akkor jóval nyitottabbak voltak az emberek, mint ma. Úgy tűnt, hogy hiányzott nekik valami, amit a kommunizmus képtelen volt megadni számukra. Ekkoriban az utcán hirdettük az evangéliumot, tehát a gyülekezetünk onnan indult. A bibliaiskolát gyakran az erdőben, az összejöveteleket az utcán tartottuk. A jelenlegi csarnokot, ahol most vagyunk, csak jóval később, a hívők adományaiból építettük fel. A legnagyobb ébredés a szocializmus összeomlása utáni első tíz évben következett be: 1990 és 2000 között. Tömegek jöttek, és sok ezren tértek meg ekkor. Ahogy megjelent az üldözés, természetesen volt némi fogyatkozás a számokban.

Milyen üldözésre utal?

– Huszonöt éves tapasztalatunk van ezen a téren, és azt látom, hogy az üldözés nem mindig ugyanolyan, mindig más. Nálunk az első üldöztetés a társadalom felől jött, mert akkoriban nem értettek minket. A társadalomban az egyházról alkotott elképzelés egybeesett az Örmény Apostoli Egyházzal, amihez képest mi valóban újnak számítottunk. Később magától az Örmény Apostoli Egyháztól is érkezett zaklatás, majd miután ők a kormányra is nyomást gyakoroltak, a hatóság részéről is részesültünk elnyomásban. Azután amikor ennek vége lett, akkor a média, az újságírók részéről tapasztaltuk meg ezt, ami még most is tart. A jereváni médiának inkább a gyülekezet a célpontja. Vannak emberek, sőt más felekezetek, akik pedig engem támadnak meg. Például valaki negyven hamis, hazug filmet készített – fogalmam sincs, ki lehetett – rólam és a családomról. Egy újságban pedig azzal vádoltak meg, hogy szabadkőműves, sátánista vagyok. Az üldözés formái folyamatosan változnak, de mi ugyanazok maradunk, ahogy Jézus is megmondta, hogy mindezeken a hívőknek keresztül kell menniük. Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogyan tudna felülkerekedni az üldözésen, amire azt válaszoltam: „Menj tovább, ne állj meg – ez az egyetlen lehetőség arra, hogy le tudd győzni.”

A szovjet időszakban az oroszok vették át az uralmat azon a területen, ami ma Örményországnak számít. Az örmények ebben az érában is megtartották a formális kereszténységet. Az 1960-as években a baptistáknál pünkösdi ébredés zajlott egy Oroszországból érkezett, Szent Szellemmel betöltekezett pásztor bizonyságtevésére. Azok a baptisták, akik vették a Szent Szellemet, kiváltak a baptisták közül. Én is egy ilyen baptista gyülekezetből kivált pünkösdi közösségben tértem meg 1988-ban. A kommunista időkben a gyülekezetek földalatti mozgalomként működtek.

Mi jellemezte akkor a hatóságok mentalitását? Voltak-e incidensek?

– Örményországban a kommunista hatóságok talán kissé istenfélőbbek voltak, mint akkoriban az orosz, ukrán szervek, amelyek tömegével börtönözték be az embereket. Ismerek egy történetet egy kommunista vezetőről, Demurjianról, akit megbíztak, derítse ki, hány hívő él Örményországban. Erre azt válaszolta, hogy egy sem, mert Örményország kommunista ország, így itt nem lehet hívő, mivel itt senki sincs, aki ne lenne kommunista. Ha találnának is valakit, azt megbüntetik. Tehát megvédték az embereket valamennyire. Nem akartak még több problémát az országban, ezért viszonylag kevés atrocitás mellett tarthattak földalatti összejöveteleket a hívők.

Az Örmény Apostoli Egyház nemzeti szintű intézmény, ez azt is jelenti, hogy bizonyos értelemben nacionalista?

– Nem mondhatnám, hogy nacionalista, de tény, hogy nagyon szereti az országot, és elkötelezett a nemzet felé. Megértem őket, mert ők azok, akik egészen a 3. század óta összetartották a nemzetet; az iszlám közegben is megtartották a hitet, túlélték a népirtást, és sok győzelmet vívtak ki. És hirtelen megjelentünk a színen mi, és egyre növekedtünk, és idővel elkezdtek mondogatni dolgokat ellenünk. Ez egy kicsit olyan, mint amikor az idősebb testvér megsértődik a fiatalabbra. Úgy gondolom, hogy ehhez joguk van, viszont nekünk nincs semmi jogunk bármi rosszat mondani róluk, mert az ő életútjuk egészen más, mint a miénk. Hozzájuk képest mi újak vagyunk. Talán veszélyt látnak bennünk: egyetlen gyülekezetben szeretnének látni mindenkit, nem pedig különféle közösségekben, de ha az Úr is úgy akarja, és élünk, akkor növekedünk tovább. Az Örmény Apostoli Egyház monopóliummal rendelkezik az oktatásban, ami kedvezőbb számunkra is, mert keresztény befolyás érvényesül, ami sokkal jobb, mint a szekuláris. Fontos tudni azt is, hogy az Örmény Apostoli Egyház különbözik a katolikus egyháztól. Nem imádják Máriát, nincsenek ikonok, nem a római pápa a vezetőjük, doktrínáikat tekintve jobban hasonlítanak hozzánk, de sok a tradíció, a rituálé.

Gyülekezetük egyik vezetője, Eduard Petrosyan pásztor idén júniusban Szíriában, szolgálati útján egy robbantás áldozata lett. Hogyan történt ez a tragédia?

– Eduardnak, akit mi Ediknek hívtunk, még én hirdettem az evangéliumot. 1993-ban tért meg, majd az én házicsoportomba járt, együtt nőttünk fel az Úrban, tanítványom volt. Eleinte az adminisztrációs ügyekben szolgált, majd a gyülekezet hivatalos bejegyzése után pásztor lett. Körülbelül 1999-ben ő lett a missziós szolgálatunk vezetője. A szolgálatunknak központi látása a muszlim világ – Irán, Törökország és más arab országok – felé való nyitás. Örményország olyan, mint egy kis sziget a környező muszlim népek tengerében. Edikben nagyon erős volt az elhívás a muszlim országok felé: többször járt Szíriában, ahol nagyon szerették és várták a hívők. Amikor azt mondta nekem, hogy úgy érzi, hogy újra mennie kell, akkor egyszerűen nem engedtem el, mert úgy éreztem, hogy nem tehetem, de elkezdett kérlelni, s végül elment saját feje után. Akkor úgy éreztem, hogy már nem fog visszatérni. És meghalt, nemcsak ő, hanem egy másik hívő is, amikor felrobbant mellettük egy bomba. Garo a szíriai Word of Life gyülekezet tagja volt Aleppóban.

Van gyülekezet Aleppóban, és még a jelenlegi körülmények között is működik?

– Igen, van, és még mindig működik.

Kaptak-e részvétnyilvánítást a tragédia kapcsán más egyházaktól vagy a hatóságoktól?

– A társadalmi szervektől, hatóságoktól nem, de szinte az összes gyülekezettől kaptunk részvétnyilvánítást, és nem csak országos szinten. Tegnap John Bevere-től, egy híres amerikai prédikátortól és írótól kaptam egy levelet, amiben arról tájékoztatott, hogy legújabb könyvét Eduard Petrosyan emlékének dedikálja. Aleppó-ban összejött az összes gyülekezet Eduard búcsúztatására, mert ott temették el. Sőt, még Libanonból is jöttek át keresztény testvérek a temetésre.

Mik a további terveik?

– Egy ember halála után általában a misszió nem gyengül, hanem erősödik. Most személy szerint még nagyobb figyelmet fordítok erre a régióra, Szíriára, azt ottani gyülekezetre és a libanoni gyülekezetre Bejrútban. Indiában is aktívan szolgálunk együtt, ahol több száz iskolát működtetünk. Olyan 4-5 éves gyermekeket vásárolunk meg, akiket a szüleik prostitúcióra adnak el.

Mi megvesszük őket, és ezekben az iskolákban védelembe helyezzük őket, felneveljük és oktatjuk őket. A Közel-Keleten, Vietnamban, itt a Kaukázusban és az összes korábbi szovjet tagállamban is szolgálunk. Carl-Gustav Severin svéd evangélistával most éppen Kínába készülünk.

Mi a helyzet a szomszédos Azerbajdzsánnal? Jól tudjuk, hogy az örmény–azeri kapcsolat politikai szinten nem éppen kiegyensúlyozott.

– Az iszlám régiókban lévő gyülekezetekkel nagyon jó a kapcsolatunk, a bakuit kivéve. A határok zárva vannak, és a karabahi kérdés sincs megoldva Azerbajdzsán és Örményország között, így nem tarthatjuk a kapcsolatot az ottani gyülekezettel. Ismerem a pásztorukat, találkoztam vele más helyeken, de nincs semmilyen közös munkánk.

Említette, hogy Örményország egy kis sziget a környező iszlám országok között. Mit gondol, fenyegetheti-e az országot bármilyen veszély, például más iszlám országoktól? Megtörténhet-e egy újabb genocídium, mint amivel az ellenségeik fenyegetik a közel-keleti keresztényeket?

– Az örmények elleni népirtás utat nyitott az evangélium, a kereszténység hirdetésére a környező országok felé. Örményországban a kereszténység a kultúra része is. Mivel kicsik vagyunk és barátságosak, ezért nem igazán számítanak arra, hogy tőlünk bármilyen hatás érheti őket. Ez lehet talán a mi titkos adunk.

Az örmény genocídiumot még sok országban nem ismerik el. Itt hogyan dolgozták fel ezt az emberek? Ezen a területen is kell szolgálniuk?

– A mai örmény társadalomnak fáj az, hogy más országok nem fogadják el ezt a tényt, elvárják legalább az utólagos történelmi igazságszolgáltatást. Mi, keresztények hősnek tekintjük azokat, akiket a népirtásban öltek meg. Gyülekezetünk többségének is van olyan felmenője, aki a népirtásban veszítette életét, ahogy a nagyapám is. A jelenlegi Örményország területén élők 90 százaléka azoknak a menekülteknek a leszármazottja, akik ebbe az irányba menekültek a mészárlások elől. De nem akarjuk középpontba állítani ezt a kérdést, nem akarunk az emberi fájdalomra építeni. Persze imádkozunk a nemzetért, s a népirtás nemzeti napján megemlékezünk az áldozatokról. Akik pedig megtérnek, azokon azt látjuk, hogy Isten megvigasztalja őket. Általánosságban az örmények megbocsátók: megbocsátottak a népirtásért is, nem dühösek, nem agresszívak, mindössze annyit szeretnének, hogy a történelem igazságai a helyükre kerüljenek. Magam is eltöprengtem már azon, hogy hogyan lehet az, hogy egy nemzet ilyen erős tud maradni, miközben megbocsátó. A törökök is szabadon jöhetnek-mehetnek az országunkban, üzleti célból is, és a mieink is mehetnek Törökországba.

Természetesen elismerjük a holokausztot, és úgy gondoljuk, hogy ha időben felhívták volna a figyelmet az örmény nép ellen elkövetett szörnytettekre, talán elkerülhető lett volna Hitler népirtása. Gyülekezetként áldjuk Izraelt, Ábrahám magvát, imádkozunk Jeruzsálem békéjéért, ahogy a Biblia is tanítja nekünk. Izrael olyan, mint egy óra, megmutatja, hogy a történelem melyik korszakában élünk. A mai időkben nem lehet figyelmen kívül hagyni Izraelt ahhoz, hogy megértsük, értelmezzük a körülöttünk lévő világot.

Számos beszámolót hallani az iszlám országokban zajló megtérésekről, személyes találkozásokról Jézussal, csodákról. Önök itt élnek a közvetlen szomszédságukban, mit tudnak erről?

– Személyesen ismerek négy embert is, akiknek megjelent Jézus. Az egyikük épp Mekkába tartott, amikor megjelent neki a Messiás és elhívta. Ő ma pásztor. Sok ilyen eset történik ott, sokan megtérnek. A muszlim országok ilyen szempontból is nagyon érdekesek. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy amikor muszlim világról beszélünk, akkor emberek millióiról van szó, megszületnek, meghalnak, örülnek, házasodnak, táncolnak. Én legalábbis így látom őket. Azt szoktam javasolni az embereknek, hogy ne csupán egy szemszögből próbálják megérteni a világot, hanem széles látókörűek legyenek. Sokat olvasok a muszlim országokról, a híreket is nyomon követem, és jártam is már több helyen. Természetesen a muszlimok között vannak terroristák is, de vannak jó apák, jó anyák, jó fiak, jó lányok, mint minden országban. Nem szeretném tőlünk elszeparáltan látni őket, mivel ők is az emberiség része. Az emberek hajlamosak azt mondani, hogy „mi és ők” – én inkább azt mondanám: „mi”, mert ez azt is jelenti, hogy szükségünk van egymásra.

Mik a legnagyobb céljaik és a legnehezebb kihívásaik?

– Nem az iszlámot látom a legnagyobb veszélynek az egyházunk számára és nem is más vallásokat vagy más felekezeteket, mert ismerjük Jézust. A legnagyobb kihívást a szekularizáció jelenti, az európai, az amerikai liberalizmus, a hollywoodi kultúra, a high-techen és az interneten beáramló világi szellem, mert ezek világivá tehetik a hívőket. Ezért a legfőbb célunk ma az, hogy mindenki személyesen megismerje Jézust. És számomra az is nagyon fontos, hogy a gyülekezet megtapasztalja a Szent Szellem ajándékait, és a szolgálati ajándékokat, és azok teljes mértékben működjenek a gyülekezetünkben.

Olvasson tovább: