Kereső toggle

Az Ész terrorja

A francia forradalom hadat üzent a vallásnak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A forradalom az igazi megváltás – hirdették meg a 18. század véleményformáló gondolkodói. A kor egyik meghatározó filozófusa, Voltaire az egyházat – és általában a vallást – a haladás ellenségének nevezte. Az új irányzat, az antiklerikalizmus képviselői között voltak, akik mindenestül „megszabadították” volna az emberiséget a kereszténységtől, míg mások nagylelkűen hajlandók voltak megtűrni a társadalmi hasznosságuk alapján az egyházakat, feltéve, hogy nem akarják Istent a társadalom és az állam elé helyezni. A „felvilágosodás főpapjai” – ahogy egy amerikai katolikus történész, Nigel Aston nevezi a 18. század meghatározó deista és ateista gondolkodóit – tollal harcoltak a kereszténység ellen, buzgó követőik azonban a francia forradalom éveiben már tömegesen gyilkolták válogatott kegyetlenséggel a papokat, lelkészeket, apácákat, szerzeteseket, majd pedig minden hívőt, aki nem volt hajlandó behódolni a szó szerint oltárra emelt Ész kultuszának.

A keresztényüldözések  története  (24. rész)

„Erény, igazság! Ezt fogom kiáltani egyre hangosabban: igazság, erény! Amikor erre rádöbbentem, egész lényemet eltöltötte a lelkesedés. …A mellényem teljesen átázott, mert anélkül, hogy észrevettem volna, csak úgy ömlöttek a könnyeim ” – írta visszaemlékezésében Jean-Jacques Rousseau arról az eksztatikus pillanatról, amikor harminckilenc évesen megfogant benne életének legfőbb gondolata arról, hogy az ember természete eredendően jó, csak a társadalom torzítja el.
„Bár az oltárok lerombolásának és az ész trónra emelésének a munkáját idősebb filozófusok indították el, élükön Voltaire-rel, Rousseau volt az első, aki modern Prométheuszként meggyőződéssel hirdette, hogy joga van mindenestül elvetni a fennálló rendet. (…) Úgy képzelte, hogy senki nem szereti annyira az emberiséget, mint ő, és páratlan képességei vannak a boldogabbá tételére” – így értékeli Paul Johnson brit történész a genfi születésű gondolkodót, akit a későbbi forradalmak legfőbb ihletőjének nevez.
„Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel” – állította Rousseau, ezért szüksége van arra, hogy visszataláljon a természethez. Mivel önmagát ajándéknak tekintette az emberiség számára, logikus volt, hogy nagy hatású műveiben megfosztotta Krisztust isteni mivoltától, és önmagához hasonló, kora által meg nem értett erényes prófétaként mutatta be Jézust.

A felvilágosodás főpapjai

Jean-Jacques Rousseau (1712–1778) Genfben született. Jómódú kálvinista családban nevelkedett, apja órásmester, anyja egy lelkész leánya volt. Apja kalandvágyó emberként egyszer egészen Konstantinápolyig utazott, hogy a mesés Keleten vagyonra találjon, de a „szeráj órása” szegényen tért haza, és Jean-Jacques születésekor a feleségét is elvesztette. A megözvegyült férfi sajátos módon nevelte a fiát: Rousseau a Vallomásokban felidézi, amint éjszakákon át olvastak – részben az édesanyjától maradt regényeket, részben klasszikus görög–római regéket, történetírókat.
Miután tízévesen apját is elvesztette, előbb nagybátyja, egy puritán lelkész házába került, majd tizenöt évesen megszökött Genfből és Torinóba ment, ahol koszt és kvártély fejében katolizált. Későbbi műveiben leírta, hogy a katolikus kollégiumban homoszexuális erőszak áldozatává vált. A kollégiumból egy nála jóval idősebb özvegyasszony házához került, aki szívesen pártfogolt fiatalembereket. Rousseau egészen 28 éves koráig Madame Warens szeretője és kitartottja volt, bár időnként önállósította magát, és vándorútra indult. Kudarcot kudarcra halmozott, tucatnyi szakmát kipróbált, volt vésnök, lakáj, muzsikus, házitanító és pénztáros is, de leginkább mások – főleg nők – tartották el. Az íráshoz azonban már ekkor kiválóan értett. Széles körű levelezést folytatott, és szinte mindenkit meg tudott győzni arról, hogy érdemes őt pártfogásába vennie.
Torinóból Párizsba költözött, ahol két meghatározó találkozást élt át. Itt ismerte meg a későbbi enciklopédistát, Denis Diderot-t, aki ekkoriban szintén autodidakta szerzőként a katolikus papságot gúnyoló, helyenként pornográf regényeket és tanulmányokat írt. Műveiben – így leghíresebb regényében az Apácában – a kereszténység képviselői zsarnokok, babonásak és perverzek. A valódi visszaéléseket felnagyító és általánosító botránykönyvek a kor bestsellerei voltak. A műfaj nagyban hatott Rousseau-ra is, aki később Új Heloïse című regényének előszavában saját művéről azt írta, hogy „az a lány, aki csupán egy oldalát is elolvassa, eljátssza az üdvösségét”.
Emellett megismerkedett egy fiatal mosónővel, Therese Levasseurrel, akivel harminc éven át élt együtt. A tudós, akit az utókor a modern nevelés és oktatás megalapozójakét tisztel, ridegen bánt Therese-zel. Sohasem vette feleségül, sőt arra kényszerítette, hogy az összes gyermeküket – legalább ötöt – születésük után azonnal névtelenül lelencotthonba adják. (Ezekben az intézményekben a csecsemők 80 százaléka egyéves koruk előtt meghalt, aki pedig túlélte a lelencházat, szinte mind koldus vagy csavargó lett.) Ismerősei szerint azonban állatait mindenkinél jobban szerette, különösen Szultán nevű kutyáját.
Rousseau életében a fordulópont akkor érkezett el, amikor meglátogatta barátját, Diderot-t a börtönben, ahová az egy az ateizmust védelmező könyv kiadása miatt került. Itt hallott egy irodalmi pályázatról, amelyre a tudomány, a művészetek és az erkölcs viszonyáról vártak tanulmányokat. Ekkor élte át a szinte természetfeletti élményt, aminek nyomán szinte egy ültő helyében megírta az Értekezés a tudományokról és a művészetekről című tanulmányát, amellyel harminckilenc évesen egy csapásra híres lett.
Ebben azt állította, hogy az ember magánerkölcseit és közéleti erényeit nemhogy javította volna, hanem inkább tönkretette a civilizáció, a tudományok és a művészetek fejlődése. Következő művében, A társadalmi szerződésről című utópisztikus munkájában ennél tovább ment, mondván, Jézus követői nem lehetnek az általa ideálisnak gondolt társadalom jó polgárai. Rousseau elutasította azt, hogy az ember számadással tartozik Istennek, és másokkal együtt azt vallotta, hogy a filozófusok az igazi vallás alapelveihez vezetik vissza az emberiséget. Egy korabeli divatos racionalista katolikus gondolkodó, Claude Fauchet abbé azt állította, hogy „az Evangélium a Menny filozófiája”. Innen már csak egy lépés a forradalom, amiről Fauchet úgy vélte, hogy „lezárhatja a dekadencia korát, és utat nyithat az emberiség regenerálódása számára”.
Amikor Rousseau-t – már országosan ismert filozófusként – szülővárosának elöljárói látogatásra hívták, a városba érkezvén jó genfi polgárként ismételten felvette a kálvinista hitet. Ugyanebben az évben Voltaire is Genfbe költözött. A két ismert filozófus azonban ki nem állhatta egymást. Egy évvel korábban, 1755-ben a pusztító lisszaboni földrengés miatt estek nyilvánosan egymásnak.
A katasztrófa sok ezer áldozata nyomán Voltaire egy költeményt írt, amelyben megkérdőjelezte az isteni gondviselést. Rousseau válaszul azt írta: „Voltaire látszólag mindig hitt Istenben, de valójában sohasem hitt másban, csupán a gonoszban, mert úgy állítja be Istent, mint a gonosz erőt, amely szerinte gaztettek elkövetésében leli az örömét.” Rousseau-t azonban maga a földrengés nem rázta meg különösebben. Azt írta, hogy nem baj, ha néha tömegesen halnak meg az emberek; a lisszaboniak között egyébként is azért volt annyi halott, mert emeletes házakban laktak, pedig ha szétszóródva az erdőben laktak volna, ahogyan szerinte az embereknek élniük kellene, semmi bajuk nem lett volna. Vitájuk lezárásaként Voltaire „kártékony őrült”-nek nevezte Rousseau-t, Rousseau pedig „az istentelenség hirdetője” és a „szellemében emelkedett, de lelkében gonosz” jelzőkkel aposztrofálta Voltaire-t.

A filozófusok istene

A felvilágosodás radikális gondolkodói – mint Voltaire – azt hirdették, hogy a régi rend (ancien régime) eltörléséhez egyszerre kell buknia a „trónnak és az oltárnak”. Politikai küzdelmüknek ezért központi eleme volt a társadalom „dekrisztianizálása”. A 17. századi polgárság kiemelkedő tudósai (Kepler, Galilei, Newton, Bacon, Locke és mások) az új felfedezések nyomán még nem akarták szembefordítani a tudományt Istennel. Azt vallották azonban, hogy a Teremtő elsősorban a természetben adott kijelentést magáról, így létezésének elfogadásához nem nélkülözhetetlen a hit, mert Isten az emberi ész számára is megragadható. Az emberi szabadságjogok nevében elutasították az inkvizíciót és a különféle babonákat, sürgették az oktatás megreformálását, elutasították viszont a természetfeletti, spirituális megismerést és tapasztalatokat, mint amelyek szemben állnak a józan értelemmel. A modern racionalista filozófia atyja, René Descartes (1596–1649) azt vallotta, hogy a gondolkodó egyénnek semmit sem szabad elfogadnia pusztán tekintélyi alapon vagy szokásból, hanem minden ismeretet saját józan értelme segítségével kell megítélnie. Amit pedig az elme nem tud világosan és határozottan felfogni, azt mint homályos vagy zavaros ismeretet el kell vetnie. A jezsuita nevelésben részesült tudós a tiszta racionalizmus nevében Isten létezését is értelmi-logikai érvekkel igyekezett bebizonyítani. (Erdei L. Tamás: Észvallás vagy istenhit? Új Exodus, 2001. június)
Descartes legnagyobb kortárs ellenfele, Blaise Pascal (1623–1662) matematikus és vallásfilozófus szemben állt a racionalisták elméleti istenképével, és azt vallotta, hogy a logikai istenérvek „nem szólnak a szívhez”, csak az értelemhez. „A szívnek megvan a maga ésszerűsége, amit az értelem egyáltalán nem ismer” – írta egyik rövid értekezésében, amely a halála után összegyűjtött Gondolatok című művében szerepel. A híres gyűjtemény eredetileg a Keresztény vallás apológiája címet viselte.
Pascal, aki 1654-ben egy látomást követően személyes hitre jutott, azt mondta, hogy „Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene nem a filozófusok és a tudósok Istene”. Így figyelmeztette az ateizmussal kacérkodó kortársait: „Ha hiszel Istenben, és nincsen Isten, nem vesztettél semmit. De ha van Isten, és nem hiszel benne, mindent elvesztettél.” A természet elsőbbrendűségét hirdetőknek pedig ezt üzente: „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála.”
A deista filozófusok azonban elutasították a tradicionális keresztény teológia alapállításait, különösen Jézus Krisztus istenségét. Helyette olyan hitet vallottak, amely kizárólag a természetben vélte felfedezhetőnek a Teremtő bizonyítékait. Erről a Teremtőről azonban azt állították, hogy nem avatkozik a világ menetébe, az emberiség pedig nem tartozik semmi elszámolnivalóval feléje. A deisták elutasítottak minden történelmi és természetfeletti kinyilatkoztatást, és teljesen emberközpontúvá igyekeztek formálni a vallást, amelyben a spirituális élményeknek sincs helye. A deizmus az igazi kereszténységet a „természetes vallással” azonosította, amely lényegében egy hittől megfosztott, magasabb rendű etika volt. Ennek a kulturális vagy névleges kereszténységnek a célja azonban nem Isten, hanem a nemes eszmények szolgálata, és a vallást csak addig tartották méltányolandónak, amíg bizonyítani lehet társadalmi hasznosságát, és hozzájárul az egyén boldogságához.

„Zúzzátok szét a gyalázatost”

A kereszténységgel még radikálisabban konfrontált François-Marie Arouet (1694–1778), akit írói álneve alapján Voltaire-ként vált híressé. Még Rousseau-nál is termékenyebb író volt, élete során több mint húszezer levelet és kétezret meghaladó könyvet, valamint pamfletet írt.
Voltaire nem hitt abban, hogy bármilyen, kijelentést hordozó vallási szöveg vagy tradíció szükséges az Istenben való hithez. Híres szkeptikus mondása szerint „Ha nem volna Isten, fel kellene találni”. Bár jól ismerte a Bibliát, ezt arra igyekezett felhasználni, hogy „tudományos” érveket keressen a Szentírás – különösen az Ószövetség – történetisége és etikája ellen. Írásai nagyban hozzájárultak a későbbi bibliakritika megalapozásához. A teológia felé még szkeptikusabb volt: „A teológia a vallásokban az, ami a méreg az élelmiszerekben” – írta. Voltaire szerint minden vallási rendszernél fontosabbak azok az általános törvények, amelyek a fizikai világban rejtőznek, és még felfedezésre várnak.
Voltaire is deistának vallotta magát, a hitről azt tartotta, hogy nem szükséges Isten megismeréséhez, mert „az értelmem számára egyértelmű, hogy létezik egy szükségszerű, örök, legfelsőbb és intelligens lény. Ez nem a hit, hanem az értelem kérdése”. Egy történet szerint egyszer megkérdezték Voltaire-től, hogy megbékélt-e Istennel. „Köszönni köszönünk egymásnak – válaszolta a filozófus – de nem beszélünk egymással.”
A kereszténységről II. Frigyes porosz királynak megvetően ezt írta: „A mi hitünk kétség nélkül a legnevetségesebb, legabszurdabb és legvéresebb dolog, ami valaha is megfertőzte a világot.” Gyűlölte az intézményesült egyházat, és azt írta egyik levelében: „Zúzzátok szét a gyalázatost!”

Forradalmi keresztségek

A két esküdt ellenség, Rousseau és Voltaire szinte egyszerre, egy hónap különbséggel, 1778 nyarán hunytak el. Így egyikük sem érhette meg, amikor bő egy évtizeddel később írásaikból véres valóság lett. Franciaország dekrisztianizálása és az egyház szétverése a régi rend ellen indított forradalom során egyre fontosabb szerepet kapott. A trónnak és az oltárnak egyszerre kellett buknia a forradalmi filozófusok programja alapján, így szükségszerű volt, hogy XVI. Lajos és Maria Antoinette kivégzésével egyidőben az egyház és a vallás likvidálása is beindult. 1790-ben államosították az egyházi birtokokat, majd bevezették a papok és püspökök kötelező megválasztásának gyakorlatát. Még ugyanebben az évben a nemzetgyűlés előírta a papok számára, hogy esküt kell tenniük a polgári alkotmányra. Akik nem vállalták a hűségesküt, a guillotine alatt végezték, vagy deportálták őket a tengerentúli Francia Guyanába.
Egy pap így írt a helyi direktóriumnak, kérve azt, hogy az esküből csak azok a részek legyenek érvényesek, amelyek nem sértik a hitüket és lelkiismeretüket: „Az alkotmánynak csak azon részei fenntartása mellett kötelezzük el magunkat, amelyek összeegyeztethetők Isten törvényével… állampolgári érzületünk mindig egy igazi keresztény érzülete lesz, aki megadja Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a császáré.” A vikáriust válasz helyett a nemzetőrök hurcolták el.
A forradalmi lendület azonban nem állt meg itt. Az egyházak az új rend képviselői szemében az ellenforradalom legfőbb támaszai voltak. Miközben a törvényhozás állami kézbe vette az anyakönyvezést, és törvényesítette a válást, a párizsi utcákon a felbőszült tömeg papokra és templomokra támadt. A szeptemberi vérengzésként ismert eseményekben 48 óra alatt három katolikus püspököt és több mint 200 papot lincseltek meg. Még brutálisabb atrocitások történtek Nantes-ban, ahol egy volt jezsuita növendék, Jean-Baptiste Carrier az elfogott szerzeteseket, papokat és apácákat meztelenre vetkőztette, majd párosával egymáshoz kötöztette őket. Ezután bejelentette, hogy a forradalmi ítélőszék „víz alatti házasságra ítélte” az ellenforradalmár klerikusokat. Az ítéletet különös kegyetlenséggel hajtották végre: az összekötözött szerencsétleneket bárkákba terelték, majd a folyó közepére lökték őket. Itt a nemzetőrök egy csoportja, a forradalom hírhedt, véres tollú újságírójáról elnevezett „Marat-gárdisták” fejszékkel kiütötték a bárkák fenekét. Több mint 6000 ember fulladt vízbe a nantesi „republikánus keresztelőkben”. Carrier-t két évvel később utolérte a végzete, és ő is a nagy terror guillotine-ja alatt végezte.
Szintén papok és apácák elleni tömeggyilkosságokat követtek el Lyon-ban, ahol a történelem egyik hírhedt köpönyegforgatója, Joseph Fouchet parancsára 1900 keresztényt lőttek agyon. „A lyoni mészáros” később Napóleon alatt rendőrminiszterré emelkedett, majd a restauráció után gond nélkül kiszolgálta XVIII. Lajost is.
A francia törvényhozás közben elrendelte a szobrok, képek és harangok eltávolítását a templomokból. 1793-ban bevezették a francia forradalmi naptárt, amely eltörölte a szentek ünnepeit és a zsidó sabbatot is. Párizsban egyházellenes felvonulásokat tartottak, amelynek az élére a párizsi érseket állították, akinek a püspöki süveg helyett a forradalom egyik jelképévé vált vörös frígiai sipkát kellett viselnie. Az utcák és városok elnevezéséből törölték a „szent” szót, sőt volt, ahol teljesen új nevet adtak a településnek. Így a klerikálisan hangzó St. Tropez üdülőváros a görög istenség után a Heraclee nevet kapta.

Orgia az Ész ünnepén

Az antiklerikalista forradalom tetőpontja 1793. november 10-én érkezett el, amikor Jacques Herbert radikális ateista újságíró és Anacharsis Cloots politikus javaslatára a kommün a köztársaság hivatalos vallásává tette az Ész kultuszát. Cloots azt állította, hogy az Igazság, az Ész és a Szabadság által lehet tökéletessé formálni az emberiséget, ezért nem elég elvetni a kereszténység Istenét, hanem új kultuszt kell létrehozni helyette.
Az Ész kultusz hivatalos ünnepét a Notre Dame székesegyházban tartották, amit az Ész Templomává kereszteltek át. Kivitették a keresztény oltárt, és helyébe a Szabadság Oltárát állították, amelyen felirat hirdette a hódolatot „A Filozófiának”.
A több órás misztikus – egyes kritikusok szerint a fekete mise blaszfémikus jegyeit viselő – szertartáson hódoltak az oltárra ültetett „Ész istennője” előtt, akit egy ateista nyomdász, Antoine-Francois Momoro felesége személyesített meg. A korabeli beszámolók szerint a templomi szertartás orgiába torkollott, amelynek a híre még a radikális forradalmi vezetőt, Maximilien Robespierre-t is megdöbbentette.
Az Ész kultusza hét hónapig tartott. Egy szerző, Louis Sebastien Mercier Az új Párizs című könyvében így idézi fel ezeknek a napoknak a hangulatát: „Bolondos ünnepségeket rendeztek, amelyben Párizs járt elöl. A résztvevők az oltári kelyhekből ivott pálinkától rúgtak be, az ostyatartókból pedig naspolyát szemezgettek. Miseruhákba öltöztetett szamarakon lovagolva, szentségtartóval a kézben a kocsmák ajtaja elé álltak, és a kocsmáros háromszor is megtöltötte nekik az áldozókelyhet. A menetet feszületekkel, szenteltvíztartókkal és füstölőkkel megrakott öszvérek zárták… A házak udvaraiban faszenteket és fából készült feszületeket égettek. A máglyák lángjai a második emeletig csaptak fel, s az ablakokból tűzbe hajították a jakobinizmus által elítélt könyveket. A nép lelkesen csatlakozott az új orgiákhoz, azzal büszkélkedve, hogy lerázta magáról a vallás jármát. Nagyokat nevettek, trágárságokat kiáltoztak… a szajha vidáman mutatta fiújának az ártatlan Zsuzsánna félig elszenesedett képét. A parádé szervezője, a kommün ateista ügyésze, Chaumette örömmámorban úszott, azt hitte, hogy sikerült Istent kiűznie a világmindenségből. … Gobel, Párizs érseke a konvent színe előtt csalónak és szemfényvesztőnek vallotta magát, megtagadta és elvetette azt a vallást, amelynek főpásztora volt. Példáját rengeteg pap követte, akik egymással versenyezve vetették le a papi ruhát… 1793. november 20-án a szentségtörő őrjöngés elérte a csúcspontját. A Nemzeti Konvent elé miseruhákba és karingekbe öltözött embertömeg vonult kettős sorokban, talicskákat hoztak… A konvent egyes tagjai leszálltak a hivatali székükből, papi ruhás lányokat ragadtak derékon, és együtt táncoltak a tömeggel.” (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: