Kereső toggle

Húsvéti elmélkedés

A feltámadás történelme

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az összehasonlító vallástörténet nev? tudomány művelői előtt jól ismert tény
– ám az e területen járatlanok számára már sokkal kevésbé az –, hogy a Földünkön
gyakorolt sokféle vallás és ideológia, valamint a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás
között egy bizonyos kérdésben olyan feloldhatatlan különbözőség áll fenn, amely
talán valamennyi más, vallások közötti eltérésnél élesebb. Ez pedig a lélek
halhatatlanságának és a halottak feltámadásának kérdése.



Sírok az Olajfák hegyén. A zsidó tradíció szerint itt kezdődik el a halottak feltámadása
   

Valamennyi, nem a klasszikus zsidó–keresztény kultúrkörből eredő vallás tanít
valamit a lélekről és annak halál utáni állapotáról: némelyek szerint a lélek
halhatatlan, s a testből való kiszabadulása után tovább él valahol, egy jó vagy egy
rossz helyen; némelyek szerint csak addig él tovább a holtak országában, ameddig a
volt lakóhelye, a test is épségben van; mások szerint újabb testbe költözik, és
ezt újra meg újra ismétli a végtelenségig; ismét mások azt tartják, hogy e körforgásból
kiszabadulva végül feloldódik – s így megszűnik – valamilyen univerzális isteni
tudatban; vagy éppenséggel öntudatát is megőrizve él tovább e szellemi
birodalomban; vannak, akik azt állítják, hogy a halál után alkotóelemeire bomlik a
testtel együtt, s így megsemmisülve szétszóródik a kozmoszban; némelyek szerint talán
nincs is az embernek szelleme-lelke, s így a kérdést sem teszik fel – és még
hosszan sorolhatnánk a különféle nézeteket, amelyek a fenti alapelemek legváltozatosabb
ötvözeteit is felsorakoztatják.



Megdöbbentő jövő



Azt a hajmeresztő állítást azonban, mely szerint valamennyi e Földön valaha is élt
ember egy adott időpontban visszakapja ugyanazt a – fizikai! – testet, amelyben –
egyetlen – életét leélte, ám olyan halhatatlan – de továbbra is fizikai! – formában,
amelyben azután örökké fog élni ugyanazon individuumként, aki mindig is volt, és többé
nem hal meg – nos, ezt a megdöbbentő hitvallást minden vallások között egyedül a
zsidó–keresztény tradíció fogalmazta meg, sőt tette alapvető fontosságúvá.
Minden történelmi és értelmezési hordalékától megtisztítva ugyanis pontosan ezt
állítja a halottak feltámadásának klasszikus judaista és keresztény meggyőződése
egyaránt – ráadásul e tekintetben teljes nézetazonosság van közöttük. Segítségképpen
az Olvasónak, hogy teljes mértékben bele tudja élni magát az eredeti feltámadás-hitbe,
szinte azt mondhatjuk, inkább a science-fiction "reálisabb" szempontjából, és ne
a vallás "valószerűtlenebb" világa felől nézve képzelje el, amint egy jövőbeni
pillanatban, vagy többlépcsős folyamat során a Földön élt valamennyi ember örökkévaló
fizikai testben újra életre kel, és a szintén romolhatatlanságot magára öltő Földön
örökké élni fog. Az eredeti zsidó–keresztény tanítás szerint ugyanis mindez nem
a "mennyben", mint valami csak szellemi létezéssel bíró égi szférában, hanem a
szintén mintegy "feltámadott anyagi univerzumban", az újjáteremtett kozmoszban (héberül
"ólám haba", azaz "eljövendő világ"), az "új Földön" valósul majd
meg. Ehhez még annyit tehetünk hozzá: a Biblia szerint ráadásul mindez még igaz is,
és valóban meg fog történni.

"Az utalások a léleknek a testbe való visszatérésére, amely feléled, a lélek és
a test egységén alapuló hit, semmilyen módon nem hozható közös nevezőre a lélek
halhatatlanságára összpontosító hellenisztikus elképzelésekkel – mondja E. E.
Urbach vallástörténész The Sages cím? művében a klasszikus zsidó vallás feltámadás-hitéről
–; a későbbi gondolkodás a lélek és a test abszolút ellentétén alapul, ahol az
utóbbi csak egy börtön, amelyből a lélek kiszabadulni vágyakozik. Ez az elmélet a lélekvándorlás
platonikus mítoszából ered. (…) A Misna (a klasszikus judaizmus alapműve, a Talmud
legfontosabb része – a szerk.) azonban azoktól, akik tagadják a feltámadást, még
az eljövendő világban való részesülést is megtagadja. Dániel néhány verse – és
sokan azok közül, akik a föld porában alusznak, felkelnek, némelyek örökkévaló életre,
némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra (12,2), de te menj a te
utadon a vég felé, és nyugodni fogsz, és felkelsz a te sorsodra a napok végén (uo.
13. vers) – a feltámadást az eljövendő világban a jutalom és a büntetés elé
helyezi…" Az eredeti judaizmus fenti álláspontja szerint tehát az az ember, aki a
halottak testben történő feltámadásában nem hisz, nem is üdvözülhet: bár ő is
fel fog támadni, ám ezután halhatatlan testében az örök gyötrelem helyére jut.

Kulcsfontosságú megértenünk mindehhez, hogy az a hétköznapjainkban bevett vallási nézet,
amely szerint a lélek üdvözülése vagy elkárhozása a halál után valamilyen
szellemi-lelki – "testetlen" – birodalomban következik be véglegesen, sem az
eredeti zsidó, sem a keresztény hitben nem így jelenik meg: a léleknek a testtől való
elválasztottsága a halál állapotában valójában csak ideiglenes. Végül ugyanis a
halál – amelyet éppen ezért Ézsaiás próféta "a nemzeteket befedő fátyolnak"
lát csupán – megszűnik, Isten a "fátylat" leveszi, és mintegy visszamenőleg is
eltörli a halált, aminek következtében minden valaha is élt ember szelleme és lelke
újra egyesül a testével, és halhatatlan, de testi mivoltában lép be örökkévaló
jutalmába vagy büntetésébe. A ma még – a "nemzeteket borító fátyol" jelenléte
miatt – kikerülhetetlen, örök és viszszavonhatatlan valóságnak tűnő halálról
akkor kiderül majd, hogy igazából csak ideiglenes realitás volt. A történelem e
meggyőződés szerint az élet totális és elsöprő győzelmével végződik, s e csatának
sem halottjai, sem sebesültjei nem lesznek: visszamenőleg is kiszabadulnak a halál fogságából
azok, akiket akkoriban látszólag örökre ejtett foglyul.



"Mi az: a halálból feltámadni?"



Mindez eleinte Jézus tanítványai előtt sem volt világos: amikor mesterük saját
majdani feltámadásáról beszélt nekik, nem értették, és egymás között arról
beszélgettek: "Mit tesz a halálból feltámadni?" (a görög szöveg szerint "ti
esztin to ek nekrón anaszténai", azaz szó szerint: "mi az: a halálból feltámadni?"
– Márk 9,10). Kérdésük nyilván arra vonatkozhatott, hogy e kifejezést szó szerint
kell-e érteni, vagy csak jelképesen – valamilyen szellemi-lelki megújulásra
vonatkoztatva szimbolikusan –, vagy hogy a halálból való visszatérés az ember
szellemére-lelkére, avagy testére is vonatkozik-e – és nyilván még más kérdések
is felmerülhettek. A választ az Újszövetség beszámolója szerint mesterük halála
után három nappal így kapták meg: "…megálla maga Jézus ő közöttök, és monda
nékik: Békesség néktek! Megrémülvén pedig és félvén, azt hivék, hogy valami
lelket [pneuma, szellemet] látnak. És monda nékik: Miért háborodtatok meg, és miért
támadnak szívetekben okoskodások? Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én
magam vagyok: tapogassatok meg engem és lássatok; mert a léleknek [szellemnek] nincs húsa
és csontja, amint látjátok, hogy nékem van! És ezeket mondván, megmutatá nékik
kezeit és lábait. Mikor pedig még nem hivék az öröm miatt és csodálkozának, monda
nékik: Van-é itt valami ennivalótok? Ők pedig adának néki egy darab sült halat és
valami lépesmézet, melyeket elvőn, és előttük evék. És monda nékik: Ezek azok a
beszédek, melyeket szóltam néktek…" (Lukács 24,36–44)



A fátyol – működésben



E történet után – mivel a Krisztust úgy tekintették, mint "a halottak feltámadásából
az elsőt" (Pál) – az újszövetségi tanítás egységesen e minta szerint látta és
láttatta valamennyi halott majdani feltámadását is, tehát hangsúlyozottan a test
fizikai feltámadását hirdették. Ebben egyszersmind a hivatalos judaizmussal is azonos
állásponton voltak. Pál igehirdetésének is központi üzenete volt a holtak feltámadása
– ám éppen a vele történtek mutatják meg azt is, hogy a zsidó közegből kikerülő
tanítás milyen súlyos konfliktusba került a görög–római hellenisztikus kultúrával,
amelynek értelmisége a platonikus lélekvándorlás, a léleknek a sztoikusok által
vallott halál utáni felbomlása és más hasonló világnézetek talaján állt. Athénban
Pál sztoikus és epikureista filozófusok, valamint a város vezetői előtt tartott beszéde
is ezen a ponton ért véget: "…mikor pedig a halottak feltámadásáról hallottak, némelyek
gúnyolódtak, mások pedig mondának: Majd még meghallgatunk téged efelől."
(Cselekedetek 17,32) Amikor Pál később Festus római helytartó előtt beszélt
ugyanerről, a reakció hasonló volt: "…hogy a Krisztusnak szenvedni kell, hogy mint
a halottak feltámadásából első, világosságot fog hirdetni e népnek és a pogányoknak.
Mikor pedig ő ezeket mondá a maga mentségére, Festus nagy fennszóval monda: Bolond
vagy te, Pál! A sok tudomány téged őrültségbe visz. Ő pedig monda: Nem vagyok
bolond, nemes Festus, hanem igaz és józan beszédeket szólok…" (Cselekedetek 26,23–25)
Ugyanebben a beszédében Pál felkiált: "Micsoda? Hihetetlen dolognak tetszik néktek,
hogy az Isten halottakat támaszt fel?" (8. v.) – és ezt a meggyőződést itt egész
Izrael népének legfőbb reménységeként említi.

De még érzékenyebben érinthette az apostolt, amikor az éppen általa alapított gyülekezetben,
a korinthosziban merült fel – minden bizonynyal a görög filozófiai hagyománynak is
köszönhetően – olyan nézet, amely szerint a halottak feltámadását nem testi,
hanem csak spirituális értelemben kell érteni. Válaszában Pál az ilyen tanítókat
nemes egyszerűséggel "ostobának" szólítja (1. Korinthoszi levél 15,36), majd
pedig a feltámadott test fizikai mivoltát hangsúlyozza: "vannak mennyei testek",
"van szellemi test" – és ez a feltámadott Krisztus testéhez hasonló. Egy másik
levelében még radikálisabban elítéli azokat, akik a feltámadást kizárólag spirituálisan
értelmezve azt állították, hogy az már teljes egészében megtörtént azokkal, akik
megtértek: "akik az igazság mellől eltévelyedtek, azt mondván, hogy a feltámadás
már megtörtént, és feldúlják némelyeknek a hitét." (2. levél Timótheoszhoz
2,18) A nemzeteket takaró fátyol fellebbentése a szemekről nem volt könny? feladat.

Az évszázadok során azonban a korai zsidókereszténység e határozott álláspontját
fokozatosan kiszorította, de legalábbis elhomályosította a hellenisztikus kultúrával
való együttélés. A markionita gnosztikusok olyan tanokat fogalmaztak meg – a keresztény
Írásokra is hivatkozva –, amelyek tagadták a feltámadás testi valóságát, és azt
csak spirituális, allegorikus értelemben fogadták el. Tertullianus, egy híres egyháztanító
ezekről mondta, hogy a holtak feltámadását "imaginárius jelzéssé facsarják ki".
Ezt írja A test feltámadásáról cím? művében: "Nem minden árnykép, hanem van
test is; ahogyan magára az Úrra vonatkozóan is bizonyos jelentőségteljes dolgokat
napnál világosabban megjövendölnek; mert a szűz is megfogant méhében, és pedig nem
figurálisan; s megszülte nekünk Jézus Krisztust, mégpedig nem átvitt értelemben."

A későbbiekben azután Órigenész nevéhez szokás kapcsolni azt a vitát, amely azért
robbant ki, mert a kereszténység platonista átértelmezése már átlépte azt a határt,
ameddig a hit alapjait még nem sértette. Órigenész tanításai – aki az Írások e
spiritualizáló, allegorizáló értelmezését magasabb rendűnek tartotta eredeti üzenetüknél
– heves reakciót váltottak ki az egyházban, mivel, bár ő nem tagadta a halottak
feltámadásának testi mivoltát, spiritualizáló tanai mégis ebbe az irányba
hathattak. Majd pedig Augustinus is így foglalt állást A keresztény tanításról cím?
művében: "…mindazt, amit az isteni kijelentésekben sem az erkölcsök tisztességére,
sem a hit igazságára sajátos értelemben nem vonatkoztathatunk, jelképes értelműnek
kell vennünk". Ő sem tagadta meg a test feltámadásának hitét, de az igazak feltámadását
allegorizálva mégis elsősorban a keresztények megtérésével azonosította, azokhoz
hasonlóan, akiket, mint láttuk, Pál még elítélt emiatt. S bár a "Hiszekegy" néven
közismert, hivatalos – azóta is minden keresztény egyház által elfogadott –
Niceai Hitvallás "elődje", az ún. Apostoli Hitvallás határozottan és a keresztény
hit fundamentális igazságaként fogalmazta meg: "hiszem… a test feltámadását"
– mégis azt mondhatjuk, a görög–római kultúra allegorizáló "hajlama" a
keresztények előtt elhomályosította ennek a tanításnak eredeti, megdöbbentő
tartalmát, realitását. Hivatalos hittétel jellege ugyan megmaradt, mégis kevesen néznek
szembe a test feltámadásával mint majdani valósággal, sőt sokan, talán még azok közül
is, akik a "Hiszekegyet" gyakran elmondják, sem hisznek benne igazán.



A Föld elárulása



A test feltámadásának tanítása más szempontból is radikálisan átértelmezi a világhoz
való hagyományos vallásos hozzáállást, amely a pogány világnézeteken, a test és
a lélek szembeállításán alapul. Míg a zsidó–keresztény hit az anyagi világot és
vele a testet alapvetően jónak látja ("és látá Isten, hogy jó", amit
teremtett), addig a nagy pogány vallások negatív valóságoknak tartják ezeket. Míg
utóbbiak a léleknek a világból és a testből mint valami börtönből való szabadulására
helyezik a hangsúlyt, a bibliai kinyilatkoztatás talaján állók az anyagi világmindenségre
és a testre mint megváltott realitásra néznek, és ezért – megőrizve a szellem elsőbbségét
– pozitívan viszonyulnak hozzá: művelik, gondozzák, ápolják, tisztelik (persze nem
vallási értelemben) az anyagi valóságot és a testet is, mindez pedig kreatív
magatartást, munkaszeretetet, a környezethez való gondviselő, felelősségteljes hozzáállást
ösztönöz, idegen tőle a világtól való elfordulás, a szélsőséges aszkézis. Éppen
ezért a feltámadásba vetett hit elhomályosulása, a lélek és test ellentétének túlhangsúlyozása
az eredeti kereszténységet megfosztotta a világ felé forduló aktivitásától, életerejétől,
és ezt a pogány vallásokra jellemző aszketikus, test- és anyagellenes mentalitás váltotta
fel, amely a mai napig él, sőt uralja a történelmi kereszténység gondolkodásmódját.
Az evangélikus lelkészcsaládból származó Nietzsche kereszténységtől való
elfordulásának egyik fő oka az volt, hogy úgy látta: a kereszténység elárulta a Földet.
Ez az állítás azonban az eredeti zsidó–keresztény álláspontra nem áll, hiszen
annak célja nem az anyagvilágból való megszökés, hanem éppen az ellentéte: annak
felemelése, megváltása.



"Nem bújhatsz el egy sírba…"



A felvilágosodás évszázadaiban azután a természettudományos világkép nevében a
test feltámadását már nyíltan megtagadó bibliakritika atyja, Spinoza, éppen az elgörögösödött
kereszténység e spiritualizáló hajlamára hivatkozott mondandóját alátámasztandó:
"Ámde Ön azt fogja mondani, hogy az apostolok mind teljességgel hitték, hogy
Krisztus feltámadt halálából és valósággal felszállt az égbe. Ezt én sem
tagadom. Hiszen maga Ábrahám is hitte, hogy Isten étkezett nála, és az izraeliták is
mind hitték, hogy Isten az égből tűztől körülvéve leszállt a Szinaj hegyre és közvetlenül
beszélt velük (…) Arra a következtetésre jutok tehát, hogy Krisztusnak a halottaiból
való feltámadása valójában szellemi feltámadás (…) Nem volna nehéz az evangélium
egész tanítását e szerint a hipotézis szerint magyarázni (…) nem is szólva arról,
hogy mindazt, amit a zsidók testi értelemben vettek, a keresztények szellemileg értelmeztek."
(Spinoza 75. és 54. levele) A modernitás azután főként ebben a szellemben igyekezett
értelmezni a halottak feltámadásának kérdését, amely ilyenformán az európai
kereszténységben gyakorlatilag elvesztette jelentését.

Terjedelmi okokból sem vállalkozhatunk azonban mindennek teljes áttekintésére, még vázlatosan
sem. Volt azonban, aki jól érzékelte azt a veszteséget, amely az európai kultúrát
érte a test feltámadásának a vallás elvont és érdektelen, realitással nem bíró
dogmái közé történt száműzésével. Sören Kierkegaard, múlt században élt dán
filozófus arra az álláspontra helyezkedett, hogy a keresztény Európa valójában pogány
gondolkodású, még a keresztény vallásúak (ironikus kifejezésével "keresztény származásúak")
is. Ma, az ezredvégen is égetően aktuális kérdéseket felvető gondolatait e helyen
nem tudjuk végigkövetni, csak egy mondattal érzékeltetjük: "A kereszténység
kiirtotta a krisztus-hitet anélkül, hogy tudna erről; következésképp, ha van valami
teendő, hát meg kell próbálnunk a krisztus-hitet visszajuttatni a kereszténységbe."
(A keresztény hit iskolája) Támadó hangvétel? írásában, amely a "Lesz feltámadásuk
a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak" címet viseli, radikálisan megszólítja
az olvasót: "S épp mert halhatatlan vagy, nem fogsz tudni kitérni Isten elől, nem bújhatsz
el egy sírba, hogy halottnak álcázd magad, s a mérce, amely szerint Isten ítélni fog
fölötted, az, hogy halhatatlan vagy."

A halottak feltámadásához való kettős viszony még ma is megoldatlanul feszül az európai
civilizáció fundamentumaiban.

Olvasson tovább: