Kereső toggle

Boldog a gyufa lángja - Szenes Hanna világító példája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A polgári Budapestről a vadregényes Erec Izraelbe, majd a jugoszláv partizánok táborán keresztül vissza szülővárosába, hogy az életet annak a helynek a közelében fejezze be, ahol született és gyermekként élt. Szenes Anikó alig 23 évet élt, mégis az emberiség legnagyobb tragédiájának, a soának, Anne Frank mellett talán a legismertebb alakja. Naplójából sokat idéznek, versei és dalai ma Izraelben szinte népdalok. Ki volt ez az álmaihoz, eszméihez mindvégig állhatatosan ragaszkodó lány, aki feladta a viszonylagos biztonságot azért, hogy megpróbálja a remény lángját felvillantani elpusztításra szánt népe előtt? Talán, ahogyan legismertebb írása mondja: egy gyufa lángja, amely ugyan rövid ideig égett, de máig példát, bátorítást ad azoknak, akiknek vannak eszméik.

Amikor Szenes Anikó 1921. július 17-én megszületett Budapesten, Magyarország történelmének egyik legsötétebb és legreménytelenebb időszakát élte. Éppen csak kezdett kilábalni az első világháború poklából, amely hazánk számára a hadüzenettől a békekötésig közel hat évig tartott. Mindeközben a magyar társadalom átélte, hogy fiatal, egészséges és erős férfiak százezrei vesztették életüket a frontokon, vagy rokkantak meg egy életre. A városok és falvak utcáin nem lehetett nem találkozni hadirokkantakkal. Az ország lakossága átélte a történelmi Magyarország szétesését és a Tanácsköztársaság vörös-, illetve a Nemzeti Hadsereg fehérterrorját. A Horthy Miklós kormányzó által kinevezett küldöttség aláírta a békeszerződést Trianonban. 1920 őszén a Magyar Országgyűlés meghozta a nemzetiségeket sújtó oktatási törvényt, a numerus clausust. Közben a bel- és külpolitikai bizonytalanságot erősítette IV. Károly, a volt király két visszatérési kísérlete a trónra. Az újonnan létrejött nemzetállamok, Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia), az úgynevezett kisantant, politikai és katonai szövetséggel szigetelték el Magyarországot külpolitikailag.
Anikó azonban már a konszolidáció éveiben nőtt fel. Apja, Szenes Béla újság- és drámaíró polgári jólétet tudott teremteni családja számára egészen haláláig, ami Anikó hatéves korában következett be. Az anya, Salzberger Katalin nevelte Anikót és a testvérét, Györgyöt. Igyekezett biztosítani nekik a lehető legjobb oktatást. Így lánya a református Baár-Madas Gimnáziumba iratkozott be, amely felekezeti jellege ellenére fogadott katolikus, evangélikus és zsidó diákokat is, bár ezeknek dupla tandíjat kellett fizetniük az oktatásért. Miközben Anikó a gimnáziumban tanult (kitűnően), a magyar zsidók sorsát újabb fellegek árnyékolták be. A gazdasági válságot követően és a nácik németországi hatalomátvételének hatására Magyarországon még inkább jobbra tolódott a politika. Miután Darányi Ignác miniszterelnök kimondta, hogy Magyarországon van zsidókérdés, és ezt a kormány politikai eszközökkel fogja megoldani, a következő magyar kormányok alatt ez a program gyakorlati megvalósítást nyert. Mire Szenes Anikó kitűnő eredménnyel leérettségizett, a zsidótörvények már újra hat százalékra szűkítették a zsidók értelmiségi, kulturális és gazdasági területen való lehetőségeit. Anikó, aki gimnáziumi évei alatt közeledett a cionista mozgalomhoz, és csatlakozott a Makkabi ifjúsági mozgalomhoz, döntött: nem folytatja családja polgári életvitelét, hanem alijázik, azaz kivándorol Erec Izraelbe, a brit irányítás alatt álló Palesztin Mandátum területére. Ezt sikerült megtennie, pedig már érvényben volt a hírhedt Fehér Könyv, amelyben a brit hatóságok drasztikusan korlátozták a zsidó bevándorlást a Szentföldre. Korlátozták, annak ellenére, hogy a náci fenyegetés egyre erősebb volt, és egyre nagyobb mértékben alkalmazta a fizikai erőszakot.
Miután Anikó megérkezett a Szentföldre, egy lányok számára fenntartott mezőgazdasági intézetben tanult Nahalalon. A Jezréel völgyében található mosávban olyan dolgokat sajátított el és tanult meg, amelyekről a budai polgárlánynak addig nem sok fogalma volt. A növénytermesztés, az állattenyésztés, a tehenészeti ismeretek megértették vele, hogy milyen fontos elemei vannak egy új ország építésének. 1941-ben Anikó, immár Hannaként, csatlakozott a Szdot Jam kibuchoz, amelynek teljes jogú tagjává vált. A telep a Sáron síkságán, a tengerparton feküdt. Fő foglalkozásuk a halászat volt, amelyet természetesen a mezőgazdasági munkák is kiegészítettek. A kibuc az illegális bevándorlás segítésében is részt vett, a titokban partraszállók számára menedéket és új identitást nyújtott. Az ott lakók visszaemlékezései alapján Hanna népszerű személy volt, aki nem csupán a fizikai munkából vette ki a részét, hanem személyiségével is gazdagította a közösséget. Mindeközben csatlakozott a Haganához is, amely a zsidó telepesek önvédelmi szervezete volt. Ez illegálisan működött, és tagjainak katonai kiképzést biztosított, hogy a településeken élők képesek legyenek megvédeni magukat a zsidó bevándorlás ellen fegyverrel is küzdő arab lakossággal szemben. Naplójegyzeteiből és anyjának írt leveleiből kiderül, hogy a budai polgárlánynak nem volt könnyű megszokni a pionírok életét, de minden sorából árad az a boldogság, hogy Erec Izraelben élhet. Rendkívül elégedettnek tűnt, egyedül a háború és a faji politika volt az, ami aggodalommal töltötte el a Budapesten élő rokonaival kapcsolatban.
1942-ben egyre több aggasztó hír érkezett a náci nép-irtásokról a mandátumterületen élő zsidókhoz is. Számos zsidó fiatal (férfiak és nők egyaránt) jelentkezett a Brit Hadseregbe. A Jisuv (az Erecen letelepedett zsidóság) vezetése azt a politikát hirdette meg, hogy „úgy kell harcolni a nácik ellen, mintha nem lenne Fehér Könyv, és úgy kell küzdeni a brit hatóságokkal, mintha nem lenne háború”. A zsidó vezetés mindent megtett azért, hogy a mandátum területéről jelentkező fiatalokat harcoló egységekhez osszák be, illetve hogy a brit hadvezetést rábírják olyan különleges alakulatok létrehozására, amelyeket az ellenség által megszállt területeken vetnének be, kifejezetten a zsidókat mentő akciók kivitelezésére.
Hanna is eltökélte magában, hogy nem csupán izgulni fog az otthonmaradottakért, hanem cselekszik is értük. 1943 januárjának elején így ír a naplójában: „Hirtelen egy ötlet ragadott meg, hogy vissza kell térnem Magyarországra, és ott maradni ezekben az időkben. Rendelkezésére bocsátom az életemet és a lehetőségeimet az Alija Hanoár (Ifjúsági Bevándorlás) szervezetnek. Eldöntöttem: vállalom a kockázatot, és cselekszem.” Terve a következő volt: visszatér Magyarországra, és a zsidó fiatalok számára kivándorlási akciókat szervez. Jelentkezett a brit hadseregbe, és Egyiptomban ejtőernyős-kiképzést kapott. A brit Különleges Akciók Szervezete (SOE) keretében kapott kiképzés magába foglalta a hírszerzési és rádiósi ismereteket is. A kemény tréninget Hanna sikeresen vette, és főhadnagyi rangban sorolták a brit hadsereg kötelékébe.
Egyiptomból társaival együtt Bariba vitték, ahonnan elindult a bevetésre. 1944. március 13-án ugrottak ki a repülőből a délszláv partizánok által ellenőrzött területek fölött. A három magyar ajkú ejtőernyős: Szenes Hanna, Nussbacher Emil és Goldstein Ferenc szerencsésen földet értek. Mivel az érkezésüket követő héten a német hadsereg megszállta Magyarországot, nem indultak azonnal a magyar határ felé. Június elejéig várakoztak. Ez idő alatt zajlott le a magyar zsidóság megbélyegzése, kifosztása, gettóba zárása, és megindult a tömeges deportálás Auschwitz-Birkenau haláltáborba. Június 9-én, amikor Hanna polgári ruhában átlépte a határt, szinte azonnal elfogták. Nem kizárt az árulás lehetősége sem. Két társa még elmenekült, de néhány hetes bujkálást követően Budapesten feladták magukat a magyar hatóságoknak. Nussbacher túlélte a háborút, majd visszatért Izraelbe, és Joel Palgi néven élt. Goldsteint utoljára az oranienburgi koncentrációs táborban látták, nagy valószínűséggel áldozatul esett a holokausztnak.
Szenes Hannát először a szombathelyi börtönbe, majd a budapesti Hadik laktanyába, végül a Margit körúti fogházba szállították. Brutálisan megkínozták. A nyomozók alsóneműre vetkőztették, és órákon keresztül korbáccsal és bunkósbottal verték. Arra akarták rávenni, hogy árulja el a többi térségben tevékenykedő SOE-egység rádióhívójelét és a kódokat, amellyel a különleges egységek és a partizánok kommunikáltak. Tudni akarták, hogy hol vannak még ejtőernyősök. Annak érdekében, hogy szóra bírják, még édesanyját is elfogták, és Hannához hasonló módon megkínozták. A lány ekkor sem mondott semmit. Végül a hadbírósági per lefolytatásáig börtönben helyezték el. Egy tizenhat fős zárkába került, ahol nagyjából egy hónapot töltött el. Bemutatkozását követően a zárka lakóival összebarátkozott, zárkózottsága felengedett. Egyik fogolytársa így emlékszik vissza Hannára: „Ez a lány nem volt kimondott szépség. Kerek arcában két szép és okos szeme ragyogott. Görögös orra és kemény álla volt. Barna haját körbecsavarta görögösen. Kissé széles volt a csípője, és lábát az erős bakancs sem tette nőiessé – és mégis sugárzott. Oda kellett rá figyelni. Keveset beszélt, eleinte csak figyelt. Ha szólt, nagyon okosan és megfontoltan adta elő a mondanivalóját. Két nap alatt elfogadtatta magát mindenkivel. Beilleszkedett közénk, nem vonta ki magát a takarításból sem. Szívesen csinált mindenféle munkát. Az angolon kívül hat-hét nyelven beszélt, világirodalmi jártassága, olvasottsága lenyűgöző volt. Hanna esténként a verseit mondta, kívülről, szépen, értelmesen. Ekképpen tudtuk meg, hogy költő. Naplót is írt.”
Szenes Anikó ügyét dr. Simon Gyula hadbíró századosra bízták. A vád alapját a katonai szakértő véleménye alapján a kémkedés jelentette, amit a Hannánál talált rádióadóra alapoztak. Október 14-én találkozott védőjével, aki a vádirat ismeretében és a vádlottal való beszélgetés alapján legfeljebb pár éves börtönbüntetést helyezett kilátásba. Másnap azonban átvette a hatalmat a Szálasi Ferenc által vezetett Nyilaskeresztes Párt, és ez a tény alapvetően befolyásolta Szenes Anikó ügyének elbírálását.
A bírósági főtárgyalás 1944. október 28-án zajlott le. Az ítélet halálbüntetés lett. A bíróság ezt követően kegyelmi tanáccsá alakult át, de nem javasolt kegyelmet Hannának. Az ítéletet hivatalosan csupán nyolc nappal később hirdették ki, mivel a Honvéd Vezérkar Főnöke Külön Bíróságának élén változások történtek. Ezekben a napokban édesanyja szeretett volna találkozni Hannával, de a pert vezető hadbíró százados vidéki tartózkodása miatt nem kapott erre engedélyt. Végül november 7-én mégis elérte dr. Simon Gyulát, aki közölte vele, hogy az ügy már nem tartozik az ő hatáskörébe. Ez volt az a nap, amikor a halálos ítéletet végrehajtották Szenes Anikón. A végrehajtási záradékot többek között az a Feketehalmy-Czeydner Ferenc írta alá mint honvédelmi miniszterhelyettes, aki a több mint háromezer áldozatot követelő délvidéki mészárlást elrendelte 1942 januárjában.
Szenes Hanna az utolsó percig írta naplóját és verseit. Egyik utolsó bejegyzése: „Úgy szeretem a melegen sütő napfényt.” Szenes Hanna életének talán legfrappánsabb összefoglalása egyik verse, amelyet Izraelben, mint népdalt énekelnek ma is:
„Boldog a gyufa, amely elégve szítja a lángot
Boldog a láng, amely szíveknek mélyén lobog
Boldog a szív, amely becsülettel múlt ki a világból
Boldog a gyufa, amely elégve szítja a lángot.”

A testvérekhez

Ha mi hagytuk abba
Vegyétek ti nyakba
A nehéz, hatalmas
Jármot

Homokos talajra
Építsetek újra
Itt a kék ég alatt
Mindent

S tudjátok meg: a hála
És igazság ára
Drága.

Nahalal, 1941. V. 4.

Meghalni

Meghalni… ifjan…
Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó
szempárt.
Háborút, romlást, nem akartam én,
Nem, nem akartam.

De ha sorsom, hogy éljek máma
Pusztuláskor, vérontásban
Hát Istennek legyen hála,
Hogy megadatott itten élnem
És meghalnom érted hazám,
földem.

Nahalal, 1941. V. 5.

Virágot szedtünk

Virágot szedtünk mezőn és dombon
Új tavasz-szellőt szívtunk
mindnyájan,
Elöntött bennünket napsugár
lángja,
Meghitt otthonban, hazai tájon.

Most messzire megyünk
testvéreinkhez,
Dermesztő télbe, sötét országba,
Elhozzuk nékik a tavasznak hírét,
Ajkunkon napfény melódiája.

1944. március elején

Olvasson tovább: