Kereső toggle

A civil társadalom – éltető közeg és nyughatatlan csatatér

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Vannak olyan fogalmaink, amelyeknek realitása a működésükben nyilvánul meg. Ha viszont nincsenek hatásos életjelenségeik, akkor sem fölösleges beszélni róluk. Valahogy így vagyunk a civil társadalommal is.

Hazai körülményeink között meglehetősen nehéz élő civil társadalomról beszélni, pusztán egy-egy szegmensének vannak virulens megnyilvánulásai, de annak általános értelemben vett – valóban társadalmi – jelentőségére nézve kevés értékelhető mozzanatot tudunk felmutatni. A szakmai csoportok tiltakozó akciói megmaradnak a hivatás szűk körén belül, s még akkor sem váltanak ki a saját határaikat meghaladó következményeket, ha az általuk felvetett problémának eszmei-elvi alapon lennének az adott foglalkozási ágon belül tevékenykedő személyek érdekeit messze felülmúló, általános érvényű üzenete is.

Ugyancsak elgondolkodtató, hogy amennyiben az internetet posztmodern világunk Fórum Románumának tekintjük, és az ott megjelenő véleményeket, a kommentelők megnyilvánulásait a civil társadalom információcseréjeként értékeljük, akkor aligha kaphatunk megnyugtató képet az erőszakmentességről. Túl sok az indulat, a harag és a gyűlölködés, amely megfosztja a résztvevőket a párbeszéd egymást gazdagító lehetőségétől.

Ennek ellenére, bármit is akarjon elhitetni a kormányzat, tagadhatatlan, hogy hazánkban és a régiónkban lezajlott rendszerváltásban döntő szerepet játszottak a civil társadalmak, nélkülük sehol sem lehetett volna a pártállami rendszereket lebontani.

Nagy tévedés feltételezni, hogy a civil társadalom az államot gyengíti. Hogy végső soron államellenes tevékenységet folytat. Holott az csak a monolitikus államot támadja, de annál nagyobb szolgálatot tesz – adott esetben tehetne – a demokráciának, a felelősségteljes közgondolkodásnak, olyan tudatos egyetértést teremtve, amely elengedhetetlen feltétele a közös jövő sikeres építésének.

***

A nemzet akkor erős és csak akkor erősödik, ha a civil társadalom a magáénak érzi: mert ez az a „hely”, ez az a közeg, ahol koronként újrafogalmazódnak azok az elkötelezettségből fakadó értékek, amelyek képesek kiállni az újra és újra támadó kihívások próbáját. Azokkal a kísértésekkel szemben is ellenállónak bizonyulnak, amelyek a nemzeti identitás torzképei, és amelyeket a szélsőséges politikai erők könnyen elfogadtatnak mindenütt, ahol a civil társadalom nehezen megszerezhető, de annál elengedhetetlenebb garanciája hiányzik.

Csakhogy az európai szellemiségtől áthatott gondolkodás már csak azt tudja és akarja befogadni, azt tekinti elvehetetlen sajátjaként, ami a viták kereszttüzében felizzó fényével a kétely útvesztőit bevilágítani képes. Az intézményesített hazaszeretet eleve kudarcra ítélt, mert az önkéntességből eredeztethető szeretettől idegen, s következésképpen azzal ellentétbe forduló/fordítható vállalkozás. Ennek a felismerésnek nyomán mondhatta Albert Camus, hogy túlságosan szereti a nemzetét ahhoz, hogy nacionalista legyen.

A nacionalizmus és a nemzet iránti felelős elkötelezettség különbségtétele azonban napjaink Magyarországában érdektelen.

A szélsőséges politikai erők ki akarják sajátítani a nemzettudatot, amely éppen a kisajátítás leszűkítő értelmezése miatt puszta ideológiává silányul, a nemzet jövőjét biztosító fiatalok tömegesen hagyják el az országot. Ez a magyar történelemben egészen különleges tulajdonságokat hordozó, speciális emigráció a civil társadalom depressziójából fakad. Abból, hogy a politikai hatalom ránehezedik a tőle függetlenedni nem tudó társadalmi szerveződésekre, és foglyul ejt minden, a központi akarattól eltérő egyéni kezdeményezést.

***

A rendszerváltásnak nem voltak a civil társadalom vonatkozásában tapasztalható előzményei.

A kommunista diktatúra hajnalán, Rajk László rendeletével beszüntetett civil szervezeteknek még a konszolidáció évtizedében sem lettek utódai. A Kádár-rendszer is csak a hozzá hű szerveződéseket segítette, és csak azokat viselte el, amelyek – mint az egyházak esetében – legalább idomíthatónak bizonyultak.

Ezért nem meglepő, hogy hazánkban a Juan L. Linz és Alfred Stepan által a civil társadalom jellemzőjeként megfogalmazott feladatnak csak az egyik oldala érvényesült, nevezetesen, hogy a demokratizálódási folyamatban az átmenetet megindította, de – lévén tiszavirág életű – már nem tudott a következő lépcsőfokra sem eljutni, nemhogy az átalakulást a befejezésig, a demokrácia elmélyítéséig végigkísérni.

Ezért mondhatjuk azt, hogy civil társadalmunk ismét a tetszhalál állapotában van. A feketeruhás nővér, Sándor Mária elszigetelődése és – majdhogynem tragikus következménnyel járó – kiábrándulása megrendítő és egyúttal kijózanító példája a pártpolitika önzésétől szűkre szabott közéletünk kilátástalanságának.  

Igaza van John Keane-nek, hogy a civil társadalmat „csak egy olyan társadalmi-politikai kereten belül lehet értelmezni, amelyet a polgári és állami intézmények szétválasztása jellemez, amelynek hatalma, hogy a polgárok életét alakítsa, állandó jelleggel egy olyan mechanizmusnak van alávetve, amely lehetővé teszi a nyílt vitát, a felelősségre vonhatóságot és a képviseletet”. „Ahol nem létezik civil társadalom, (…) ott nem beszélhetünk olyan polgárokról, akik nyilvánosan képesek megválasztani saját identitásukat, meghatározzák legitimitásuk körét, és megbecsülik kötelezettségeiket abban a politikai-törvényes keretben, amely a polgárok közötti békét biztosítja, könnyűvé teszi a jó kormányzást, előmozdítja a társadalmi igazságot, és ami – mindenekfelett – azon elv alapján működik, hogy a hatalom, bárhol történjen is annak gyakorlása, nyilvánosan számadásra kötelezhető.”

Az egyoldalú és félrevezető nyilvánosság a tudatlanság és az elemi ösztönök világába tereli az ily módon szerveződésre képtelen, és egyre jobban növekvő tömegeket, megnehezítve a civil társadalom működését.

Márpedig ez az egészséges működés nem helyettesíthető semmiféle „civil” vagy politikai erők „összefogásával”. Mert mindahhoz, amiről Keane beszél, a választási kampányokat kevéssé jellemző nyílt vitára volna szükség. De mi már hozzászoktunk, mert hozzá kellett szoknunk, hogy még a miniszterelnök-jelöltek vitája is elmarad.

És a küszöbön álló kampányidőszak aligha nyújt lehetőséget arra – s itt megint Keane kijelentésére hivatkozhatunk –, hogy a polgárok között békét teremtsen. Az engesztelhetetlen indulatok magvait avatott kezek már régen elvetették, napjainkra mély gyökeret eresztettek az arra fogékony lelkekben.

„A posztmodern emberek megértik – írja Keane –, hogy a világról folytatott viták egy olyan porondon nyerhetők meg vagy veszíthetők el, esetleg függeszthetők fel, ahol nagyotmondó partnerek vívnak egymással lovagi tornát.

Ellenfeleiket tájékozatlannak, valószerűtlennek, ostobának vagy még rosszabbnak szeretnék feltüntetni oly módon, hogy a retorikát állítják csatarendbe a szövegek más összefüggésbe helyezésével, erőteljes félremagyarázásával és egyéb kommunikatív stratégiákkal.”

***

A civil társadalomról sok szépet és jót el lehet és el is kell mondani. Szükségszerűségét is jó okunk van hangoztatni. De képes arra is, hogy mindannak az ellenkezőjét tegye, mint amire hivatott: lehet nyughatatlan csatatér, amely minduntalan kiélezi a benne feszülő érdekellentéteket és kapkodó haragjában nem tud a megegyezés nyugvópontjára lelni.

Rossz pillanataiban sokszínű spontaneitása a kiszámíthatatlanság veszélyes csapdáiba téved. Mégis bízni kell abban, hogy a tanulási folyamat befejezése után magához tér és rátalál eredeti hivatására, amely miatt – átmeneti állapotától függetlenül  – bizalmat kell szavaznunk neki. Egyszerűen azért, mert a demokráciában semmi mással nem pótolható. Mert még a botlásai sem feledtetik, hogy mindannyian hozzá tartozunk.

Másrészt – s ezt mintegy biztatásul illő megjegyezni – a civil társadalomnak vannak rejtett tartalékai is. A felszín alatt mindig pislákolnak azok a fények, amelyek képesek fellobbanni a legváratlanabb pillanatokban.

Akkor, amikor még azok sem számítanak rá, akik táplálják és fáradhatatlanul élesztgetik.

Olvasson tovább: