Kereső toggle

Gratuláció a szultánnak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Donald Trump amerikai elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök is gratulált Recep Tayyip Erdogannak a hétvégi alkotmányos népszavazás eredményéhez.
Elég szomorú.

Mint arról a Hetek is beszámolt: a török alkotmánymódosításról szóló vasárnapi népszavazáson jóváhagyták Erdogan elnöki jogköreinek jelentős kiterjesztését. Az ellenzék megkérdőjelezte a szavazás érvényességét, külföldi megfigyelők szerint pedig a voksolás nem felelt meg a nemzetközi normáknak.

A törökországi népszavazás eredménye nyilvánvaló vereség Európa számára. Nemcsak azért, mert Erdogan büszkén vállalt teljhatalma mindennel szembemegy, ami Európa népei számára nehezen megszerzett szabadságuk birtokában fontos.

Törökország elnöke ugyanis

– kétes körülmények között (a török ellenzék és az osztrák választási megfigyelők szerint akár 2,5 millió szavazatot is elcsalhattak),

– így is hajszálnyi többséggel,

– totális hatalmat szerzett országa fölött,

– ráadásul a németországi, hollandiai és belgiumi török közösségek elképesztő arányú, 60-70 százalékos támogatásával, ami minden másnál jobban mutatja a nyugat-európai török közösségek korábban sikertörténetnek tartott integrációjának „eredményeit”.

Az Európai Unió vezetői számára a népszavazási eredmény már csak azért is fájdalmas kudarc, mert ugyanők voltak azok, akik tavaly márciusban Törökországra bízták a kontinenst 2015-ben elérő migrációs hullám megállítását. Ennek érdekében súlyos eurómilliárdok mellett vízummentességet ígértek Törökország állampolgárai számára – miközben az országban biztonsági szakértők becslései szerint több mint száz terrorszervezet, több ezer terrorista és több tízezer terroristaszimpatizáns tevékenykedik, többek között a török állampolgárokat is soraiban tudó Iszlám Állam. Brüsszel ez ügyben tanúsított magatartását számtalanszor bíráltuk ezeken a hasábokon. Ám most mintha történt volna valami.

***

Az események hatására az Erdogan elnöknek mostanáig gazsuláló Európai Unió politikusai mintha lassanként kezdenék összeszedni magukat.  Ráadásul ez most nemcsak az Erdogan teljhatalmára szavazó németországi és hollandiai törököket hazatérésre buzdító AfD-re és Geert Wildersre vonatkozik,  hanem az unió vezető testületeire, így az Erdogannal szembeni hajbókolásban eddig élen járó Bizottságra is, amely a népszavazás eredményének felülvizsgálatát sürgette, és felszólította a török vezetést, hogy a lehető legszélesebb nemzeti konszenzust keressék a népszavazás utáni időszakban.

Brüsszelből arra is figyelmeztették Ankarát, hogy a halálbüntetés újbóli bevezetése a tagjelölti státusz elvesztését jelentené – Erdogant viszont a jelek szerint már nem hatja meg az uniós csatlakozás (józan ésszel mindig is abszurdnak ható) ígérete, sőt maga kezdeményezne népszavazást Törökországban a csatlakozási tárgyalások jövőjéről.

***

A Törökországot évek óta sújtó válságot tovább mélyítő népszavazás és a kudarcot kudarcra halmozó Erdogan még mindig elképesztő támogatottsága nem érthető meg, ha elfelejtjük: mielőtt elnök lett, a jelenlegi államfő mögött már komoly és imponáló politikai és kormányfői teljesítmény állt. Kormányzásának első nyolc évében, 2003 és 2011 között az egy főre számított török GDP a háromszorosára (!) nőtt; és miközben Nyugat-Európa és Észak-Amerika országai fuldokoltak a világválság következményeitől, 2010-ben a török gazdaság 9 százalékos növekedést produkált. Erdogan és pártja, az AKP sikere azt az illúziót keltette sokakban, hogy lehetséges iszlamista politikával demokratikus körülmények között sikeresen kormányozni.

Az iszlamizmus és a demokrácia Erdogan által kitalált ötvözete éveken át vonzó alternatívát kínált azoknak a tömegeknek, akik a különböző muszlim országok diktátorai ellen utcára vonultak az úgynevezett arab tavasz során. Ők ekkoriban úgy látták: az iszlamizmus és a demokrácia összeegyeztetésén alapuló „török modell” jelentheti országaik jövőjét. Erdogan pedig egy percig sem rejtette véka alá, hogy célja a „török modell” exportálása a Közel-Kelet országaiba, és ezzel együtt Ankara vezető szerepének kivívása a régióban – ennek a célnak az eléréséhez 2011–12-ben állt a legközelebb, amikor Egyiptomban a Muszlim Testvériség révén patronáltjai szerezték meg a hatalmat. A Testvériség szimpatizánsai eksztázisban köszöntötték Kairóban az akkori török miniszterelnököt – nem csupán mint az „iszlám és demokrácia” összeegyeztetőjét, de mint a „palesztin ügynek” a Testvériség gázai leágazásával, a Hamasszal kiváló kapcsolatot ápoló bajnokát is.

Az egyiptomi modellt követték volna Erdogan iszlamista szövetségesei Szíriában is, ám végül sem itt, sem Líbiában nem sikerült törökbarát bábrezsimet létrehozni – a Muszlim Testvériség 2013-as egyiptomi bukása pedig bebizonyította, hogy az iszlamizmus és a demokrácia nem összeegyeztethető egymással. Paradox módon – és feltehetőleg Erdogan szándékaival ellentétesen – a török belpolitika elmúlt évekbeli történései is ezt látszanak bizonyítani – az iszlamista kormánypárt demokratikus elkötelezettsége ugyanis véges, és ezt elsősorban nem is a mostani elképesztő méretű népszavazási csalásgyanú támasztja alá, hanem az a tény, hogy az AKP konkrétan az évtizedes szünet után újra kirobbantott török–kurd polgárháborúba menekült, amikor váratlan vereséget szenvedett a 2015. nyári törvényhozási választáson.

***

Ennek a politikai modellnek tapsoltak a világ azon vezető politikusai, akik siettek gratulálni Erdogan erősen kétséges tisztaságú győzelméhez. Az még nem lenne túl meglepő, hogy olyan haladó demokráciák, mint Azerbajdzsán, Fehéroroszország, a Palesztin Hatóság, Szaúd-Arábia, Irán, Pakisztán, Malajzia, Szudán, valamint Katar vezetői fontosnak tartották üdvözölni Erdogan győzelmét, ám annál szomorúbb, hogy akadtak olyan nyugati államok is, amelyek követték a fenti országok példáját. Ilyen volt az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Magyarország, amelyek vezetői a hírek szerint fontosnak tartották, hogy gratuláljanak Erdogan teljhatalmához.

Nem csoda, ha a magyar kormány itthon nem verte nagydobra a gratulációt. Ahhoz, hogy a magyar közvélemény tudomást szerezzen a gesztusról, az kellett, hogy a török Anadolu hírügynökség diplomáciai forrásokra hivatkozva hírül adja, hogy mind a magyar kormányfő, mind a külügyminiszter kifejezte gratulációját a török félnek. Az erről szóló hírt az Anadolura hivatkozva az ellenzéki Magyar Nemzet juttatta el a magyar olvasókhoz; a hírügynökség és a lap állításait azonban eddig nem cáfolta a magyar kormány, így kénytelenek vagyunk elhinni, hogy a hír igaz. Ha pedig így van, akkor a Trump-adminisztrációhoz hasonlóan az Orbán-kormány is szégyenszemre egy iszlamista despota kétes körülmények között elért győzelméhez gratulált.

Olvasson tovább: