Kereső toggle

Hátrálásból győzelem

Görgei Artúr, a szabadságharc megmentője

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kossuth agyon akarta lövetni, de aztán inkább tábornokként csatába küldte, ő pedig minden esély dacára kétszer is megfordította a veszni látszó szabadságharc ügyét. Görgei Artúr és Egy hátráló hadsereg útja a gyáva megfutamodástól a dicsőséges tavaszi hadjáratig.

Egyetlen emberem maradt. Egy félig rokkant, kiszolgált katona – így írta le Görgei Artúr a visszaemlékezéseiben, hogyan futamodott meg a háta mögött a teljes magyar derékhad a ma Bécs külvárosának számító, schwechati harcmezőn. Egy hónappal a fényes pákozdi diadal után „bécsi testvéreik” megmentésére siető büszke népfelkelő ezredek 1848. október 30-án úgy hátráltak meg az osztrák ágyútűzben, hogy előtte még egy lövést sem adtak le az ellenségre. „Ide, magyar! Itt a zászlód, itt dögölj meg!” – ordított rájuk dühösen a nemzetőrség egyik századosa és bátran az ellenség sorvonala elé tűzte a nemzeti trikolórt. Hiába. Harminc-negyven bajtársán kívül senki nem mert a hazájáért a kartácstűzbe rohanni. Görgei szerint a dicső honvédsereg, mint „egy idomtalan, elnyúló óriáskígyó” rohant a magyar határt jelző Lajta irányába, mit sem törődve az osztrák fővárosban továbbra is ellenálló forradalmi Diáklégióval. A történelmi esély, hogy a magyarok a bécsi felkelőkkel együtt megdöntsék a Habsburg-házat, a hosszas politikai tétovázás után a csatatéren is elveszett. Ezt a szégyenteljes menekülést látva, az alig harmincéves ifjú tiszt annyira elkeseredett, hogy már azt a „jótékony golyót várta, ami lesodorja lováról”.

Vesztett csaták, csúfos bukások

A  szégyentől megváltó dicső halál azonban nem adatott meg aznap Görgeinek, így személyesen kellett beszámolnia Kossuth Lajosnak arról, miért mondott csődött a frissen felállított magyar honvédség. A vereség súlyát mutatja, hogy a Országos Honvédelmi Bizottmány frissen megválasztott elnöke egyenesen belebetegedett a kudarcba, amit nemcsak táviratok útján, hanem személyesen is átélt, mert kíséretével együtt maga is követte a Bécs felmentésére irányuló sikertelen akciót. A rövid, de sorsfordító találkozást a lázas betegségből lábadozó Kossuth egy személyes élménnyel nyitotta meg: „Mikor új lovakat fogattam be, a köztes időt arra használtam, hogy a kocsim mellett tovaözönlő tömeghez beszédet intézzek és megállítsam őket. Mindhiába! Barátságosan kalapot emelve megéljeneztek néhányszor, majd nyugodtan tovább szaladtak!” Az elnök különösen büszke volt a toborzásban csodákra képes szónoki karizmájára, így a Lajta hídjánál megtapasztalt gyávaság egyenesen szíven ütötte.

A  higgadt Görgei világossá tette Kossuth számára, hogy – Petőfi szavaival élve – a márciusi forradalom „hiába támasztotta fel a tengert”, a víz csak akkor lesz úr Windisch-Grätz csapatai felett, ha végre rendes kiképzést és katonai fegyelmet kap. A díszmagyarkodást és üres patriotizmust élesen bíráló tiszt végül nem büntetést, hanem tábornoki pálcát kapott az elnöktől, amiben az is közrejátszott, hogy rajta kívül a pozíciót – a Felvidéki Hadtest irányítását – senki nem fogadta el. Ennek oka, hogy bár Görgei honvédelmi karrierje látszólag szemet kápráztató volt – alig négy hónap alatt egyszerű századosból tábornok lett –, kollégái számára mégis úgy tűnt, hogy a megtisztelő kinevezés csak egy osztrák bitófára lesz elég.

Az 55 ezer fős császári főerővel szemben pusztán egy 28 ezres, javarészben frissen fölállított nemzeti hadsereg állt a rendelkezésére, amivel elméletben a teljes nyugati határt meg kellett volna védenie. Görgei szívós munkával vetette bele magát a lehetetlen feladatba: „Hogy a köz hiányt ne szenvedjen, engem kímélnetek nem szabad” – utasította segédtisztjeit annak érdekében, hogy minden jelentéktelennek tűnő információt az asztalára tegyenek és ha kell, rövidke álmából is felverjék, ha felderítőktől vagy a központból táviratot kapnak. Abban a reményben, hogy a közelgő télre való tekintettel az osztrákok tavaszig kivárnak az offenzívával, nekilátott átszervezni és feltölteni a siralmas állapotban lévő honvédezredeket, hogy a következő csatájuk már ne csak az első puskalövésig tartson.

1848. december közepén azonban a munka hirtelen félbeszakadt, mert V. Ferdinándot – állítólagos elmebeli problémáira hivatkozva – elmozdították a császári trónról és helyére Ferenc Józsefet állították, aki rögtön utasította parancsnokát, Windisch-Grätz tábornagyot, hogy erővel számolja fel a korábban pont a bécsi udvar által szentesített magyar államiságot. A befagyott Kárpátokon egy időben nyolc különálló osztrák császári hadtest indított támadást, akikkel szemben a tapasztalatlan és rosszul felszerelt magyar honvédség nem volt képes hatékonyan ellenállni. A realista Görgei ezért meg sem kísérelte az ellenállást, hanem először Pozsonyt, majd pedig Győrt is átengedte az ellenségnek. Ezzel bár megmentette morálisan és fizikailag is kimerült csapatait a pusztulástól, Kossuth belé vetett bizalmát elvesztette, mivel az országos lelkesedést fenntartó dicső győzelmek helyett csak a folyamatos visszavonulásról írt a magyar sajtó.

„Vesztett csaták, csúfos futások! Bármerre nézek, mást nem látok...” – írta le az ország hangulatát Petőfi, aki hangosan követelte, hogy a hadvezetés mossa le a „nemzet arcába sárként fröccsenő szégyent” és végre szálljon szembe a Buda és Pest felé masírozó osztrák főerővel. Görgei kollégája, Perczel Mór hamar meghallotta a nép szavát, így amikor megkapta Kossuth híres „Valami győzelmecskét, édes Móricom! Különben az örökös retiráda lever minden bátorságot a nemzetben” című utasítását, minden józan észt félretéve magára hagyta Görgeit és vakmerően nekiment Jelasics horvát bán vérteseinek. Az előnyös sík terepen rohamra induló nehézlovasság elől a honvédek a móri erdőbe futottak, egyharmaduk pedig sose tért már vissza a századához. Perczel a remélt bátorság helyett meggondolatlan hazafias buzgóságával csak további félelmet öntött a nemzetbe.

A magányos tábornok

Az 1849-es újév első napjaiban Pest kiürített városába ellenálás nélkül masíroztak be Windisch-Grätz fehér zubbonyos császári ezredei. Az utcák, amik egy éve még a Nemzeti Dalt visszhangozták, most osztrák vezényszavaktól harsogtak, ahogy a harminchétezer sorkatona, hatezer lovas és több mint kétszáz ágyú átkelt a Dunán, tábort verve a gödöllői dombságon. Míg az országgyűlés vasúton menekült Debrecenbe, Görgei fáradt csapataival a Felvidék szűk hágói felé vette az irányt, hogy bányavárosok láncolatán keresztül csatlakozzon a Felső-Tiszánál gyülekező, egyesített magyar főerőhöz. Bár ezzel elterelte a császári vezérkar figyelmét – akik zavarukban heteken keresztül nem mozdultak ki Pest vonzáskörzetéből –, a hol olvadozó, hol pedig jegesre fagyó hegyvidéki utak rendesen próbára tették a Görgei-hadtest állóképességét. A bekerítésére kiküldött harcedzett ellenséggel szemben pedig a didergő és puskát csak frissiben kapott újoncok továbbra is rendre megfutamodtak.

Egy ízben – a schwechati harcmező után immár másodszor – megint teljesen magára maradt, amikor egy veszélybe került üteg megmentésére maga vitte harcba az embereit. „Egy hüvelykel lejjebb, fiúk!” – kiáltotta gúnyosan az osztrákok felé, amikor tiszti csákóját lelőtték a fejéről, de mivel a támadásra összegyűjtött gyalogság nem osztotta a lélekjelenlétét, a roham közben hirtelen egyedül találta magát. A magányos tábornokot fél napon keresztül üldözték az erdőben, míg végül egy bátor huszár kimentette a biztos halálból. Amikor újra rátalált megfutamodott seregére, rögtön parancsot adott az ellentámadásra, de segédtisztje lemondóan csak annyit közölt vele: „Mára vége”. Látva legényei gyávaságát, Görgei a kardjához kapott és azt kiáltotta: „Vége, örökre”, majd egyedül nekiindult, hogy az ellenség gólyói elé rohanjon. Ekkor altisztjei megragadták szeretett vezérüket és erőszakkal magukkal vitték a soron következő állomáshelyre. „Ilyen tapasztalatok után a legmerészebb képzelet sem gondolhatta, hogy a »szabad és egységes Ausztria« egyszer majd az Orosz Birodalom megmentő beavatkozására szorul Magyarországon” – emlékezett vissza Görgei a szabadságharc mélypontjára. Vele egyidőben ugyanis február 4-én Bem tábornok is csaknem megsemmisítő vereséget szenvedett Erdélyben, ahol a szemtanú Petőfi költői leírása szerint „négy nap dörgött az ágyú Vizakna s Déva közt és minden talpalatnyi földet vér öntözött”. Mivel a keleti és nyugati front egyszerre látszott összeomlani, így Windisch-Grätz követet küldött a megritkult honvédszázadai élén a Tisza felé menetelő Görgeihez, mondván, a feldunai hadtestet vigye át őfőméltósága táborába és akkor őhercegsége amnesztiát és a monarchián kívüli gondtalan megélhetést biztosít számára. Válaszul Görgei a híres váci kiáltványát adta át a császári tisztnek: „Én Magyarhon ügyét igazságos ügynek tartom, s azért a vezérséget, mellyel megkínáltattam, el is vállaltam. Meg fogom állni e helyet, amíg a nemzet és e sereg bizalmát bírom, ha el is tántorodnának seregünk legjobbjai és megtagadnák karukat az igaz ügytől.”

Látva tábornokuk szívós kitartását, a farkaséhségtől és a hidegtől meggyötört honvédek is leküzdötték magukban a megadásra vagy szökésre serkentő letargiát, így Görgei, miután több bravúros hadmozdulatot is végrehajtott, sikeresen eljutott a Tisza vonalához és 16 ezer megmaradt emberét átadta az új lengyel főparancsnoknak, Dembiński lengyel grófnak. Ezzel az erősítéssel a gyülekező magyar főerő hirtelen 43 ezer főre ugrott – amit további 150 ágyú egészített ki –, ezért hirtelen lehetségesnek tűnt, hogy a Pest felől Debrecen irányába készülő harmincezer osztrákkal szemben döntő csatát vállaljanak. Kossuth fővezéri választása azonban szerencsétlennek bizonyult. A bizonytalankodó és „csiga- lassúsággal” döntéseket hozó Dembiński annyira ügyetlenül vezényelte ki csapatait a Kápolnai harctérre, hogy a tapasztalt Windisch-Grätz, kihasználva a magyarok „bénázását”, teljes erejével támadásba lendült. „A lázadó hordákat iszonyú mennyiségben pusztítottam el. Néhány napon belül Debrecenben leszek” – táviratozta a győzelem után büszkén Ferenc Józsefnek.

Az ifjú császár annyira megörült a hírnek, hogy március 4-én rögtön ki is adta olmützi alkotmányát, amivel a Magyar Királyságot császári tartománnyá csupaszította le, Erdélyt pedig elszakította tőle. A jelentés azonban elbizakodott volt. Görgei lélekjelenlétének és korábbi tisztje, Aulich Lajos kitartásának hála, a magyar sereg szervezetten hátrált a diadalittas osztrákok elől, így a tavasz első napjaiban lehetőség nyílt egy második felvonásra. Ezt viszont már mindenáron győzelemre kellett vinni.

Tavaszi fordulat

Első lépésként a tábornokok – Klapka indítványára – megpuccsolták a tehetetlen Dembińskit és bár Kossuth mérgében főbe akarta lövetni Görgeit, látva a tisztikar elszántságát a kivégzés helyett inkább főparancsnokká nevezte ki. Ez már a második alkalom volt, hogy golyó helyett előléptetést kapott, mivel korábban engedetlenségéért – 1848 októberében – Perczel Mór szintén a halálba küldte volna a szabadságharc későbbi megmentőjét. Szerencsére a hadügyminisztérium közbeszólt, így végül kivégzés helyett ezredesi rangot kapott. „Hazámban az a szokás, hogy a legtermészetesebb kellemetlen eseményeket furcsán misztikus, a nemzeti hiúságot legyező módon, valamilyen hazaárulási szándékkal magyarázzák” – gúnyolta ki Görgei a magyar lélek visszatérő esendőségét, ami minden rosszért inkább a balsorsban kutat, minthogy önmagába nézzen. Leírja, hogy egyszer egy babonás huszár magát az ágyút okolta azért, amiért az ellenség kezére került, mondván, a „hazaáruló üteg” magától átszökött az osztrákokhoz.

Annak ellenére, hogy az ifjú főparancsnok rendre éles nyelvvel alázta meg a táborban még hencegve díszmagyarkodó, majd a csatatéren egy teátrálisan „itt a vég!” kiáltással szétszaladó embereit, a kemény hangvétel mögött odaadó hűség és szeretet nyilvánult meg. A katonái pedig ugyanígy éreztek iránta, a sorozatos vereségek ellenére az első ágyúdörejre összerezzenő újoncok szép lassan igazi katonává váltak, akik akkor is tartották a hadállásukat, amikor a vértesek lovasrohama alatt dübörgött a föld, vagy akkor is együtt maradtak, amikor a kartácstűz repeszeitől tucatjával hullottak a bajtársaik. A 19. századi hadviselés során az alakulatok még nem kereshettek fedezéket, vagy szóródhattak szét a harcmezőn, hanem egy sűrű tömbben kellett mozogniuk úgy, hogy minden alkalommal orosz rulettet játszottak, amikor az ellenség sortüzet eresztett rájuk. Pusztán a szerencse döntött élet és halál között, így nem véletlen, hogy a kemény kiképzéssel vassá edzett német idegek 1849 tavaszáig fölényben voltak a könnyen fellángoló, de sokszor felszínes magyar lelkesedéssel szemben.

Görgeinek ezért abban is kulcsszerepe volt, hogy a hazafias hevületet a csatatéren is használható formába öntötte. Személyes karizmája biztosította a katonáit arról, hogy nem a nemzethalál dicső mártírjai lesznek, hanem a reálisan elérhető győzelem érdekében kockáztatják életüket a hazájukért. A tavaszi fordulatot hozó 47 ezer honvéd így már lélekben is készen állt arra, hogy szembenézzen a teljes osztrák főerővel, ami 55 ezer császári katonát és 214 precíz löveget számlált. A nyomasztó létszámfölényt csak egy kockázatos terv enyhíthette, amit egy heves vérmérsékletű, de remek stratéga: Klapka György dolgozott ki. A haditanácson úgy döntöttek, hogy Görgei korábbi, felvidéki harcokban megedződött hadtestét egyedül állítják Windisch-Grätz útjába, annak érdekében, hogy elterelje a figyelmet a főerő hadmozdulatáról, ami az ellenséget megkerülve, hátulról készült rárontani a mit sem sejtő császári csapatokra.

Az ennek nyomán kibontakozó isaszegi ütközet a fordulatok csatája volt. A várost keletről határoló erdőt a horvátok felgyújtották, így Görgei csak három órakor érkezett a csatatérre, együtt hűséges tábornoka, Aulich Lajos hadtestével, ami egyenesen a lángoló fasorok között tört át, hogy minnél előbb a harcmezőre érjen. A füstből előbukkanó gyalogság megérkezésével a Klapka–Aulich–Damjanich-tengely egyesült és támadásba lendült. Nem sokáig. A saját tervében elbizonytalanodó Klapka pánikba esett és látva a vele szemben álló osztrákok fegyelmezett ellenálását a roham helyett hátraarcot parancsolt. A magyar seregen kezdett eluralkodni a pánik, egyes honvédek még a töltényeiket is eldobálták, nehogy újra bevessék őket.

Vukovics Sebő kormánybiztos szerint Görgei, amikor látta a közelgő összeomlást, „kirobbant a csatatérre”. Személyesen vágtatott a menekülő honvédek után, akik üres tölténytáskájukat mutogatva jelezték neki, hogy „kifogytak a lőszerből”. Sokan annyira féltek, hogy a rendszabályozásukra kiküldött huszárok lovainak hasa alatt bújtak át és inkább állták a csípős kardlapot, minthogy újra az ágyútűzbe menjenek. A felbőszült főparancsnok egyszerre szidta és biztatta embereit, majd Klapkához lovagolva kijelentette: „Ma kell győzni, vagy mehetünk vissza a Tisza mögé. Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich előrenyomul: győznünk kell!” Görgei szenvedélyes eltökéltsége végül tűzbe hozta a korábban gyáván megfutó honvédezredeket, akik miután eldobálták, vagy ellőtték a lőszerkészletüket, most puszta szuronnyal is készek voltak rárohanni az ellenségre. Ahogy a rémület, úgy a bátorság is villámgyorsan áramlott szét a sorok között és hirtelen mindenki hinni kezdte: „Bizony mondom, hogy győz most a magyar, habár ég s föld ellenkezőt akar!” (Petőfi)

A  harci rivalgással visszatérő „gyáva honvédek” látványa megfordította az ütközetet. A magyar sereg sorait rendezve újra támadásba lendült. Középen a huszárok törtek előre, míg a leszálló alkonyban Isaszeg lejtőin egymással párhuzamosan vibráló sortüzek látványa jelezte, hogy a császári csapatok megrettenve a szívós ellenállástól, hátrálni kezdtek Gödöllő irányába. A honvédezredek – amelyek hosszú hónapok után először tapasztalták meg a győzelem ízét – többet nem hátráltak meg és a dicső tavaszi hadjárat második szakaszában Görgei gyorsaságával és egy sor zseniális hadmozdulattal pánikba kergette az ellenséget.

Nem készült hősnek

„Az apám, az nem volt ember, az egy lump volt. Nem féltem a haláltól, mert meg akartam halni! Minden csatába azzal mentem, hogy kitártam magam a golyóknak! Bele a csata legnagyobb tüzébe s kitártam a karom, és azt kiáltottam: Anyám!” – idézte a Nyugat hasábjain Móricz Zsigmond az idős – akkor már 94 éves – Görgei izzó szavait, amivel feltárta, hogy  nem csupán emberei gyávasága miatt kereste olyan gyakran a harctéri halált. Valójában sosem akart katona lenni, de miután édesanyja rákban idejekorán meghalt, édesapja – minden ellenkezése dacára – a császári hadseregbe kényszerítette a gyászoló tinédzsert, ezt pedig sosem bocsátotta meg neki. Valójában tanár akart lenni. Az egész életét meghatározó személyes tragédia végül a nemzet érdekét szolgálta, mert később az itt szerzett tapasztalatok edzették sikeres katonává a gyenge fizikumú, melankolikus lelkületű fiatalembert.

Vácnál Damjanich katonái újra győzelmet arattak. Az osztrák tábornok, Götz vezérőrnagy elesett a csatában, így a császári csapatokon még jobban eluralkodott a félelem. A lélektani fordulatot jól érzékelteti, hogy a korábban Isaszegnél megrettent Klapka-hadtest Komárom fölött, Nagysallónál hat órán keresztül addig rohamozta a Pesten állomásozó fősereg felmentésére küldött 18 ezer osztrák katonát, míg azok rendezetlenül meg nem futamodtak Ausztria irányába. „Egy olyan ellenség áll előttünk, mely gyorsan manőverez és vitézül harcol” – ismerte el a Windisch-Grätz helyére frissen kinevezett császári tábornok, Ludwig von Welden. Míg korábban azzal hencegett az udvari papnak, hogy „na, páter, ma fogsz látni magyart futni”, végül maguk az osztrákok futamodtak meg és Pestet kiürítve erőltetett menetben tartottak Bécs irányába.

A  korábban vereségből vereségbe botladozó magyar sereg alig egy hónap alatt hét győzelmet aratott, ezért április 29-én Görgei büszkén hirdette ki a honvédjeinek, hogy egy olyan nemzet fiait, akik erre képesek, „rabbá tenni többé nem lehet”. A főparancsnok azonban a Tiszától Komáromig tartó diadalmenetet követően sem vesztette el a híres realizmusát. A politikusokkal ellentétben tisztában volt vele, hogy bár tavasszal Magyarországon megtört a visszavonulás és a gyávaság szelleme, egyben megjelent egy új és „nem kevésbé veszedelmes belső ellenség”, az elbizakodottság. Igaza lett. A Buda ostromára induló dicső honvédseregtől távol, a Kárpátok határán túl, már készülődött az a 200 ezer fős cári hadsereg, amivel szemben még a magyar történelem utolsó nagy hadvezére is tehetetlen volt.

A  cikk második részében arról írunk, hogyan lett a szabadságharc hőséből a kortársak szemében áruló, akit Vörösmarty híres átokverésben örök kárhozatra ítélt.

Olvasson tovább: