Kereső toggle

A posztmodern közösségek útvesztőiben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Napjainkban mintha elfelejtődött volna az a politikai éle-tünk megújulását szorgalmazó, korábban gyakran emlegetett követelmény, hogy erkölcsi fordulatra volna szükség. A közvélemény talán belátta az etikai értékek megvalósításának és hathatós számonkérésének a lehetetlenségét, tudomásul vette közéletünk anomáliáinak kiküszöbölhetetlen jelenlétét. Egyre kevésbé háborodik fel, és alig mutat ellenállást a növekvő és szaporodó visszaélések láttán.

Ennek a – nemcsak hazánkban és régiónkban, hanem kisebb-nagyobb mértékben másutt is tapasztalható – etikai érzéketlenségnek, tágabb értelemben értékvesztésnek az oka, hogy a társadalom az egyén elidegenedésének „helye” lett, amit a szociológiának egyre nehezebben meghaladható tényként kell tudomásul vennie.

Megoldhatatlan problémának mutatkozik, hogy a közösségi lét normái egyre idegenebbek az egyén számára. Már nem az individuum a maga akaratából és igényei szerint alkot közösséget, hanem a társadalom – rosszabb esetben az állam – teremti meg az egyént, akinek nincs más lehetősége, minthogy tudomásul vegye a tőle független körülményeket, és minden erejével igyekezzen integrálódni a számára idegen és vele nem egyszer ellenséges környezetbe. S mivel az integrálódás egyre nagyobb nehézségekbe ütközik, ezért gyakorta találkozhatunk az elemi együttélést veszélyeztető, szélsőséges magatartásformákkal.

„Az őrült majom”

Egyáltalán nem biztos, hogy posztmodern világunk együttélési formáit lehet klasszikus értelemben közösségeknek tekinteni, amely egymást gazdagító, önzetlenül segítő és az együttműködés során kölcsönös értékorientálásra késztető résztvevőket feltételez. Inkább olyan átláthatatlan összefonódások kényszerét jelenti, amely ahelyett, hogy hozzásegítené, inkább eltéríti az egyént eredeti igényeitől és céljaitól.

A látszatok hálójába keveredett erények – mint a becsületesség, a pontosság, a szorgalom és a mértékletesség – egyre kevésbé tudnak a maguk értékei szerint érvényre jutni. A vetélkedés, az egymás közti torzsalkodás, a másokon való uralkodás, az önzés és a valóságtól elrugaszkodó nagyotmondás lépésről lépésre veszi át a szerepüket. Nem a közösség tagjainak jó tulajdonságai érvényesülnek és gyarapodnak, hanem a legrosszabbak. Az együttélés különböző formái mintegy gyakorlóterepeivé lesznek a képmutatásnak. Mégpedig a leleplezhetetlen képmutatásnak. Mert a közösségek kapcsolatrendszerének nemcsak szövevényessége, hanem az emberi léptéket meghaladó méretei, és a felgyorsult változások miatt képtelenek vagyunk felfogni a helyzetünket és tetteink következményeit. Az eltömegesedés és a technikai civilizáció kihívásainak hatására született meg Szent-Györgyi Albert Az őrült majom című könyvében megfogalmazott kérdés: „Képes lesz-e túlélni az emberiség a ma élő emberek mesterkedéseit, akik – úgy látszik – gyakran inkább őrült majomként, mint épeszű emberként cselekszenek?”

A posztmodern demokráciák a jog és a törvényhozás lángpallosával igyekeznek távol tartani a relativizmusban fuldokló erkölcs maradék tilalmait, hogy a választók valós igényeitől diametrálisan (merőben – a szerk.) eltérő, ámde működőképes mechanizmust hozhassanak létre. S ez némiképp kedvezőtlenebb helyzetet teremt, mint amit Szent-Györgyi feltételezett, amikor ezt írta: „A politikus a következő választásra gondol; az államférfi a következő nemzedékre. Az emberek a legjobb politikusra szavaznak, aztán csodálkoznak, hogy rossz államférfiakat kaptak.” De hol vagyunk már ettől? Hiszen a politikusok közül sem a legjobbat választjuk, hanem a kevésbé rosszat! Sőt, még ebben is marad némi kétely, mert a kevésbé rosszak sokszor növekedőképesebbek a pillanatnyilag nagyobbnál.

„Hasonló ember, hasonló állam”

Napjaink szociológiájának az emberi együttélés feltételeként megszabott alapelve, hogy mindenkinek a joga addig terjed, amíg embertársainak azonos jogát nem csorbítja. Jean-Paul Sartre azonban eléggé meggyőző érveket vonultatott fel arra nézve, hogy a határátlépés az együttélés elkerülhetetlen következménye. S ha el is tekintünk az ő egyoldalúnak is minősíthető okfejtéseitől, annyit mindenesetre be kell látnunk, hogy az egyéni szabadságjogok territóriumainak határa legtöbbször csak annak megsértése során realizálódik; akkor, amikor már késő.

Az ókori filozófia világában is ismert elvet nem pusztán az együttélés törvényszerűségei alapján értelmezték, hanem erkölcsi rendre alapozott emberkép alapján igyekeztek az azzal ellentétes hatásokkal szemben ellenállóvá tenni, hogy az egymással ütköző jogok határsértéseit csökkentsék. Tudtak valamit, amit mi már többé-kevésbé elfelejtettünk.

A görögöknek alapos tapasztalataik voltak a rosszul működő demokráciákról, ezért nagyon is jól tudták, hogy mire kell helyezni a közösségteremtés hangsúlyát, hogy működőképes eredményre juthassunk. Szellemi erőfeszítéseik értékéből semmit sem von le az a tény, hogy a gyakorlati megvalósítás náluk sem jutott előbbre. De hiszen a politikát az ő idejükben sem a tisztafejű és -kezű gondolkodók csinálták!

Platón szerint az a meggyőzően szép gondolat, hogy a demokráciában mindenkinek egyforma joga van a hivatalviselésre, sokszor azért jár katasztrofális következményekkel, mert az embereket a nevelés nem teszi elég alkalmassá arra, hogy a legjobbakat válassza vezetőnek. „Csak azt ismételgetik, amit vezetőik mondani méltóztatnak nekik”. Ezért a demokrácia könnyen autokrata uralommá változhat: a tömeg annyira szereti a hízelgést, hogy végül a legfurfangosabb hízelgő, aki a „nép védelmezőjének” nevezi magát, korlátlan hatalomra tesz szert.

Platón világosan látta, hogy az állam romlását nem lehet jogi furfanggal, a törvények szaporításával megállítani: „Hát nem mulatságos, akár egy komédia, amikor megpróbálkoznak a törvényhozással, s azt képzelik, hogy reformokkal véget vethetnek a becstelenségnek, holott valójában egy hidra fejét vagdossák?” Ha hiányzik az eszmei-elvi közmegegyezés, ha feledésbe merülnek az etikai értékek, akkor az erőfeszítés hiábavaló. Megfelelő nevelés, ma úgy mondanánk, szakmai felkészültség és erkölcsi elkötelezettség nélkül – azaz, ha magát az embert nem tudjuk megváltoztatni, akkor – nem leszünk képesek jól működő demokráciát teremteni. Ezért írja Platón, hogy „hasonló ember, hasonló állam”. A kisebb-nagyobb közösségek, államok úgy működnek, ahogy a tagjai gondolkodnak. Sőt, kissé rosszabbul, mert a tudatlanság és az önzés összeadódik és fölerősödik.

Platón és Arisztotelész rendszerében az igazságosság, modern szóval élve a szociális igazságosság követelménye ismeretelméleti alapon nyugszik. Nem alkalmi döntés kérdése, amit a társadalmi béke megteremtése, az egyenlőtlenségek korrekciója érdekében a hatalomviselőknek meg kell hozniuk, hanem az ember – társadalmi pozíciójától független – mivoltával szorosan összefügg: ha az a hivatásunk, hogy az igazságot keressük, akkor ebből szükségszerűen következik, hogy az általunk teremtett közösségekben az igazságosságnak érvényesülnie kell.

Ehhez hasonló megfontolásokon alapul Platónnak korát – és a mi korunkat is – jóval meghaladó nézete, amely a nők közéleti szerepvállalását szorgalmazza. Arra az ellenvetésre, hogy ez a gondolat felforgatja a hagyományos rendet, frappáns választ ad: a feladatvállalásnak az adott személy rátermettsége és nem a neme alapján kell megvalósulnia. A közösség érdekében mindenkinek arra kell vállalkoznia, és azt a hivatást kell betöltenie, amire alkalmas.

„Akik abszolút hatalom után szomjúhoznak”

A francia forradalmat megelőző filozófusok ítéleteit még nem befolyásolta a szabadság vakító fényében tündöklő jövő, s egyáltalán nem gondoltak arra a rousseau-i feltevésre, hogy az ember természeténél fogva jó, ezért reálisabban közelítettek mindazokhoz a problémákhoz, amelyek a közösségalkotás során mutatkoznak.

A jelzett kor legeredetibb gondolkodója Spinoza, aki a filozófiatörténet hagyományaihoz laza szálon – inkább csak metódusában, mint elveiben – kapcsolódik. De ebben is a görögökhöz, s nem a kortársaihoz és közvetlen elődeihez. A társadalmi kérdések tárgyalását nála is megelőzik a metafizikában gyökerező etikai megfontolások. Ezt írja: „Aki kölcsönös gyűlölettel akarja megbosszulni a jogtalanságot, az nyomorúságban fog élni. Ám, aki a szeretet eszközével igyekszik elűzni a gyűlöletet, az gyönyörűséggel és bizalommal harcol: egyformán áll ellent egy embernek vagy többnek, s alig szorul rá a szerencse kedvezésére. Akiket meghódít, azok örömmel engednek neki.”

Nem vonja kétségbe az egyének közösségi élete során tapasztalható „határsértéseket”, hogy – a közösség többi tagjának jogát csorbítva – minduntalan nagyobb területet akarunk meghódítani magunknak, mint amennyi megilletne, mivel ez szinte mindig és mindenütt megtörténik, hanem az így létrejött konfliktus feloldásáról beszél. Az idézetből kiderül, hogy Spinoza szerint a közösségi létben kialakuló alá- és fölérendeltségi viszonyok uniformizáló kiegyenlítése nélkül is lehetséges a békés megegyezés. Ezért írja, hogy a szeretet eszközeivel vívott harc során a „meghódítottak” örömmel engednek a győztesnek.

Korai halála miatt félbemaradt művében, a Tractatus Politicusban fejti ki máig aktuális államelméletét. Eszerint „az állam végcélja nem az, hogy az embereken uralkodjék, az sem, hogy a félelem segítségével féken tartsa őket; inkább az, hogy mindenkit megszabadítson a félelemtől, hogy minden ember teljes biztonságban élhessen, és cselekedhessék anélkül, hogy kárára volna önmagának vagy szomszédjának. Az állam végcélja, ismétlem, nem az, hogy eszes lényeket vadállatokká és gépekké tegyen. Hanem, hogy testüket és elméjüket biztos működésre tegye képessé. Rá kell bírnia az embereket, hogy szabad belátással éljenek, s ezt a belátást gyakorolják; hogy ne pazarolják erejüket gyűlöletre, haragra és csalásra, s ne viselkedjenek tisztességtelenül egymással szemben. Így tehát az állam végcélja a szabadság.”

Kant megjegyzése a minden embert megillető személyi méltóságról ugyanebben az értelemben jelöli ki a kormányok kötelezettségét: „Minden embert tiszteletben kell tartani, mint abszolút öncélt; s vétek az őt emberi mivoltában megillető méltóság ellen, ha úgy használják föl, mint valami külső cél puszta eszközét.”

Platónhoz hasonlóan Spinoza is nagy jelentőséget tulajdonít a nevelésnek, ámde az állami ellenőrzés alatt működő, központosított oktatásban nem bízik, mert ezek „nem annyira az ember természetes képességeinek művelésére, mint inkább visszafojtására alkalmasak”. Gondolatai orientációs támpontot nyújthatnának hazai oktatáspolitikánknak, ha hatalomviselőinknek nem éppen az állna az érdekükben, hogy a centralizált rendszerrel a szuverén gondolkodást megfojtsák.

Aktuálisak a szólásszabadásról szóló tézisei is: „Minél inkább igyekszik a kormány megnyirbálni a szólásszabadságot, annál csökönyösebben állnak ellent neki; persze nem a kapzsi emberek…, hanem azok, akiket a jó nevelés, egészséges erkölcsiség és erény szabaddá tett.”

De Spinozánál találunk egyéb, a mi demokráciánkat jellemző visszaélések leleplezésére alkalmas megállapításokat is. Például, amikor a titkosítások okairól ír: „Azok, akik abszolút hatalom után szomjúhoznak, egy szívvel-lélekkel hangoztatják, hogy az állam érdeke megkívánja, hogy ügyeit titkosan intézzék… De minél inkább elbújnak az ilyen érvek a közjó álarca alá, annál nyomasztóbb a rabszolgaság, amelyet előidéznek… Azok, akik titkosan tárgyalnak egy nemzet ügyeiről, teljesen a hatalmukban tartják az embereket, s mint ahogy háború idején az ellenség ellen esküsznek össze, úgy esküsznek össze békében a polgárok ellen.”

És ezt az összeesküvés-elméletet – hazai körülményeinket figyelembe véve – aligha gondolhatjuk légből kapottnak…

Olvasson tovább: