Kereső toggle

A szellem erejével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az okkultizmus gyökereivel foglalkozó sorozatunk első részében a babilóni és
egyiptomi vallás "parajelenségeivel" foglalkoztunk az ószövetségi
kinyilatkoztatás szemszögéből. Mostani írásunk az antik görög-római "vallási
jelenséget" kutatja, amely kétarcúan viselkedett az okkultizmussal szemben: egyrészt
tiltotta a mágia és varázslás különféle formáit, másrészt "hivatalból" maga
is gyakorolta azokat. Ebbe a mítoszoktól, misztériumoktól és babonaságoktól sűrűn
átszőtt szellemi-vallási közegbe robbant bele a kereszténység, amely – legalábbis
első századában – a Szellem hatalmas erejével tett bizonyságot Jézus Krisztus
megváltói munkája mellett. A Római Birodalom hosszú időre szellemi csatatérré
változott, ahol apostolok, evangélisták, a másik oldalon pedig varázslók és
mágusok mérték össze erejüket.



"A piactér kellős közepén mutatják be nevezetes tudásukat..."

Új szövetség – új erők



Az Újszövetség és az arra alapuló keresztény hit szorosan kapcsolódik Isten
természetfeletti erejének megnyilvánulásaihoz, amit a Biblia hol "Isten hatalmas
cselekedeteinek", hol "Isten ereje működésének", hol a "Szent Szellem
munkájának" nevez – s amelyeket mi leggyakrabban egyszerűen csodaként emlegetünk.
Csoda nélkül nem beszélhetünk Bibliáról: a protestáns ó- és újszövetségi
kánon hatvanhat könyvében egyetlenegy olyat sem találunk, amelyből hiányoznék a
természetfölötti. Különösen igaz ez az evangéliumokra, melyekben a csodák –
Isten erejének megnyilatkozásai – egyetlen célt szolgáltak: azt bizonyították,
hogy Jézus a "Fölkent" (Messiás), Isten Fia. Péter apostol az első pünkösdkor
arra emlékeztette a zsidókat, hogy közöttük Krisztus "Istentől bizonyságot nyert,
erők, csodatételek és jelek által". Az evangélium prédikálása és a hirdetett
ige Isten által jelekkel, csodákkal történő megerősítése a korai egyház
lételeme, egyben gyors növekedésének titka volt. Szamáriában Fülöp, majd Péter
és János igehirdetésére szabadult fel a Szent Szellem ereje, aki a kis-ázsiai
Galatiában is "hatalmas dolgokat" művelt a hívőkben. A Zsidókhoz írt levél
szerzője szerint a diaszpórában élő zsidókeresztények előtt is "bizonyságot
tett az Isten jelekkel meg csodákkal és sokféle erőkkel, s a Szent Szellem
kiáradásaival" a hirdetett evangéliumról, minek során ők is "belekóstoltak a
jövendő világ erőibe". Pál a korinthosziakhoz sem emberi bölcsesség adta
"hitető beszédekkel", hanem a Szellem erejével ment prédikálni; s ugyanezt tette
Thesszalonikiben is, ahol ez az erő sokféle szorongattatás ellenére is ugyanúgy
működött. Az "erővel teli tettek" (energémata dünameón) kifejezés és
szinonímái az Újszövetségben mintegy százhúsz alkalommal fordulnak elő, így
túlzás nélkül nevezhetők kulcskifejezéseknek! Ennek alapján sem túlzás azt
állítani, hogy a bibliai értelemben vett keresztény hit teljes mértékben kötődik
Isten erejéhez, amit a Szent Szellem közvetít a hívők számára az írott és
hirdetett Igén, valamint Jézus Krisztus személyén keresztül. Mivel ezek az erők
mindig érzékelhető formában (természetfeletti csodákban, gyógyulásokban,
eksztatikus prófétálásban, elragadtatásokban stb.) nyilvánulnak meg, nagyon is
érthető, ha fölkeltik a "vallási szakemberek" figyelmét. Az egyház
születésének korszakában ezek a görög-római államvallás képviselői
(politikusok, papok, értelmiségiek) és a gombamód szaporodó különféle
misztériumvallások gurui voltak.



Államvallás és misztériumok



Sem az ókori Görögországban, sem az antik Rómában nem létezett az a fogalom, amit
ma úgy nevezünk: "vallás". A szó jelentéséhez talán legközelebb álló görög
eulabeia fordítása "jámborság, kegyesség" lehetne; a latin religio szó pedig
(amelyből a legtöbb európai nyelv "vallás" jelentés? szava ered) valószínűleg
"erős odafigyelést" jelentett. A görög-római vallásgyakorlat bizonyos
imaformulák felmondásán (a legrégebbiek szövegét már nem is értették) és
különféle rítusok precíz végrehajtásán alapult. A papi tisztségeket is –
néhány kultuszt kivéve – "hivatalból" gyakorolták. Az ókor leghíresebb
szónoka, Marcus Tullius Cicero írta a religio ("vallás") és a res publica (állam)
egybefonódásáról: "Őseink isteni sugallatra számos bölcs intézkedést hoztak, de
legkitűnőbbnek az az alapelvük bizonyult, hogy ugyanazon személyek irányítsák a
halhatatlan isteneknek járó vallási tiszteletet és köztársaságunk állami ügyeit.
Így a legtekintélyesebb és legkiválóbb polgárok az állam ügyeinek helyes
irányításával egyúttal a vallás, a vallási előírások bölcs értelmezésével
pedig az állam fennmaradását szolgálták." A papi és politikusi funkciók
egybefonódására magának Cicerónak a karrierje is például szolgál, aki amellett,
hogy elnyerte a legmagasabb állami tisztségnek tekintett consuli méltóságot, madár-
és villámjós is volt egyben.

A római államvallással és képviselőivel az apostolok közül elsősorban Pálnak
volt alkalma találkozni. A tarszoszi Saul, aki maga is a diaszpórában, tehát pogány
környezetben nőtt fel, jól ismerte a görögök és rómaiak vallási szokásait.
Második térítőútján, Athénban járva "háborgott a szelleme, látva, hogy a
város telis-tele van bálványokkal". Pált egyáltalán nem ny?gözte le a görög
kultúra műkincseinek: templomoknak, szobroknak, festményeknek látványa, hanem azokat
– mint kultusz-kellékeket –, egyszerűen a "bálvány" (eidólon) kategóriába
sorolta! Az athéni piactéren őgyelgő filozófusok kérésére elmondott areioszpagoszi
beszédében találóan deiszidaimonidesznek, vagyis "démontisztelőknek" nevezte a
görögöket, rátapintva ezzel a görög-római vallási szemlélet lényegére: a
természetfeletti, a szellemvilág iránti fokozott érzékenységre. Ez a szellemvilág
azonban a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás szemszögéből nézve a "sötét
oldalt" képviselte. Ezért űzte ki Pál a "Püthon szellemét" – vagyis a
delphoi jósdát is világhírűvé tevő jövendőmondó szellemet – egy
rabszolgalányból Filippiben; s ezért nevezte a pergamoni Zeusz-oltárt János apostol a
"Sátán trónjának", az olümposzi főistent azonosítva a Vádló (diabolosz)
bibliai alakjával.

A római vallás kiüresedése remek táptalajt nyújtott az úgynevezett
misztériumvallások terjedésének, amelyek mindenben az "államvallás"
ellenkezőjét hirdették: mindenekelőtt túlvilági boldogságot, amelyben azok
részesülhetnek, akik megfelelő "beavatás" után a közösség szabályai szerint
élnek, akik számára feltárulnak a látható és láthatatlan világ rejtett titkai
(müsztérion = titok; okkult = rejtett dolog). Az egyiptomi és babilóni kultuszokra
emlékeztető misztériumvallások ugyanakkor sokszor szélsőséges, a társadalomtól
idegen magatartásformákra kényszerítették követőiket. A frígiai eredet?
Attis-Kübelé misztérium papjai például önmagukat kasztrálták, istenszobraikat
pedig furcsa ruhákban, dobokkal, kürtökkel, eksztatikus táncokat lejtve hordozták
végig a városokon. Nem is csoda, ha a római írók és költők gúnyolódásainak
állandó céltábláivá váltak. S akkor még nem is szóltunk az ezernyi más,
kisebb-nagyobb obskúrus eredet? kultuszról, amelyek a császárkor első
évszázadában tömegével vonzották magukhoz a saját vallásukból kiábrándult
római polgárokat.



Reakció a kereszténységre



A Krisztus születése utáni első században a kereszténység a pogány rómaiak
szemében még nem volt több, mint a körükben amúgy sem túlságosan népszerű zsidó
vallás egyik irányzata. A második századra azonban egyrészt a kereszténység
hangsúlyozottan eltávolodott zsidó gyökereiről, másrészt létszámuk is annyira
megnőtt, hogy már a pogány "vallási szakembereknek" is kénytelen-kelletlen
foglalkozniuk kellett vele. Kelszosz, akinek életéről szinte semmit sem tudunk azon
kívül, hogy behatóan foglalkozott a mágiával, mindkét vallást határozottan
elvetette. Vitairatának – amely a Commodus császár alatti keresztényüldözésekkor
(177–180) keletkezett – bevallott célja, hogy bebizonyítsa: ha a kereszténység
valóban igaz, istenes és filozofikus vallás, akkor nem öszszeegyeztethetetlen a
császárkultuszszal. "Igaz beszéd" (Aléthész logosz)

címet viselő művének egyik fennmaradt töredékében azt írja: "A régi mítoszok,
amelyek isteni eredetet tulajdonítanak Perszeusznak, Amphiaraosznak, Aiakosznak és
Minósznak – noha mi nem hiszünk mindebben – utalnak az általuk véghezvitt
jelentős, csodálatos, valóban emberfölötti tettekre is, nehogy elveszítsék
hitelüket; de te mit vittél véghez, akár szóval, akár tettel, szép vagy csodálatos
dolgot? Semmi hasonlót nem tudsz felmutatni! A gyógyítások, halottak feltámasztása,
a tömegeket jóllakató néhány kenyér, melyből még rengeteg fölösleg is maradt, s
mindaz, ami a tanítványok elbeszélésében már csodálatos jelleget öltött: nos,
higgyük hát el, hogy ezek a te tetteid. De hát a bűvészek tettei még több csodával
kecsegtetnek! S az egyiptomiak tanítványainak mutatványai! Ők a piactér kellős
közepén mindössze néhány obolosz ellenében mutatják be nevezetes tudásukat…"
Az idézett mondatokból több érdekes dolgot is megtudhatunk: egyrészt kiderül, hogy a
császárkorban már a rómaiak sem vették komolyan a mítoszokat, azokat csak
"mesebeszédnek" tartották. Másrészt kiolvasható ebből, hogy Kelszosz
megpróbálja Jézus alakját is mitizálni; ugyanakkor csodáit létezőknek ismeri el.
Ezeknek jelentőségét azzal próbálja kisebbíteni, hogy szerinte azokat csak az
evangélisták nagyították fel; s ezek a csodák semmivel sem többek, mint a mágusok
bűvészmutatványai.

A pogány "értelmiség" más vallások iránt tanúsított negatív reakciója
mellett az állam sem maradt tétlen. Időről időre szankciók útján próbálta
meggátolni a misztériumvallások és a nyomukban áradó okkult praktikák, valamint az
azokkal tévesen egybemosott kereszténység terjedését. A rómaiak többsége, nem
lévén materialista, nagyon is tisztában volt a varázslás és a mágia hatalmával,
és azzal, hogy azt rossz szándékú emberek saját céljaik elérésére fordíthatják.
Az úgynevezett fehér és fekete mágia, vagyis a jó és rossz szándékból végzett
varázslás elképesztő méreteket öltött a császárkorban. Ennek megelőzésére i.
sz. 11-ben már Augustus is kiadott egy rendeletet, amit a császárok a következő
századokban rendre megújítottak. Egy II. század legvégéről származó egyiptomi
papirusz megőrizte számunkra a római helytartó körlevelét, amelyben a
legszigorúbban megtiltotta a mágia minden formáját: "Mivel nagyon sok emberrel
találkoztam, akik azt állították magukról, hogy jóslás címén rászedték őket,
tüstént elhatároztam – hogy ne származhasson veszély ezek tébolyultságából –,
ezúttal nyíltan kijelentem mindenkinek: tartózkodjék ettől a félrevezető
kíváncsiságtól (periergia). Ezért sem jóslatok által: tudniillik állítólagosan
az istenségtől származó irományok által, sem szobrok körülhurcolása által, vagy
hasonló szemfényvesztésekkel senkinek nem engedtetik meg, hogy azt állítsa:
természetfeletti ismeretekkel rendelkezik, vagy hogy akként adja ki magát, mint aki
érti a jövő homályos titkait. Senkinek nem engedtetik meg továbbá, hogy átadjon
vagy felajánljon bármiféle választ azoknak, akik ezekről a dolgokról tudakozódnak.
Ha bárkit rajtakapnak, hogy ezt a rendelkezést megszegi, biztos lehet abban, hogy a
legfőbb büntetést szabják ki rá." Mint a tiltó rendelet szövegéből kitűnik: a
rómaiak nem tudtak (és nem is akartak) különbséget tenni az okkult vallási
praktikák és a Szent Szellem megnyilvánulásai között. A rendeletben idézett
periergia (túlzott kíváncsiság; babonaság) egy ízben az Újszövetségben is
előfordul. Pál több mint két évet töltött Epheszoszban, az Artemisz-templomáról
nevezetes városban, hirdetve Isten Igéjét, "Isten pedig nem mindennapi csodákat tett
Pál keze által". Egy ízben azonban vándorló zsidó "exorcisták" érkeztek a
városba (Szkéva fiai), akik Jézus nevét mintegy varázsigeként használva próbáltak
meg egy embert megszabadítani a démonoktól. Kísérletüknek ugyan csúfos bukás lett
a vége, de pozitív következmények is származtak belőle. "Tudomására jutott ez
minden Efeszoszban lakó zsidónak és görögnek, úgyhogy félelem szállta meg
mindnyájukat, és magasztalták az Úr Jézus nevét. A hívők közül is sokan
eljöttek, megvallották és elbeszélték ilyenféle mesterkedéseiket. Azok közül
sokan, akik varázslást (perierga) űztek, összehordták könyveiket, és mindenki szeme
láttára elégették. Mikor kiszámították a könyvek értékét, ötvenezer
ezüstpénzre becsülték."



Az erő két forrása



Ha a rómaiak számára össze is keveredett a kereszténység a különféle
misztériumvallásokkal, a Biblia szemszögéből nézve e kettő merőben ellentétes
forrásból származik. A kereszténység Isten erejének manifesztációja, míg a
pogány vallások babonaságai és a mágia a Sátán munkája. Isten és a bibliai
"Ősellenség" erejének működését Jézus a leghatározottabban szembeállította
egymással, amikor a farizeusok azzal vádolták, hogy Belzebúb, a démonok fejedelme
segítségével űzi ki a gonosz szellemeket: "Minden ország, amely meghasonlik
önmagával, elpusztul, és ház házra omlik. Ha a Sátán is meghasonlik önmagával,
miképpen maradhat fenn az országa? Ti azt mondjátok, hogy én Belzebub segítségével
űzöm ki a démonokat. De ha én Belzebub segítségével űzöm ki a démonokat, a ti
fiaitok kinek a segítségével űzik ki azokat? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha
viszont én Isten ujjával űzöm ki az démonokat, akkor bizony elérkezett hozzátok az
Isten országa!" (Lk 11,17b–20) Jézus idézett mondatából az is kiderül, hogy
Szkéva fiainak démonűző gyakorlatát a kortárs zsidók közül még sokan
követhették.

A Szent Szellem erejével felruházott egyház legnagyobb konfliktusai is varázslókkal,
mágusokkal alakultak ki. A korszak legnagyobb parafenoménje a talán Alexandriában
született, de szamaritánus eredetű, és huzamosabb ideig Szamáriában működő Simon
mágus, aki a róla szóló újszövetségi tudósítás szerint varázslásaival szó
szerint "eksztázisban tartotta" a szamaritánokat (Csel 8,9–24). Simon "magát
valami nagynak jelentette ki" – ami azt jelentette, hogy híveitől elvárta az
"Isten Nagy Ereje" kötelező megszólítást. Ez a Simon, miután látta, hogy
Fülöp evangélista igehirdetésére a Szent Szellem hatalmas ereje szabadult fel
szűkebb pátriájában, maga is hitre jutott, és azon nyomban az evangélista mellé
szegődött. Fülöpöt "jelek és nagy erőmegnyilvánulások" kísérték, ami
Simont is eksztázisba ejtette, szó szerint "magán kívül volt az ámulattól". A
történet folytatása ismert: miként akarta pénzért megvásárolni Pétertől a Szent
Szellem-keresztség átadásának ajándékát. (A karizmatikus ajándékok
megvásárlását azóta is simóniának nevezzük.) Az apostol átka azonban
kirekesztette őt Isten Királyságából, a Jézus Krisztus nevében rejlő hatalomból.
"Mint a zsidó–keresztény világ kitaszítottja indulhatott el Simon igazi hódító
útjára, a »hellén világ«, politikai értelemben pedig a Római Birodalom keleti
fele, végül a birodalmi székváros, Róma meghódítására." (Rugási Gyula) Az I.
század közepén Rómában működő keresztény mártír-apologéta, Jusztinosz, így
írt Simon pályafutásáról: "Claudius császár uralkodása alatt (41–54), a benne
működő gonosz démonok által, mágikus erővel bámulatos dolgokat művelt,
fővárosotokban (Rómában) istennek tartották. Majdnem minden szamáriai, sőt néhány
más nemzetből való is a legfőbb istenként imádta őt; egy bizonyos Helénát pedig,
aki vándorlásaiban társa volt, annak előtte pedig bordélyházi nő, úgy tisztelték,
mint a tőle származó »Első Elgondolást«." Ágoston szerint megparancsolta, hogy a
róla és bűntársáról (akit a hagyomány szerint egy türoszi bordélyból vett
magához) készített szobrokat, melyeket Rómában istenszobrok gyanánt állíttatott
fel, imádniuk kell híveinek. Simon azt hirdette magáról, hogy ő a Legfőbb Erő,
vagyis a Legfőbb Isten, a világot pedig az ő angyalai alkották meg. Euszébiosz
Egyháztörténetében így ír róla: "Azt hirdette magáról, hogy ő az üdvözítő,
aki valahonnan fentről, a láthatatlan aiónokból küldetett az emberek üdvözítése
végett, és azt tanította, hogy senki sem lehet magasabb rend? a világot megalkotó
aiónoknál másképp, mint ahogy azt a mágikus tapasztalat irányítja, amelyet ő
közöl, és az általa átadott keresztség. Akik pedig erre méltónak találtatnak,
azok még ebben az életben részesülnek az örök halhatatlanságban,

sohasem halnak meg, hanem itt mindörökké ifjak maradnak és halhatatlanok lesznek."
Simon a szamáriaiak

körében úgy jelent meg mint Atya,

Júdeában mint Fiú, a pogányoknál pedig mint Szentlélek – foglalta össze a
tényállást Irenaeus, Lyon püspöke a II. században. Elveszett főművéből, amelynek
címe "Nagy Kinyilatkoztatás" (Apophaszisz megalé) volt, a II. század elején
Rómában működő

keresztény apologéta, Hippolütosz közölt kivonatokat. Simonnal a hagyomány szerint
Péter apostol végzett Rómában a Szent Szellem ereje által.


Az előző számunk Hit rovatában Viharos kereszténység címmel megjelent írás
szerzőjének, Szöllősi Tibornak a neve lemaradt a cikk elejéről. Elnézést kérünk
a szerzőtől és olvasóinktól.

Olvasson tovább: