Kereső toggle

Egy gyalázatos gesztus és következményei

Vélemény a tervezett Horthy-emlékmiséről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem visszakozik Lezsák Sándor, az Országgyűlés fideszes alelnöke, sem Boross Péter volt miniszterelnök – legalábbis a Hetek szerda esti lapzártájakor úgy tűnik, mindketten részt vesznek a teljes magyar vidéki zsidóság deportálása, és közel kilencven százalékuk szisztematikus legyilkolása idején Magyarország élén álló Horthy Miklós tiszteletére rendezett emlékmisén, amit az eseményt szervező Keresztény Értelmiségiek Szövetsége éppen a Nemzetközi Holokauszt Emléknapra volt szíves időzíteni.

Történészek és pszichológusok hosszasan vitatkozhatnak azon, hogy Horthy Miklós katasztrofális államfői teljesítménye és büszkén vállalt antiszemitizmusa milyen arányban járult hozzá a még a magyar történelemben is példátlan nemzeti tragédiasorozathoz, de az vitathatatlan, hogy államfői időszakának utolsó évei több áldozatot követeltek, mint a szadista tömeggyilkosokban és hazaárulókban amúgy is bővelkedő 20. század bármely más rezsimje.

Horthy Miklós rendszere aktívan közreműködött a teljes magyar vidéki zsidóság deportálásában, amelyben Adolf Eichmann és a náci megszállók partnerei nem a nyilasok, hanem a Horthy-rendszer csendőrsége és komplett államigazgatása voltak. 437 ezer honfitársunkat hurcolták Auschwitzba az ország akkori területéről, akik közül 380 ezren pusztultak el a haláltáborban vagy az oda vezető úton. Sem Szálasi Ferenc, sem Rákosi Mátyás, sem Kun Béla, sem Kádár János rendszere nem irtott ki annyi magyart, mint Horthy Miklósé – még akkor sem, ha a megengedhetőnél lényegesen több jóindulattal nem számítjuk a Horthy-áldozatok közé a második magyar hadsereg Don-kanyarban elpusztult 100-120 ezer katonáját.

***

Horthy Miklóssal kapcsolatban a rendszerváltás utáni jobboldal mindig is kétértelműen viselkedett. Az egykori MDF – Fidesz által megörökölt – vezetői és holdudvara pont úgy szerettek sunnyogni ez ügyben, mint az MSZP vezetői a Kádár-korszak bűneivel kapcsolatban. A néhai kormányzó 1993-as újratemetésén Antall József akkori miniszterelnök nem vett részt, ám az őt helyettesítő Boross Péter belügyminiszter „magánemberként” igen. Csakhogy ilyen nincs: egy ország politikai vezetői egy nyilvános rendezvényen nem tudnak magánemberként emlékezni az ország néhai államfőjére. Sem Boross Péter 1993-ban, sem Lezsák Sándor 2018-ban nem tekinthető „magánembernek”, akciójuk pedig nem „magánakció”, hanem az aktuális kormányzópárt fontos pozícióban lévő vezető személyiségének politikai gesztusa.

Mindez riasztóan mutatja, hogy a magyar jobboldal vezetői közül még negyedszázaddal Horthy temetése után is akadnak olyanok, akik nem a kortárs jobboldali áramlatok valamelyikében, hanem abban a több évtizede halott politikusban keresnek igazodási pontot, akinek a nevéhez – ezt nem lehet elégszer leírni – a magyar történelem legsötétebb és legvéresebb fejezete kötődik.  

***

A rendszerváltás utáni jobboldal nem a kortárs jobboldali irányzatokhoz próbált kapcsolódni (részben érthető módon, hiszen a jobboldali gondolkodás bármiféle manifesztációja 1990 előtt illegális volt Magyarországon ideértve az akkori nyugati konzervatív áramlatokkal fenntartott kapcsolatokat is), hanem oda nyúlt vissza, ahol a megítélése szerint a magyar történelem folytonossága megszakadt – vagyis 1944. március 19-hez, Magyarország német megszállásához. Ám a Horthy-rendszer utolsó hónapjait vérbe borító tömeggyilkosság messze nemcsak a német megszállásban, hanem a hazai zsidóságnak a bőven 1944 előtt megkezdődött, szisztematikus kirekesztésében, megalázásában és megbélyegzésében is gyökerezett.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: