A fenti sorok az elmúlt héten, futballozás közben elhunyt Varga Zoltántól származnak, a Valahol mindig félúton című könyvének ajánlásaként. Minden benne foglaltatik, ami Varga Zoltán karakterének, életútjának rövid jellemzéséhez szükséges: egy futballista, egy fociedző, egy nem tökéletes, korszakos zseni, de még inkább egy önmagával viaskodó ember. És néhányan, vagy,, inkább sokan, akik ezt a viaskodást nem ért(h)ették meg, de mégis mindig valahogyan rátaláltak, vagy talán Varga Zoltán talált rájuk - csak szerették benne a futballistát, az edzőt, - az embert. „A Sors különleges tehetséggel és sajátos lelkivilággal ajándékozta meg.
Meg nem értett zseniként gyászoljuk most. De ami ennél is fontosabb: az egész életében szeretetért harcoló emberként. - írta találóan Vargáról a Nemzeti Sport ismert újságírója, Sinkovics Gábor. Varga Zoltán 1944 utolsó napján látta meg a napvilágot egy kispolgári család gyermekeként. A család Budapestre való felköltözését követően a „kis Zoltán" a belvárosi Károlyi-kertben rugdosta a labdát, későbbi bevallása alapján a legismertebb trükkjeit is itt gyakorolta be. (Szomorú tény, hogy ma már a Károlyi-kert szomszédságában tanuló kisiskolások még a fűre sem léphetnek rá a kertben.) Tehetségét hamar felfedezték, nem sokkal később a Ferencváros felnőtt csapatának keretében találta magát. Sőt, mindössze tizenhat (!) éves volt, amikor már bemutatkozhatott a nagyok között a csapatban. Képességei elvitathatatlanok voltak, még húszéves sem volt, amikor már a magyar válogatottnál is szóba került a neve. Egyre érettebb játékosként (és az olimpiai bajnokságot 1964-ben megnyerő válogatott tagjaként) mind jobb teljesítményt produkált az FTC támadói között. Nem véletlen, hogy 1965-ben már az olasz Internazionale hívta, amely hatalmas összeget fizetett volna érte.
„Akkortájt nősültem, és szerettem a feleségemet. Nem mertem, nem akartam bajba sodorni őt" - magyarázta itthon maradásának okait. Már ekkor is érezhető volt azonban, hogy rendkívül érzékeny ember: elsősorban a legendás Albert Flóriánnal (a magyar futball mindmáig egyetlen aranylabdás futballistája - a szerk.) való rossz viszonya miatt nem érezte jól magát a Ferencvárosban. „Albert csak az egyik oka volt annak, hogy elmentem. (...) ott voltak még a besúgók, a rendszer hűséges elemei, akik mindig megszerkesztették azt, aminek éppen történnie kellett. Ami nem tetszett Albertben, hogy ezekre a célokra mindig odaadta magát..." - mesélte később az Alberthez való viszonyáról Varga. Valószínűleg azonban „szakmai féltékenység" is nehezítette a kapcsolatukat: a korabeli szurkolói beszámolók szerint ugyanis mind a két játékos elképesztő tehetség volt - csak éppen a négy évvel idősebb Albert Flórián kapta az Aranylabdát 1967-ben. Az már nyílt titok volt, hogy a még mindig csak huszonhárom éves, egyre bombasztikusabb formában játszó csatár elhagyja a Ferencvárost 1968 nyarán, s a Honvédba igazol. Élete utolsó NB I.-es mérkőzésén éppen a Honvéd ellen játszott, és negyvenötezer (!) néző előtt a kilencvenedik percben egy elképesztő szabadrúgásgóllal döntötte el a mérkőzést.
2010. 04. 16. (XIV/15)
