A kereszténység mellett a zsidóság sem tudja a hagyományos módon ünnepelni az egyiptomi szabadulásról emlékező pészachot, sem a vele összefonódó két tavaszi ünnepet (kovásztalan kenyér és első zsenge ünnepét), mivel Izraelben az ottani korlátozások nemcsak a tömegrendezvényeknek szabnak gátat, hanem még az ilyenkor szokásos nagy családi páskaszéder megrendezésének is. Azt most még a családok is kénytelenek szűkebb, mindössze az egy otthonban együtt lakó családtagok közösségére korlátozni.
De maga a zsidó–keresztény kultúrkör társadalmainak világi része is kénytelen most lemondani az ünnep adta „hosszú hétvégén” szokásos szabadidős, utazgatásokkal fűszerezett, társas programokban testet öltő „kikapcsolódási” formákról és helyben maradva a nettó privát szférájára hagyatkozni.
A kényszerűség azonban előnnyé is válhat, ha a világot behálózó program- és eseménydömping, a profithajsza, a szükség és mérték nélküli fogyasztás, a vég nélküli szórakoztatás, a nyüzsgésizmussá terebélyesedett tömeges turizmus és egyéb öncélú, figyelemelterelő jelenségek kényszerszünetében az emberek a való világ törékenységével szembesülve és a jövő súlyát átérezve szembenéznek a kérdéssel: Kik is vagyunk mi önmagunkban, díszletek, pótcselekvések nélkül? Mit ér, amit eddig tettünk, amiben eddig bíztunk? Mi lesz így velünk? Hová vezet az út, amin eddig jártunk?
2020.04.10. (XXIV/15)
