Vélemény

Kettős beszéd

Hetek Online — Fri, 27 Jan 2012 19:22:42 +0100

Mielőtt elutazott Brüsszelbe, hogy biztosítsa az Európai Unió vezetőit a konstruktív tárgyalások iránti elkötelezettségéről, Orbán Viktor videóüzenetben köszönte meg a „békemenet” résztvevőinek, amiért kiálltak Magyarország védelmében. A miniszterelnök emberei minden jel szerint nemcsak szervezni segítettek ezt a megmozdulást, hanem gondoskodtak a felvonulók létszámának belügyminisztériumi túlbecsléséről is; így aztán Orbán bízvást meghatározhatta az esemény kívételes nagyságrendjét. Amire elsősorban azért volt szüksége, mert a Barrosóval és Schulzcal folytatandó tárgyalásain már ennek a szemmel látható támogatásnak a fedezékében akart megjelenni.

Ám e tömegbemutató jellegéről és logisztikájáról, szervezőiről és jelszavairól Brüsszelben is pontos információkkal rendelkeznek. Egyebek között erre is utalt az unió parlamentjének elnöke, amikor azt mondta a sajtónak, hogy megkérte a magyar miniszterelnököt, ne nézze őket – mármint az európai adminisztrációt – hülyének. És hozzátette, Orbán úr tudvalevően másként beszél otthon, mint külföldön. Emitt együttműködőnek mutatja magát, amott Európa-ellenes retorikát folytat. Martin Schulz ezért felszólította az európai intézményeket, hogy „semmi olyan lépést ne tegyenek”, ami a magyar kormányfő politikáját támogatná.
Így hát a honi radikális jobboldal utcai demonstrációja egyenesen kontraproduktív volt: hiszen éppen arról győzte meg a brüsszeli bizottságot, hogy Orbán továbbra is kettős játékot próbál játszani, s ezért helyénvaló a gyanakvás vele szemben. Persze, ezt nagyjából eddig is tudták, ha máshonnan nem, hát a világsajtóból, amelynek komoly orgánumai hónapok óta figyelmeztetik az unió tisztségviselőit, hogy a magyar kormány részéről tett részleges engedményekkel nem elégedhetnek meg, mert az igazi gondokat az alkotmányos jogállam leépítése jelenti. Ezért amikor Orbán ezúttal is megpróbált úgy tenni, mintha most már csupán jelentéktelen részletkérdésekről folyna az egyezkedés, Barroso legott félreérthetetlenné tette, hogy márpedig a magyar problémák „szélesebb körét” is vizsgálni fogják.
A miniszterelnök most kétségtelenül elért legalább annyit, hogy ha a tárgyalások előfeltételeként módosítja a kifogásolt jogszabályokat, akkor nemsokára megkezdődhet az alkufolyamat az IMF-fel. Ám a valutaalappal való megegyezéshez, kénytelen lesz végrehajtani további folyamatos korrekciókat. Amit úgy kell majd eladnia a hazai nyilvánosság előtt, mint a „magyar emberek” érdekeinek elszánt védelmét – a helyzet paradoxona pedig, hogy ez még igaz is: a nemzeti érdek bizony nem más, mint a politikai hátraarc; sürgős kiegyezés az unióval, és tágabb értelemben a világgal, s a mindig is üres, megtévesztő populizmus, az értelmetlen „szabadságharc” beszüntetése.
Csakhogy a Fidesz még megmaradt híveivel ezt felettébb nehéz megértetni, miután eleddig a kormányzati propaganda „főcsapása” éppen a Nyugattal szemben vívott függetlenségi háború hamis kultuszának fenntartása volt. A kurzus szócsövei például nem mondták el az ország polgárainak, hogy a „gyarmatosító” Európai Unió csak a múlt évben mintegy ötmilliárd euróval többet fizetett ki nekünk, mint amennyit a közös kasszába tettünk. És nem részletezték, hogy mi mindenre költöttünk ebből a pénzből; nem beszélve arról, hogy mennyibe került volna, ha az így kapott összeget a piacról vesszük fel, tetemes kamatra. Most azonban Orbán mégis rákényszerül, hogy – miután a korábban „kipaterolt” IMF-et már a „mi bankunknak” nevezi – megkezdje az új helyzetértelmezés kommunikációját. Brüsszelben meg is próbálta vendéglátóit azzal zsarolni, hogy ha túlságosan sarokba szorítják, nehezen tudja majd ellensúlyozni az országban felerősödő unióellenességet. Noha – mint mondta – eddig mindent megtett ennek érdekében. Ennek hallatán a jelenlévők feltehetően aggódva figyelték, nem szakad-e le a mennyezet.
Ugyanakkor az unió nyilvánosan csakugyan igyekszik úgy konverzálni Orbánnal, hogy a maga részéről azért lehetővé tegye számára a tisztes visszavonulást. A hivatalos közlemények nyitott eszmecseréről, kölcsönös tiszteletről, az érvek kétoldalú respektálásáról szólnak, Brüsszelben is, Strasbourgban is azt szeretnék, ha a miniszterelnök rugalmasan elszakadhatna korábbi önmagától. Csak attól tartanak, hogy ő maga még mindig nem fogta fel, hogy az időhúzó taktikázáshoz nem talál többé partnereket.
Ezért az udvariassági formulák betartása mellett egyszersmind meg is keményedett az uniós nyilatkozatok hangja. Jelzik, hogy a mellébeszélés ideje lejárt. Ma már attól sem hatódik meg senki, hogy Orbánnak milyen keskeny ösvényen kell egyensúlyoznia ahhoz, hogy kapitulációja ne vezessen a szélsőjobb térnyeréséhez. Nem mintha ez mellékes szempont volna; az unió természetesen ezentúl is abban érdekelt, hogy a szélsőségesek sehol ne erősödhessenek meg. De Európa előtt már nem titok, hogy az orbáni kettős beszéd ebben a vonatkozásban is megtette a magáét; hogy a kormányfő radikális retorikája meg a „hanyatló” Nyugatról szóló eszmefuttatásai mióta adnak muníciót a hazai ultráknak.
Ezentúl aligha számíthat arra, hogy a magyarországi demokrácia lebontását csak azért fogja empátiával szemlélni Európa, mert elnéző viselkedésével netán segíthet kordában tartani mindazokat, akiknek egyébként Orbán Viktor siet megköszönni, ha árpádsávos zászlók alatt tesznek tanúságot a vezér iránti hűségükről.

Békétlenségi tényező

Málnási Kinga — Thu, 26 Jan 2012 11:20:03 +0100

Miután az Európai Unió Bizottsága megindított három kötelezettségszegési eljárást Magyarország ellen, olvasni lehet olyan jogi szakvéleményeket is, amelyek szerint ez kifejezetten előnyös helyzetet teremt a kormány számára, hiszen így végre csakugyan konkretizálódtak az unió kifogásai, egyszersmind pedig le is szűkült azok köre; következésképp, ha Orbánék most konstruktív magatartást tanúsítanak, elkerülhetik, hogy az európai alapértékek veszélyeztetése címén további felelősségre vonással kelljen szembenézniük. Ebben az okfejtésben van igazság, legalábbis, ami az eljárások jogi vonatkozásait illeti. A procedúra ugyanis kétségkívül akár évekig elhúzódhat, mire bírói verdikt születik, az unió pedig megnyugtathatja magát azzal, hogy a mechanizmus beindult és annak rendje-módja szerint működik.

Csakhogy mégsem valószínű, hogy a dolgok ilyen egyszerűen alakulnak majd. Egyrészt azért nem, mert bár az IMF-hitel letárgyalásához elegendő lesz, ha a magyar kormány retirál a most megnevezett ügyekben - s mindenekelőtt módosítja a jegybanktörvényt -, de ezzel még nem veszi automatikusan elejét annak, hogy például az emberi jogok megsértése meg a médiatörvény tárgyában újabb vizsgálatokra kerüljön sor. Nem beszélve a stabilitási törvényről, ami - mint tudjuk - megköti a jövendő kormányok kezét az adópolitikában. Márpedig ez éppúgy nonszensz, mint az eddig gátlástalanul gyakorolt, visszamenőleges hatályú jogalkotás. Tehát bőven van mit javítani az Orbán-kormány eddigi tevékenységének „eredményein"; nem véletlen, hogy a világsajtó kérlelhetetlenül figyelmezteti az uniót: ha fontosnak tartja megvédeni a politikai szövetség normáit, értékrendjét, akkor nem érheti be néhány részletkérdés korrekciójával.

De mindennél talán fontosabb - és úgy tűnik, ezt az uralkodó kurzus semmiképp nem akarja felfogni -, hogy a magyar kormány, és kifejezetten a miniszterelnök a nemzetközi porondon rendkívüli mértékű, szinte páratlan politikai hitelvesztést szenvedett el az utóbbi időben. Lényegében azóta, hogy hatalmát az ismert módszerekkel kezdte kiépíteni. A folyamatosan agresszív kormányzati kommunikáció, vagyis az aggálytalan félrevezetések, csúsztatások és hazugságok külkapcsolataink lefagyásához vezettek, s a diplomáciai csatornák már mást sem közvetítenek felénk, mint a világ döbbenetét. Ráadásul a megfigyelők azt is pontosan regisztrálják, hogy a kormányzat és személy szerint Orbán Viktor kettős beszédet folytat. Mást mond külföldi partnereinek, és megint mást hazai használatra. Míg az ország lakosságát változatlanul a Nyugat ellen hergeli, addig ugyanezt az - úgymond - „hanyatló" Európát együttműködési készségéről próbálja meggyőzni.

Ma már azonban nem működik ez a duplafenekű retorika. Nincs az a bármely vidéki helyszínen elhangzó, akár zártkörű Orbán-beszéd, amely ne szivárogna ki, és ne jutna el a követségi sajtóreferatúrákhoz. A Magyarországra akkreditált tudósítók úgyszintén jól végzik a munkájukat - következésképp a mértékadó lapok világszerte gyorsan és pontosan értesülnek a belpolitikai fejleményekről, egyebek között arról is, amit a kormány korifeusai itthon beszélnek.

Ezért aztán a kormányzat képviselői hiába panaszolják el nemzetközi fórumokon, hogy túlzó vagy egyenesen rosszindulatú sajtókampány folyik az ország ellen - hiszen közben a miniszterelnök minden alkalmat megragad egyre elképesztőbb elméletei és vádjai terjesztésére. Hovatovább nincs olyan rendezvény, ahol ne fejtené ki harcias logikája újabb és újabb termékeit. Legutóbb a mezőgazdaságot fellendíteni hivatott Darányi-terv bejelentése kínált lehetőséget, hogy közölje az egybegyűltekkel: megint fronton vagyunk, minthogy a következő háborút vizeink és földünk védelmében kell megvívnunk. Hogy ki tudná és akarná mindezt elvenni tőlünk, arról nem szólt, mindenesetre célzott rá, márpedig a hitelminősítők fenyegetésével e tekintetben is számolnunk kell. Nemigen érthető, miként képzeli ezt Orbán - alighanem sehogy -, de nem is volt célja a kimerítő magyarázat; egyszerűen csak olthatatlan vágyat érzett egy újabb harcmező kijelölésére. Mert amíg tart a szakadatlan küzdelem, addig szükség van őrá, a végvári parancsnokra. A honvédő háború az életeleme, s egyben nélkülözhetetlenségének záloga. Ezért nem elég azt mondania, hogy a nagyobb termelékenység, a jobb minőség és a versenyképesebb pozíció érdekében a magyar mezőgazdaságnak komoly invesztícióra van szüksége. Mindennek indokául hozzá kell még tennie: minden külföldről behozott élelmiszer nem más, mint ipari hulladék.

Az ilyen durva általánosítás nyilvánvaló képtelenség. De ha valaki mégis úgy gondolná, hogy ez csupán afféle szónoki túlzás, amelyet nem érdemes felértékelni, az nagyon téved. Bármelyik élelmiszer-importőr bízvást beperelhetné érte a magyar kormányfőt, mert az abszurd módon kiterjesztett vád nem kevesebbet állít, minthogy valamennyi külföldi kereskedő becsapja és súlyosan megkárosítja a magyar fogyasztókat. (Nem is szólva hazai partnereikről, és természetesen az állami minőségellenőrzés embereiről, akik ezek szerint mind összejátszanak szemet hunyva a hulladékok forgalmazása felett.) Magyarán: Orbán egy meglehetősen kiterjedt, nemzetközi bűnszövetkezetről beszél. Ha ennek létezését bizonyítani tudja, az volna a kötelessége, hogy világraszóló eljárást kezdeményezzen az ügyben. Nem ismeretes, hogy megtette. Ha viszont csupán a pillanatnyi demagógia diktálta a szavait, akkor rémhírterjesztő, aki felelőtlenül rontja a piacok hitelét.

Hiba volna azt hinni, hogy például az ilyen és ehhez hasonló, talán nem is oly meggondolatlan akcióinak nem megy híre a világban. És a legkevésbé sem meglepő, ha a meghatározó gazdasági és politikai szférákban egyebek között ezért is vélik úgy, hogy a magyar miniszterelnök olyan permanens békétlenségi tényező, amit nincs miért vállalniuk.

Rekordáron az üzemanyag

Málnási Kinga — Thu, 19 Jan 2012 12:00:46 +0100

„Ha a jelenlegi trendek érvényesülnek a közeljövőben is, akkor 10-12 hét múlva elérjük az 500 forintos üzemanyagárat" - vetítette előre a Heteknek nyilatkozva Vultur Csaba, a holtankoljak.hu ügyvezető igazgatója, hogy szerdától újabb rekordmagasságba szökött a benzin (424 forint) és a gázolaj átlagára (443 forint).

Mindennek hátterében az áll, hogy az üzemanyagárakat befolyásoló szinte összes tényező romlik. Irán Hormuzi-szorosbeli akciója nyomán drágul az olaj, ami növeli a késztermékek tőzsdei jegyzési árát (az elmúlt héten a benzin vonatkozásában 2,7 százalék, a gázolaj esetében 4,1 százalék volt az emelkedés). Ez utóbbihoz igazodik a Mol árazása, ráadásul a kereskedés dollár alapú, vagyis a forintgyengülés tovább rontotta a magyar autósok helyzetét - és akkor még nem beszéltünk a jövedéki adó és az áfa emeléséről.

Az elemző hozzátette, hogy tavaly januárhoz viszonyítva jelenleg 50 liter benzin tankolása esetén 3150 forinttal fizetünk többet, míg a gázolajnál ez az összeg 4600 forintra rúg. Hogy hol a lélektani határ, vagyis mekkora üzemanyagárig ülünk autóba, az szerinte nem egyértelmű. „Az sem biztos, hogy van ilyen határ. Hogy a klasszikus viccet idézzem: engem nem érint a benzináremelés, mert mindig ötezerért tankolok" - jegyezte meg Vultur Csaba, utalva arra, hogy az autósok jó része inkább spórolni fog - vagy az utazásain, vagy más területen. Arra szerinte nem sok esély van, hagy a taxisblokádhoz hasonló tüntetésre kerüljön sor az üzemanyagárak miatt, mert ehhez a fuvarozók túlságosan „atomizálódtak" a rendszerváltás óta. Az viszont elgondolkodtató - tette hozzá -, hogy ellenzékben a Fidesz a jövedéki adó csökkentését követelte a kormánytól, amikor a benzin ára a 320 forintra emelkedett.

A drágulás egyúttal az alternatív lehetőségek iránti keresletet is erősíti - bár a szakértő szerint ezen a téren sem állunk túl jól. A bioetanol (E85) 35-40 százalékkal olcsóbb volt, amíg a kormány drasztikusan meg nem emelte a jövedéki adóját. Ezért jelenleg - figyelembe véve azt is, hogy autónk ebből többet fogyaszt - mindössze literenként 10 forinttal olcsóbb a „zöldbenzin". Így azonban már nem biztos, hogy megtérül a szükséges autóátalakítás több tízezres költsége. A gázüzemű autózás sem feltétlenül ideális döntés. Igaz, hogy az LPG literje 230-240 forint, de ebből az autó többet is fogyaszt, ráadásul a beszerelési költség mintegy 300 ezer forint, az átalakítás nyomán pedig az autók elveszítik esetlegesen meglévő garanciájukat (mint ahogy a bioetanolos átalakításnál is).

A határ mentén élőknek jó hír lehet, hogy szinte minden szomszédos országban olcsóbban lehet tankolni, mint itthon. Ukrajnában 200 forinttal olcsóbb a benzin, ugyanakkor ezt a megoldást Vultur Csaba nem javasolja. Az ottani üzemanyag ugyanis nem EU-szabványos, vagyis egy Zsiguliba - ami köztudottan „körömlakkal is elmegy" - még érdemes lehet beletölteni, egy újabb autóba viszont nem biztos. A benzin egyébként még Ausztriában is olcsóbb 5-10 forinttal, és ugyanez igaz a gázolajra is.

Ha valaki nem a határ mentén lakik, annak nyilvánvalóan nem éri meg külföldön tankolni. Ebben az esetben úgy tudunk spórolni, ha 7,5 tonnásnál nagyobb autónk van - ezeknél ugyanis literenként 17 forintot visszatérít az állam. (S. I.)

Olvasói levelek - 2012. január 13.

Málnási Kinga — Fri, 13 Jan 2012 20:00:05 +0100

Csapdában

2007-ben, még ellenzéki korában, Orbán Viktor támogatta, hogy a MÁV Cargo privatizációja után a NEM CARGÓS munkavállalók kapjanak részesedést a befolyt eladási árból. Miért is ne támogatta volna a Fidesz elnöke, ha a magát baloldalinak valló Gyurcsány-kormány neoliberális jobboldali politikát folytatott? A MÁV Cargo magánosításából származó bevételből sem a menedzsment, sem az akkori politikai elit felmutatni semmit sem tudott, közben szóban a Cargo bevétele szétosztásának hajmeresztő gondolatát hirdette minden csatornán.

Az akkori kormányzat egyszerűen azért utasította el a szakszervezeti követelést, hogy azt a látszatot tartsa fent, az állami pénzeket ő nem hajlandó szétosztani, miközben valamennyi privatizált vállalat egykori munkavállalói megkapták a Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP) keretein belül a részvényeiket, amin keresztül szét is osztották az egykori állami vagyon tetemes részét, miáltal az ország hosszú távon csődközeli állapotba jutott...

Orbánék persze pontosan tudták, hogy igazságtalan dolog az, bár jogszabály nem volt rá, hogy ha a MÁV Cargónál munkaviszonyban állók csak azért, mert az üzletágak szétválasztásakor ide kerültek, az MRP keretein belül több száz ezer forintot kaptak, mert kiváltak - a többiek, akik szintén a vállalatnál dolgoztak, semmit! Ezt az igazságtalanságot vetette fel a Gaskó István vezette Liga szakszervezeti tömörülés.

Amikor most Orbán, immár miniszterelnökként következetes maradt korábbi álláspontjához, és vállalta, hogy több évi részletben kifizet ötmilliárdot a nem cargós MÁV-alkalmazottaknak, akkor Gaskó, a kontraktus ünnepélyes aláírása után minden csatornán elismerően nyilatkozott a kormányfő gesztusáról, mert a magát baloldali-liberálisnak beállító MSZP-SZDSZ-koalíció még csak szóba sem állt vele, a menedzsmentet tolva maga elé bástyának a színpadias „Nincs alku!" címszavas tárgyalásokra!

Nem véletlen, hogy a Liga ezek után készségesen leült tárgyalni a Munka Törvénykönyvének módosításáról, noha tudvalévő, hogy annak tervezete mind a dolgozók, mind a szakszervezetek Európában példátlan jogfosztását tartalmazza. A nagy konföderációk tartották magukat ahhoz, hogy ez a módosítás egészében elfogadhatatlan, és ezért alapjában újratárgyalandó. Így volt ezzel a Liga is, ezért félpályás útlezárásokat hirdetett, majd amikor látszott a hajlandóság a tervezet módosítására, leült a részletkérdésekben tárgyalni, és megállapodott!

Csak azért írták alá a szerződést, mert tudták: ha elutasítják, és úgy fogadják el a törvényt, ahogy eredetileg tervezték, vagyis, hogy a szakszervezeti struktúrát lényegében felszámolják, az ügyvivők munkája ellehetetlenül, a tagdíjakat a munkáltató nem szedi be többé. A választás kényszere nyilvánvaló volt, és a Liga emellett döntött. A Liga számtalan harcában maradt eddig is egyedül, hozták kínos helyzetbe azok, akik félúton feladták a harcot, mert hát a konkurens szakszervezeti vezetők bizony féltek elkurjantani, hogy „Előre, utánunk!". Tartottak tőle, hogy a biztonságot adó munkáltatóik, akiktől a megélhetést kapják szankciókkal élnek. Ezt a Liga szakszervezetek tagjai és tisztségviselői a sztrájk következtében meg is tapasztalták: munkaadóik célkeresztjébe kerültek, többen elvesztették munkahelyeiket!

Tény, hogy a regnáló hatalom, miután az elmúlt időszakban felismerte, hogy a szakszervezetek is számtalanszor visszaéltek a jogaikkal, alkotmányos jogokra hivatkozva, kénytelen volt kicsit csorbítani rajtuk, mert hát a többi állampolgárnak is van joga, például az utazáshoz is.

Sivák Tímea közgazdász, volt VDSZSZ-ügyvivő

A perzsa kapcsolat

Fenti című érdekes cikkükhöz egy keretes szöveg kapcsolódott, melyben Gyóni Gábor, az ELTE BTK Ruszisztikai Központ tudományos munkatársa a magyar-perzsa történelmi kapcsolatokról azt írja, hogy a magyar-perzsa (illetve pártus) rokonságnak nincs semmiféle alapja, hiszen a perzsák és a magyarok fő csoportjai sohasem érintkeztek egymással. Ez is egy vélemény, mely talán szakmai körökben ma többséginek tekinthető. Vannak azonban olyan szakemberek, akiknek ettől eltérő álláspontjuk van. Az újabb régészeti, genetikai és antropológiai kutatások olyan újabb bizonyítékokat tártak fel, melyek ennek ellentmondanak.

A honfoglalás kori magyar sírokban talált selyemre és bőrre varrt halotti maszkok párhuzamait a Tien-Shan, illetőleg a Pamír-hegységben kiásott sírokban találták meg. Fóthi Erzsébet antropológus, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának helyettes igazgatója pedig a honfoglalás kori sírokban talált típusokról szóló elemzésében a következőket írja: „Pamíri típus: Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben." A tadzsik zászló piros-fehér-zöld. Egyetlen államnak sincs ilyen zászlaja a magyaron kívül, benne korona, a három halmon stilizált életfa és félkörben hét csillag.

A pártusok összemosása a perzsákkal (Jobbik) szintén egy nagy csúsztatás. A pártusok hódító hun-szkíta nép voltak, akik Perzsiát meghódították, birodalmukat pedig a perzsák döntötték meg. Mondhatjuk, hogy a pártusok a perzsák legnagyobb ellenségei voltak (Irán-Turán harca).

Dr. Benkő István

Mintánk, Belorusszia

Hetek Online — Fri, 13 Jan 2012 18:52:48 +0100

Fellegi Tamást ugyan pénzügyminiszterként aposztrofálta Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap főigazgatója, amikor azt mondta a CNN televíziónak, hogy várja már a vele folytatandó eszmecserét, de hát mi tudjuk, hogy a magyar kormány által kijelölt főtárgyalónak valójában nincs tárcája. Minthogy arról, ami volt neki – nevezetesen a fejlesztési –, nemrég lemondott.

Az IMF vezetője persze azért gondolja, hogy tárgyalópartnere minimum a pénzügyekért felel, mert olyan egyezkedésekre, amelyekre ő készül, azt a minisztert szokás delegálni, aki a végül megkötött szerződés betartásáért személyes garanciát is vállalhat. Felleginek erre semmiképp nem lesz módja, hiszen a nemzetgazdasági miniszter az a Matolcsy György, akivel viszont – a jól értesült rossznyelvek szerint – a valutaalap nem óhajtott egy asztalhoz ülni.
Madame Lagarde valószínűleg nem érti, hogyan lehet nemzetgazdasági miniszterként megtartani azt az embert, aki korábbi, meglehetősen sértő megnyilatkozásai miatt épp azzal a nemzetközi szervezettel nem tárgyalóképes, amelytől az általa felügyelt nemzetgazdaság a mentőövet várja – dehát aligha ez az egyetlen, külföldi elme számára felfoghatatlan sajátossága a magyar kormányzatnak. Ha Fellegi megy meghallgatni az IMF feltételeit, hát neki fogják elmondani, mit kérnek cserébe a hitelért. És ha hinni lehet a máris kiszivárgott információknak, természetesen elsősorban gazdasági változásokat, hiszen ez az intézmény mindenekelőtt abban érdekelt, hogy sikerüljön helyreállítani a magyar kormány piaci hitelességét. Tehát a majdani, úgynevezett készenléti konstrukció alapján rendszeres, negyedévenkénti felülvizsgálat ellenőrzi majd, betartják-e a nyilvánvalóan szigorú vállalásokat Orbánék. Most mindenesetre úgy tűnik, hogy ebbe a kontrollba kénytelenek lesznek beletörődni, mert egyszerűen olyan helyzetbe taszították saját magukat – meg persze az országot –, hogy nem maradt más választásuk. Legalábbis, ha nem akarnak államcsőddel bukni; és csak remélhetjük, hogy ez a veszély felülírja a kétharmados dölyföt.
Nem véletlen azonban, hogy Fellegi Tamás Amerikába érkezésének másnapjára, vagyis e hét keddre, a vitathatatlan tekintélyű Washington Post szerkesztőségi vezércikket időzített – és óva inti az Európai Uniót attól, hogy kizárólag a gazdaságot érintő kérdésekre korlátozza a magyar kormánnyal szemben támasztott követeléseit. Az írás leszögezi, hogy nem elég egyedül a jegybanktörvény dolgában visszavonulásra bírni Orbán Viktort; noha Olli Rehn pénzügyi biztos csak ezt nevezte meg a tárgyalások megkezdésének előfeltételeként.
A Post hangsúlyozza, hogy egyszersmind „vissza kell szorítani Orbán úr hatalomkoncentrációját is”, vagyis mindazokat a törvényeket felül kell vizsgálni, amelyek nem egyeztethetők össze az emberi jogokkal, valamint kiiktatják a fékek és ellensúlyok jogállamban nélkülözhetetlen rendszerét. Magyarország a lap szerint már leginkább az orosz és belorusz autokráciákra hasonlít, mert a „jobboldali, nacionalista kormány támadást intézett a demokratikus rendszer ellen”. E kemény bírálat konklúziója: ha az Európai Unió eltűri ezt egy tagállamában, azzal megsérti saját szabályrendszerét.
A Washington Post nyilvánvalóan azért figyelmezteti Brüsszelt, mert mint ismeretes, az IMF-hitelmegállapodások kizárólag az unió politikai ajánlásaival és jóváhagyásával jöhetnek létre. Tehát a szerkesztőség álláspontja szerint a valutaalapnak ajánlatos úgy öszeállítania a magyar kormány számára felkínált feltételrendszert, hogy az túllépjen a pusztán gazdasági és pénzügyi szempontokon. Az IMF segítségét igenis alapvető politikai változásokhoz kell kötni, amelyeknek érinteniük kell az új alkotmány meghatározó pontjait is.
Ne legyenek kétségeink: ebben a vezércikkben az amerikai külügyminisztérium gondolkodásmódja köszön vissza. De nem csak az; hasonló értelemben ír az európai lapok jórésze – mégpedig minden fideszes híreszteléssel ellentétben, bizony a nagy konzervatív orgánumok is. Sőt: a mainstream európai politika jó néhány tekintélyes szereplője is sürgeti, hogy az unió bizottsága, illetve maga a szövetség parlamentje, mi több, az egyes kormányok úgyszintén határozottan lépjenek fel Orbán diktatórikus törekvései ellen. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Brüsszel rendelkezésére álló, nem túlságosan erős jogi szankciókon kívül mindenekelőtt használják a gazdasági nyomás hathatós eszközeit. Még prózaibban fogalmazva: egy fillért se adjanak az orbáni autokrácia fenntartására.
Az unió persze nehezen szánja rá magát, hogy akárcsak az IMF-hitelt par excellance politikai feltételekhez kösse. Ez ugyanis nyílt konfrontációt jelentene a magyar kormánnyal, és tartanak tőle, hogy egyrészt az európai Néppárt ódzkodna lemarni Orbánt, másrészt ő sem volna képes teljes belpolitikai hátraarcot csinálni, mert ez a bukásával volna egyenértékű. A bürokraták amúgy sem szeretik kiélezni a konfliktusokat; ezúttal is azt remélik, hogy Orbán Viktor némi engedményei elegendők lesznek fenntartani azt a látszatot, hogy Brüsszel keményen kiállt az uniós normák védelmében.
A magyar miniszterelnök pedig ugyanerre számít. Hogy közös érdek a tessék-lássék kiegyezés – végtére senkinek nem lehet az a célja, hogy Magyarország „bedőljön”. Itt van a görögök, a spanyolok, az olaszok és a portugálok sokkal nagyobb gondja; kinek hiányzik, hogy még egy kelet-közép európai ország is feliratkozzon a csődvárományosok listájára. Ezért Orbán úgy kalkulál, hogy végül hajlandóak lesznek megalkudni vele a kölcsönös maszatolás jegyében.
Ebben a számításban kétségkívül van egyfajta logika. De éppen az euroatlanti közvélemény – és egyik legfőbb alakítója, a média – láthatóan mégsem engedi, hogy ez megtörténjen. Elvszerű és a közösségi normáknak megfelelő magatartást vár el Brüsszeltől. Az utóbbi hetek publikációi egyértelműen arra vallanak, hogy nem fogja elnézni, ha opportúnus politikusok netán megpróbálnák lehetővé tenni az orbáni rendszernek, hogy a Nemzetközi Valutaalappal finanszíroztathassa az alkotmányos jogállam lebontását.

Az államtitkár expedíciója

Hetek Online — Thu, 12 Jan 2012 15:00:39 +0100

Az év végi hírdömpingben mintegy mellékesen, majdhogynem lábjegyzetben jelent meg egy-két orgánum felhozatalában az a szűkszavú beszámoló, ami pedig valójában akár az utóbbi hónapok negatív szenzációja is lehet. Történt ugyanis, hogy múlt év december 30-án az igazságügyi minisztérium egyik államtitkára, Szabó Erika váratlanul megjelent az Országos Igazságszolgáltatási Tanács egyébként már nyilván elhagyatott hivatalában (tudniillik az intézmény 2012. január elsejével megszűnt), és a portással felnyittatott néhány irodát, egyebek között a hivatalvezető szobáját is. Nem tudni, milyen szándékkal élt vissza pozíció adta tekintélyével - annyi bizonyos, hogy nem állt jogában behatolni a független igazságszolgáltatási tanács helyiségeibe. Eddig még az sem derült ki, hogy az államtitkár elvitt-e magával bármiféle iratot, avagy csupán illetéktelenül betekintett valamely dokumentumokba.

Úgy tűnik, a részletekről az OITH illetékesei sem tudnak - vagy akarnak - mondani semmit; mindenesetre Szűcs Péter sajtófőnök másnap megerősítette a tömör információt, és közölte, hogy a hivatal vezetője, Matheidesz Ilona levélben jelezte Navracsics Tibor igazságügyi miniszternek, elvárja tőle a történtek kivizsgálását. Azóta néma csend. A minisztérium nem cáfol, nem is reagál. És az élet megy tovább, rengeteg új hírt fogyasztunk nap mint nap, látszólag sokkal fontosabbakat annál, mint hogy az egyik minisztériumi főtisztviselő egy önálló hatalmi ág intézményvezetőinek tudta-engedélye nélkül „szemlét tartott" a szobáikban. Holott ez a rejtélyes célú látogatás igazában példátlan inzultus: az igazságügyi tárca kormányszerv, amelynek az OITH-hoz semmi köze, a hivatal nem tartozik az alárendeltségébe - legalábbis december 30-án még nem tartozott. Ha a minisztérium bármiféle információt, segítséget akart kapni az igazságszolgáltatási tanácstól, azt az úgynevezett szolgálati út betartásával kérnie kellett volna; feltehetően épp attól a hivatalvezetőtől, akinek a lezárt ajtaját az államtitkár nem tekintette akadálynak.

És ettől kezdve kérdések sora vár válaszra. Mindenekelőtt persze az, hogy kié az elsődleges felelősség. Szabó Erika saját elhatározásából tört be - mert ne tévedjünk: lényegében ezt tette - az OITH-ba, vagy felsőbb utasításra? Miért tette, mi volt a feladata? Mi volt olyan sürgős az ő számára, vagy a megbízóinak, hogy az év utolsó munkanapján, közvetlenül szilveszter előtt mindenképp be kellett jutnia a lezárt intézménybe - ami egyébként két nap múlva már jogilag sem létezett -, ám jogutódjának, az Országos Bírói Hivatalnak az emberei valószínűleg amúgy is hozzáférhetnek az OITH iratanyagához. Lehetséges, hogy nem is kivinni, hanem bevinni akart valamit az államtitkár?

Erős a gyanúnk, hogy soha nem fogjuk megtudni, mivégre járt a hivatalban. Ha előbb-utóbb elő is áll valamiféle magyarázattal a minisztérium, az nem az igazságot fogja tartalmazni. Mert ha elmondhatnák, mit kerestek az OITH-ban, akkor nem illegálisan mentek volna oda. Tehát következik - ha egyáltalán következik - a „mindenkit hülyének nézünk"-típusú, szokásos kormányzati halandzsa. És aligha követi felelősségrevonás. Pedig ezt az esetet azért nem szabad homályban hagyni, mert talán mindennél pontosabban rávilágít, milyen állapotok uralkodnak az országban. Ahol ilyesmi előfordulhat, ott nincs törvényesség, és az államrezont többé nem hatja át az alkotmányosság szelleme.

Nincs ország a nyugati demokráciák rendszerében, amelyben ennek az akciónak a végrehajtóit - és ami még fontosabb: a kitervelőit - nem állítják pellengérre, nem mondatják le, vagy rúgják ki. A nyilvánosság kényszeríti ki, hogy így legyen. És ha a transzparens vizsgálat egyre magasabb szinten találja meg a felelősöket, akkor akár a kormány bukásához is elvezethet a folyamat. Nem azért, mert a politikusok másutt szentek, hanem azért, mert tudják, hogy a jogállami normák nyílt semmibevételével - ha már egyszer kitört a botrány - azok is kockára teszik a karrierjüket, akik megpróbálják eltussolni az ilyen és ehhez hasonló ügyeket. Egy ponton túl mindannyian abban érdekeltek, hogy elhatárolódhassanak azoktól, akik képesek átlépni a demokratikus szabályokon.

Magyarország ma olyan hely, ahol az establishment okkal bízik abban, hogy megússza az illegális kalandokat. A hatalom, a hűbéri piramis építőkövei most még szorosan zárnak, minden lényegi intézmény a kezükben van. Nem tartanak a rendőrségtől, az ügyészségtől, a bíróságtól - és igazában a sajtótól sem, mert a feltárt tényeknek amúgy sincs következményük. Letagadni, csúsztatni, végső soron fedősztorit hazudni jól megtanultak; bár persze nem a hihetőség reményében, csak olyan maszlaggyártási technológiával, ami azok számára épp megfelelő, akik feltétlenül elköteleződtek az autokratikus kurzus mellett, és kiölték magukból a kétely képességét.

Gondoljuk meg: amikor a Magyar Nemzeti Bank hivatalos közleményben tudatja az államadósság mértékét - amelyből kitűnik, hogy az elkonfiskált magánnyugdíj-pénztári befizetések hiteltörlesztésbe ölt milliárdjait elvitte az egyre romló forintárfolyam -, akkor ebben az országban a miniszterelnök szóvivője lelki nyugalommal kijelenti, hogy a jegybank rosszul számol, hiszen „mindenki látja, hogy csökken az államadósság". És ha erre a kapitális marhaságra az MNB azt válaszolja, márpedig az Európai Unióban használatos számítást alkalmazta (vagyis ezt az adatot tekinti hitelesnek a piac), akkor a kormányfő képviselője hallgat. No comment. Semmi sóhaj, megjegyzés, netán olyasmi, hogy „elnézést, talán mi tévedtünk".

Azt hiszik, hogy a minimális korrektségre sem kötelesek. Hogy beszélhetnek összevissza, mert tényleg gyengeelméjűnek tartanak mindenkit. A jegybanktörvény mindenben megfelel az uniós jogszabályoknak - hajtogatja a kormányzati kommunikáció; csak éppen az unióban nem akad egyetlen szakértő sem, aki így látná. Nem baj, hazudnak tovább, és mennek fejjel a falnak.

A majdani hivatalos verzió szerint Szabó Erika az OITH-ba is csak azért ment be, hogy elhozza a korábban ottfelejtett szemüvegét. Csak ki ne derüljön, hogy nem is visel.

Szent György, a lovasrendõr

Hetek Online — Thu, 12 Jan 2012 11:30:05 +0100

Magyarországon legutóbb a rendszerváltoztatás volt az a törésvonal, amely pártszerveződésekhez vezetett. Mégsem a másutt általánosan tapasztalható törvényszerűség szerint, vagyis a társadalmi-történelmi törésvonalak mentén alakulnak ki a különféle pártok. Például a Bős–Nagymaros kapcsán elinduló tömegmozgalomból sem lett egy környezetvédő, zöld párt. A pártok többé-kevésbé azért lettek, mert végre lehetett pártot csinálni. Akkor éppen ennek a foglalatosságnak konjunktúrája volt. Kérdés, hogy ma újra eljött-e ennek az évadja?

A hipotézis – meggyőződésünk szerint – elsősorban azért sem teljesülhetett nálunk, mert hiányzott a civil társadalmi háttér. Szerves történelmi beágyazottság, valamint mélyebb és szerteágazóbb társadalmi gyökérzet híján Magyarországon az úgynevezett „lebegő pártrendszer” jött létre, s ebben a virtuális térben mozog mind a mai napig politikai életünk.
Így aztán a külső – adott esetben európai – pártpolitikai orientációk sem érvényesültek, amelyek a kontinentális trendnek megfelelő irányba terelhették volna a mi házunk táján keletkező politikai formációkat – noha ezeknek a külső tényezőknek rendszerint legalább annyira fontos a befolyásuk, mint a belső adottságoknak.

A „lebegõ pártrendszer”
Pártstruktúránk tehát többé-kevésbé azóta is lebeg. De ennek a történelmi-társadalmi valósággal köszönő viszonyban sem lévő helyzetnek is vannak haszonélvezői. Mert mint mindenből, ebből a kétségtelenül hátrányos pártpolitikai szituációból is lehet hasznot húzni, behozhatatlan előnyre szert tenni, mivel itt nincs szükség számonkérhető, a történelmi-társadalmi problémákhoz szervesen illeszkedő programokra, s fölöslegesnek látszik a tények mérlegelése is. S valóban sok gondot és küszködést lehet megtakarítani azzal, ha az ember maga találja ki a tényeket, és csak arra ügyel, hogy saját elképzeléseihez minden valós körülmény ellenére is képes legyen mereven ragaszkodni. A magyar politikai életben ennek megfelelően a valóság megértése helyett folyamatos valóságteremtés folyik.
Az egyre brutálisabb hétköznapi realitásoknak kiszolgáltatott választópolgárok szavazási magatartása is erre az állapotra vezethető vissza. Akik hisznek a kampányüzenetekben, azok elfogadják a virtuális erők valóságformáló képességét. S mivel az egzisztenciális helyzetük egyre nehezebb, olykor kilátástalan, nem is számíthatnak másra, mint hogy a győzelemre prognosztizált párt fogja megoldani a gondjaikat. Akik viszont nem hisznek a politikai pártoknak, azok nem is mennek el szavazni. Tudják, hogy a politikától semmit sem várhatnak, ezért a politika se várjon tőlük semmit. Ez a két szöges ellentétben álló választói magatartás tehát ugyanarra az okra vezethető vissza, nevezetesen a politika virtuális jellegére – csakhogy ugyanabból az okból homlokegyenest különböző következtetésre jutnak. Hogy az indíték mégis azonos, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a nagyon elkötelezett választók és a választástól távolmaradók létszáma sokszor – nálunk például a legutóbbi választáson – párhuzamosan növekszik.
A politikusok többsége azonban otthonosan mozog ebben a virtuális térben, s csak választási kampányok során érzi szükségesnek, hogy a programokban vagy inkább a választókat közvetlenebbül megszólító brosúrákban és hirdetésekben mondjon valamit a valós helyzetről. Itt aztán akármit össze lehet hordani, mert a választások után az egész úgyis visszacsúszik oda, ahonnan előjött: a virtuális világba. Ahol minden felelősségvállalás nélkül lehet beszélni és cselekedni.

Teljesítménykényszer
Ámde az Európai Unióhoz való tartozás következtében, és egy tartósnak ígérkező világgazdasági válság kellős közepén már szánalmasan kevésnek mutatkozik az a valóságtól elrugaszkodott politika, amelyet kormányzatunk produkálni képes. Mégpedig azért, mert a kormányzati tevékenység természeténél fogva kikerül abból a virtuális térből, amely ellenzéki státuszában éltető közege volt. A megszokott terepen, a hazai pályán begyakorolt reflexektől azonban nehéz szabadulni. Ezért kormányzatunk Európa és a világgazdaság ellenzékének szerepkörében kamatoztatja szerzett adottságait. Ami egyébként rendkívül komikus volna, ha nem lennének tragikus következményei.
Ideje lenne észrevenni, hogy ez már egy másik színdarab, és nem is ugyanaz a pódium, ami az Astoria sarkán állt. Mások a színfalak, és kegyetlenebbek a követelmények, mint amire ez a színtársulat próbái során készült. Akik nálunk sztárok, a nemzetközi rivadalfényben már csak hunyorgó statiszták. Itt a színrelépéskor már nincsenek biztató tapsok, megelőlegezett bizalomról tanúskodó lelkesedés. Nemzetközi porondon már nem jönnek be azok a gagek, amelyekkel a kormányzat vándorszínész-társulata országjárása során most is kísérletezik. Az előadás sikere már nem a klakőrökön, hanem szakmailag alaposan felkészült és szigorú kritikusok ítéletén múlik.
De ezt valahogy a mi politikai életünk főszereplői semmiképpen sem akarják tudomásul venni. Így aztán úgy járnak, mint az a színész – ahogy Balzac írja –, „akit egy bizonyos közönség rendkívül kedvel, de tehetségének nyomban sava-borsa vész, ha deszkáit odahagyva magasabb rendű színpadra lép”.
Vagyis az a kamarillapolitika, amely más pártok kiszorítására, lejáratására alkalmasnak mutatkozott, és képes volt retorikai zsonglőrködéssel megvezetni a választópolgárok százezreit, képtelen valós válaszokkal szolgálni, és a jelenlegi helyzet komoly kihívásaival adekvát módon cselekedni. A kommunikációs trükkök, amelyek – ismét Balzacot idézve – arra épülnek, hogy „vannak bizonyos szavak, amelyek – akárcsak a vásári komédiások trombitája, cimbalma, nagydobja – mindig vonzzák a közönséget”, immár elégtelenek.
Mérhető teljesítményekre van szükség, ha a felszínen akarunk maradni. Mégpedig nemzetközi értelemben is mérhető és értékelhető teljesítményekre! Ott is meg kell állni a helyünket, ahol nincs és nem is volt kétharmados többségünk. – Európában és a világgazdaságban nincs meg ez a többség. De még a saját régiónkban sincs.

Az esztergomi példa
De meg kell hagyni, hogy kormányzatunk egy szabadulóművész ügyességével tud kimenekülni a felelősségvállalás alól. Ez is része a stratégiának. Minthogy a kormányzati politika minden megnyilvánulása mögött egy nagyon is következetesen átgondolt stratégia húzódik. A hibák és a kudarcok nem véletlenszerűek, nem egy-egy személy esetleges emberi gyöngeségéhez, megbocsátható botlásához, pillanatnyi rövidzárlathoz vagy esetenkénti tévedéshez köthetők, hanem egy olyan, mindenütt érvényesülni kívánó meggyőződéshez, amely nem ismer más irányelvet, mint a saját akaratának hiánytalan megvalósítását. Ezért az akadályokat, melyet mindig az ellenség keze gördít, kíméletlenül eltávolítja. És mindenki ellenség, aki nem adja be a derekát.
Ennek iskolapéldája Esztergom. Itt ugyanis abba a tévedésbe estek a választók, hogy ha új polgármesterük lesz, akkor a gondjaik megoldódnak. Egyébként pedig az országos trendnek megfelelően többségében kormánypárti jelölteknek juttatták az önkormányzati képviselőtestület mandátumait.
Csak a város működésképtelensége döbbentette rá a helybelieket, hogy az önkormányzatba beengedett szellemiség nem tűri még a részleges korrekciókat sem. Ha ez mégis megtörténik, akkor nincs bocsánat. Akkor egy mindenre elszánt politikai erővel kell szembenézni, amely akár a saját választóin is bosszút áll. (Hiszen jobbára ugyanazok juttatták mandátumhoz a polgármesterasszonyt, mint akik a kormánypárti képviselőket!) Így aztán a Magyar Sionnak a Rákosi-korszakhoz hasonló napokat kellett átvészelnie: akkor ideológiai okok miatt büntették az érseki székhely lakosságát, most a polgármestercserét illető renitens döntés miatt.

Kurzuslovagok hanyatlása
Ezek után nem sok kétségünk maradhat kormányzatunk keresztény-nemzeti jellegét illetően. Annál kevésbé, mert a túlzott sürgölődés tűnékeny látszata minduntalan leleplezi önmagát.
A jelen kurzus saját magáról kiállított bizonyítványának tekinthető az az új alkotmány illusztrálására szánt képek egyike, amely – az elmúlt ciklus alatt történt utcai demonstrációkat felidézve – Sárkányölő Szent György lovagot gyilkos lovasrendőrként ábrázolja. Az ikonográfiából jól ismert, szobrokon és népies emléktárgyakon is gyakran használt jelenetet ezúttal alaposan kiforgatták, mivel eredetileg a szent lovag a gonoszt jelképző sárkányt győzi le, itt azonban az ártatlant. Így az évszázados legenda áldozatul esett a forradalmi régiókba szálló képzeletnek. Minden művész így jár, ha nem a múzsa, hanem a politika csókolja homlokon.
De van ennél még nagyobb baj is, ami már kimeríti a blaszfémiát. A képen ugyanis egy felhőből kitüntetést tartó kéz készül megjutalmazni a gyilkost. – Az ikonográfiában a felhő az Isten világfelettiségét és misztériumát szimbolizálja, tehát nem lehet kétségünk a kitüntetést nyujtó kéz tulajdonosa felől. És éppen ez benne a káromkodás! – Legalábbis azoknak a keresztény egyházaknak a meggyőződése szerint, akik a szentképeket tisztelik.
Ezért ezt a művet – mint a társait – nem lehet az alkotói szabadsággal és a magyar történelem szubjektív megjelenítésének jogosultságával végeláthatatlan vitákban mentegetni. Itt már nem egy értelmezésbeli különbözőség és ügyeskedésekkel leplezett kurzusfilozófia érhető tetten, hanem egy évszázadok szentesítette, Rómától Bizáncig használt és közismert szimbólum megsemmisítése történt, aminek józan indoklása egyszerűen elképzelhetetlen.
Joggal elvárható lett volna, hogy azok a nálamnál hivatottabb keresztény politikusok, akik egyébként – ha az egyházak működéséhez szükséges állami hozzájárulás mértékét keveslik – a kereszteslovagok bátorságával szoktak méltatlankodni, ezúttal is fölemelik tiltakozó szavuk. Mivel azonban most az állami hozzájárulás megfelelő, bizonyára fölöslegesnek ítélték ilyen apróságokkal terhelni az állam és az egyház idilli viszonyát. Ha a financiális dolgok rendben vannak, akkor álomba merül a lelkiismeret is. De a történet itt nem ér véget, mivel az említett kiadványt az érettségiző fiataloknak szánják…

Nemzeti hitvallás és a függetlenség

Hetek Online — Thu, 12 Jan 2012 11:00:53 +0100

Az új alaptörvény „Nemzeti hitvallás”-nak nevezett elõszava az alkotmány szellemi alapját kívánja nyújtani, és végigtekint Magyarország történelmén Szent Istvántól napjainkig. Korlátlan önrendelkezési joggal azonban Magyarország utoljára Mátyás király uralkodásának idején rendelkezett.

A Nemzeti Hitvallás ismételten hivatkozik az úgynevezett történelmi alkotmányra, mely valójában soha nem volt. Az Aranybulla sem volt az, hanem az erõsödõ nemesi rend és a gyengülõ királyi hatalom közötti szerzõdés. Verbõczi István Hármaskönyve, a hírhedt Tripartitum pedig a magyar társadalom szétszakításának hátborzongató dokumentuma. Verbõczi nagy tudású jogász volt, de ez a mûve Bibó István szerint a magyar alkat eltorzulásának okozója, mely ugyanakkor a „zsákutcás magyar történelem” kezdetét jelöli meg.
A Tripartitum jelzi a magyar társadalomfejlõdés legkárosabb jelenségét, mely a parasztságot kitaszította a nemzetbõl, és évszázadokra jogfosztottá tette. Ezt ostorozta Széchenyi István mint az ország elmaradottágának fõ okát, mert ez tette Magyarországot nagy parlaggá. A nemesség bosszúja Dózsa György parasztlázadását követõen messzemenõ következményekkel járt, és nagymértékben hozzájárult a mohácsi katasztrófához. Erre valóban nem lehetünk büszkék.
Mohács után Magyarország elveszítette függetlenségét, és önrendelkezését a törökök kiûzése után sem nyerte vissza. Az ország a Habsburg Birodalom tartománya lett, melynek önállósága nem állt a Habsburg-uralkodók érdekében.
A függetlenség századokon keresztül nagy magyarok, Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos megvalósíthatatlan vágyálma lett. Az 1848-49-es szabadságharc bukása után az ország mint ellenséges tartomány katonai ellenõrzés alá került, és önrendelkezése természetesen nem volt.
Az 1867-es kiegyezés után elnyert állami szuverenitás pedig korlátolt volt, mert a külügyet és a hadügyet Bécs irányította. Magyarország szuverenitását pedig már a második világháború elõtt nagymértékben korlátozta a hitleri Németország agresszív dinamikája, mely Kelet- és Kelet-Közép-Európát német élettérnek tekintette.
A Nemzeti Hitvallás azzal az indokkal kapcsolja ki a német megszállás és a rendszerváltás közötti évtizedeket, hogy ebben az idõszakban Magyarországnak nem volt önrendelkezési joga. Ez a nézet nem helytálló. Horthy Miklós a német megszállás után is kormányzó maradt, és az 1944. október 15-ei nyilas puccsig intézkedni is tudott.
A háború után Magyarország a gyõztes hatalmak által korlátolt szuverenitással rendelkezett, és érvényesen alá tudta írni a párizsi békeszerzõdést.
Magyarország függetlensége a Rákosi-diktatúra idején viszont ténylegesen megszûnt. Ennek a függetlenségnek a visszaszerzése volt az 56-os forradalom és szabadságharc egyik célkitûzése.
A Kádár-rendszer azonban kétségtelenül rendelkezett a szovjet érdekeket figyelembe vevõ korlátolt önrendelkezéssel. Így alakulhatott ki a „puha” diktatúra, mely különbözött a környezõ országok diktatúráitól, és így vált lehetõvé 1989-ben a békés rendszerváltás. A NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozással Magyarország önként lemondott önrendelkezési jogának egy részérõl, és elfogadta szuverenitásának korlátozását.
(A szerzõ Münchenben élõ történész.)

Gárdonyi Géza: Jézus

Hetek Online — Thu, 29 Dec 2011 09:50:42 +0100

A párisi kiállításon láttam egy képet, Dagnan francia festőnek a műve: az Az utolsó vacsorát ábrázolja. A képtárlat nézői egy pillantást vetettek erre is. Aztán továbbmentek. Ez a kép nem ennek a publikumnak való volt, amelynek szeme rohanva igyekszik felfalni egy világkiállítás tömérdek látványosságát. A rikító színű képek állították meg őket, meg az olyan képek, mint a japániak.
De én nem tartozom a siető emberek közé. A kép megállított. S mikor végigmentem a nagy palotán, újra visszatértem hozzá.
A csoportosítás hagyományos ebben Az utolsó vacsorában, de az alakok élnek.
Jézus a középen áll fehér ruhában. A kezében széles üvegpoharat tart. Szemét az égnek emeli. Ebben a pillanatban mondja:
– Ez az én vérem…
A tanítványok arcán látszik, hogy érzik ennek a percnek ünnepi jelentőségét. Mindnyájan áhítattal bámulnak a mester arcára. Egy félkönyökre támaszkodó fiatalembernek az ajkai is nyitva vannak az áhítatos figyelemtől.
Csend van.
Szívünknek a dobogása is megáll, mikor várjuk, hogy a Mester folytatja a szavait.
Hát ilyen lehetett ő valósággal. Talán nem volt ennyire szép, szabályos arcú, talán a zsidó arcok közt ma is látunk olyanokat, amilyen arca neki volt, de a szeme, az az isteni lelket kifejező szeme, az csak ilyen lehetett, amilyen ezen a képen.
Elgondolkozom, milyen lehetett az, hogy micsoda ember lehetett az, akiért hatvan-hetven ember odahagyta mesterségét, hajlékát, családját, és könyörgött neki:
– Engedd, hogy kövesselek.
Semmi hasznot nem vártak tőle. Semmi pénzt. Semmi kényelmet. Mert hiszen neki nem volt se vagyona, se hajléka. Ő nem adott semmit, ami földi kincs.
Micsoda varázsa lehetett az ő szavaiban, az ő lelkében, az ő alakjában, hogy így magához tudta bilincselni az embereket, ahogy azok boldogok voltak, hogy vele lehettek.
Hiszen bölcs emberek és édes beszédű emberek mindenkor voltak a világon, de ez az egy mégiscsak csodálatos lehetett. Hogy annyira megragadta az első megjelenésével az embereket, hogy annyira magához kötötte, ahogy később inkább a vérpadra léptek, hogysem megtagadják.
Az ember ma, mikor tizenkilenc száz év áll köztünk, azt is gondolhatná, hogy talán nem is igaz, amit a négy evangélium az ő szavai gyanánt előad. Talán csak a papok komponálták ki azokat a szép szavakat, amiket Jézus szavai gyanánt ismerünk.
De hiszen a papok maguk is írtak könyveket. Voltak köztük lángeszű emberek, s a maguk gondolatait a maguk nevével adták ki. Hogyan van, hogy mindezek a gondolatok halvány szikrák azokhoz a tündöklő szavakhoz képest, amelyek Jézus ajkáról szállnak hozzánk.
Nem lehet az ilyet komponálni. Nem lehet ilyen egyöntetűség akármilyen nagyeszű emberek tákolmányában.
Ha csak János evangéliuma maradt volna fenn, arra is azt mondanám:
Íme, ez az ember ismerte fiatal korában az ő mesterét.
Nem kellett-e a mesternek rendkívüli embernek lennie, hogy a tanítvány egész életére varázsa alatt maradt. Sem az idő, sem a helyzeti változások nem tudtak elhalványítani a szívében.
Pedighát ez a János evangelista maga is okos ember volt, kétségen kívül képes arra, hogy bíráljon és ítéljen. Amiket ő megírt Jézusról, sem több, sem kevesebb, mint amennyire az emberi emlékező erő kiterjedhet.
Valószínű, hogy Jézus, tanítványaival beszélgetve, sokszor visszatért egyes igékre és mesékre.
Ilyenek lehettek az ő kijelentései, az ő meséje a magvetőről, az ő beszéde a nyolc boldogságról.
Az utolsó estén mondott szavai különösen nem mosódhattak el, mert a tanítványok emlegetvén őt, sokszor elmondották, s ha valamelyik felejtett volna, a többi kiigazította: így volt, így mondotta.
A könyvet nem olvasó nép között ma is láthatjuk, hogy mily kevés az eredeti ötlet és gondolat, s hogy a tudás csupa szóbeli hagyaték összege lévén, mennyire híven meg tudna őrizni egyes mondatokat. És ez természetes is. Az ő memóriájok nincs annyira túlterhelve mint a könyvolvasó ember memóriája. Szekrényökben a keveset jobban rendben tarthatják, mint mink a sokat.
Aztánhát Jézus képekben beszélt:
– A rókáknak barlangjaik vannak, és az ég madarainak fészkeik, de az ember fiának nincs hova a fejét lehajtsa. – Egyetek ebből, ez az én testem. Igyatok ebből, ez az én vérem!
– El lehet-e ilyen mondatokat felejteni?!
Akárki akárhogyan fogja fel Jézust, az bizony kétségtelen, hogy rendkívüli lélek volt.
Én a templomi tanításokat nem lapozom itt, csak a magam jámbor felfogása szerint gondolom, hogy az emberi lelkek olyanformán származnak Istenből, mint a napból a sugarak. Egyik testbe kisebb sugár száll, a másikba nagyobb. Jézus a legfényesebb és a legmelegebb sugara volt a földön élt emberiségnek. Az emberi testben zártan is több volt benne az égi természet, mint a földi.
S mi, akik nem érezzük annyira az égi származásunkat, az emberi művelődés nagy hajlásában látjuk és érezzük, hogy mégis a legtöbbet tudott, s azóta is akármerre halad az emberiség vándorlása, a törekvések és jelszavak erdején át mindenkor az ő szava ragyog át:
– Én vagyok az út, igazság, élet.
Ő az út: a szeretet.
Ő az igazság. Ki kételkedhetik szavainak őszinteségében, mikor meghalt azért, amiket mondott. Nem volt kénytelen vele. Ismerte ellenségeit: kerülhette volna, s végső esetben visszavonhatta volna minden tanítását.
De ő elfogadta a kínos halált.
Az utolsó szavát sokféleképpen magyarázzák. Nekem eszembe jut Fadrusz elbeszélése.
Delíriumban volt. A rettenetes kínban enyhítő segítséget kívánt, s hogy ezt nem kapta meg, féleszméletlen állapotban jajdulhatott meg:
– Miért hagysz el engem.
Ő volt az első, aki ezt mondta az Istennek:
– Atyám.
Az embernek:
– Testvérem.
S a természet vizsgálata kétezer év múltán bizonyít, hogy az Isten valóban Atya.
(Az írást a Noran Libro kiadó hozzájárulásával a Bibliai történetek – Magyar írók novellái című, 2011-ben megjelent kötetből közöljük, szerkesztő: Kőrössi P. József)

Az Édentõl a betlehemi hajnalig

Hetek Online — Fri, 23 Dec 2011 20:32:38 +0100

Karcsú, kecses kötet jelent meg a karácsonyi könyvpiacon Kőrössi P. József értő szerkesztésében Bibliai történetek címmel magyar írók elbeszéléseiből. A klasszikus magyar irodalom megjelenítésében a Tóra és az Újtestamentum történeteinek sora tűnik elő. A tematikus csoportosítás ötletes és pontos.

Megjelenik az Éden elvesztése, nem is akármilyen interpretációban. Karinthy Frigyes az első ember első csókját ábrázolta, a vad szerelmet, az első csókot Ádám és Éva között. S talán az ő sokat idézett, de talán keveset olvasott novellája, a Barabbás a kötet másik fényessége. A feltámadott Jézus megkeresi azokat, akik elveszejtették. Szelíd szóval ösztönzi őket, hogy ismételten vonuljanak Pilátus háza elé. Ezúttal ne Barabbás felmentését kérjék, hanem a Názáreti nevét visszhangozzák. Egyébként Barabbás, a gonosztevő ott lakomázik Pilátussal. Megkínozta, kirabolta, meggyalázta azokat, akik az ő elbocsájtását követelték. S most, íme, a tömeg hangja együtt Barabbás nevét mondja, s újra halálra ítélik Jézust.

Karinthy itt nemcsak a bibliai történetet meséli el, hanem az evangéliumi történet örvén az egyén és a tömeg különös kapcsolatát elemzi. Mivé lesz a sok ember együtt, milyen más törvényeknek engedelmeskedik, erről szól a példázat.

Ugyanilyen keserűség szól Kosztolányiból, amikor Káin alakját idézi fel. Ábel megölésével Káin fiai sokasodnak. A gyilkos lemoshatja a vérfoltot, gyarapodik. Káin százéves korában is olyan volt - írja Kosztolányi -, mint a cserfa, szálegyenes. Életére visszatekintve azt szépnek és tökéletesnek találta. Eszébe sem jutott, hogy gyilkosság révén jutott hatalomhoz.

Az evangéliumi történetekben Móricz Zsigmond jeleskedett. A tóga című elbeszélése Pilátust mutatja, a római helytartót, aki kedve ellenére él távol Rómától, tele van adóssággal, s persze politikai érdekből barátkozott Heródessel. Ő maga persze a latin irodalom barátja, Ovidiust olvas, miközben odakünn ordít a vérszomjas tömeg. Végül magához rendeli Jézust. Az nem visel tógát, még a fejformája is más, mint a rómaiaké. Pilátus Móricznál szinte Karinthyra rímel. Íme Pilátus magyarázata Jézusnak: „Úgy látom, mi két úton járunk. Én neked beszélek az állam mindenhatóságáról, jóságáról, és te beszélsz az egyes ember dolgairól... Az állam a tömeg. És más az útja az egyes embernek..."

Móricz Pilátusa azonban azt is látja, hogy Jézus útja is a tömeghez vezet. A lázadó megbonthatja a békességet. Ezért a liktorokkal elviteti Jézust. Azt gondolja Ovidiust olvasva, hogy kis szikra nagy tűzvészeket okozhat.

Ezek a történetek persze a saját korukról és korukhoz éppen úgy szólnak, mint a bibliai történetekről. A modern magyar irodalom, jó érzékkel, példázatoknak fogta fel a bibliai elbeszéléseket. A történetekkel azt tették, amit korábban a talmudisták, vagy az egyházatyák: magyarázni próbálták az igét. Olykor kifordították a történetet, ahogyan egy ironikus boszorkánytörténetben Örkény István, másszor meg egyenest paródiát írtak a tékozló fiú történetéből, mint Karinthy Frigyes.

Soroljuk a neveket, a bibliás magyar írókét? Itt van a mártírhalált halt Gelléri Andor Endre, a babonás Krúdy, aki a nagyanyjától hallott történetet költötte át, s itt van Tamási Áron a betlehemi hajnalról.

A századok nemcsak a vallásról visszhangoztak történeteket, hanem a történelemről példabeszédeket. Zsolt Béla Jézusa egy „hitetlen" humanistához tér be, s arra jön rá, hogy a szeretet a vallástól is független lehet. A történet hőse egy humanista orvos, gyógyító, miként Jézus, de nem hívő.

Ezek az elbeszélések attól is érdekesek, hogy egy szekularizált kor termékei. Míg a Biblia a kinyilatkoztatás szintjére emeli történeteit, a modern korban az írónak kell megteremtenie az elbeszélés hitelét. A zsidó-keresztény kultúra teremtette azt a Bibliát, az Ó- és Újtestamentumot, amelyek a világ történeti vallásainak forrásává és szent könyveivé váltak. A Biblia maga is elbeszélések gyűjteménye. Ezáltal kimeríthetetlen táptalaja az alaptörténetnek: a világban végbemenő „creatio continua", a folyamatos teremtés, a halál és feltámadás eseménysorozatának.

A görögség pogány istenségei ezernyi történetben nyilatkoztak meg: a görögség vallása csupa önálló epizód. Az egyistenhit történeti vallásai, a judeo-keresztény kultúra szegényebb az epizódokban, az önálló történetekben. Ugyanakkor minden története a teremtés, a megváltás kozmikus drámájának egy-egy fejezete. Mózesnél, Jézusnál nincs nagyobb története a civilizációnak.

A magyar írók java, Ady Endre, Kaffka Margit, Babits Mihály, Szép Ernő ennek a nagy elbeszélésnek egy-egy részletét dolgozták fel újra, népük nyelvén, irodalmuk kimeríthetetlen ötletességével.

A Bibliai történetek a magyar írók novelláiból jelentős könyv, mert szolgálatból született. Köszönet érte.