Kereső toggle

Mi megy és mi jön Trumppal?

Seres László publicisztikája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Barack Obama Fehér Házból történt távozásával véget ért egy hatásos retorikájú, de erősen közepes képességű politikus útja a politikai ötlettelenségbe. Véget ért a megalkuvás külpolitikája, egy nyolc éven át tartó, folyamatos, kishitű visszavonulás a világ konfliktusaiból, Amerika vezető szerepének multilaterális tagadása, a terep átengedése a lényegesen céltudatosabb putyini diplomáciának. És véget ért a Clinton-éra is, a „nekem jár az elnöki szék” mentalitás, a nem szereteten és kölcsönös megbecsülésen, hanem cinkosságon, korrupción és elhallgatáson alapuló házasság politikai intézményesedése.

Clinton-kampány: arrogancia és hazugságok

Mit üzen Hillary Clinton látványos bukása? Mindenekelőtt azt, hogy a hatalmi arrogancia, az ellenfél választóinak cinikus semmibevétele, a komoly botrányok állandó elbagatellizálása és elhazudása nem megúszható. Rövid távon, szigorúan jogilag nézve talán igen, de hosszú távon, szigorúan morálisan nézve semmiképpen. A Trump-kampány sokszor elképesztő üzenetein és dühítő stílusán joggal felháborodott demokraták és republikánusok hashtagje, a brit kiugrásra hajazó Trumpxit jól mutatja, miként élik át sokan a keddi kultúrsokkot: kimenekülésként az általuk ismert komfortzónából, talán a civilizációból is. Pedig Trump részben őrájuk is válasz: az általuk mainstreamnek tartott nézetekre, az elitizmusra, a vidéki Amerika lenézésére, az állandó kettős mércére.

Hillary Clinton még győzelme esetén sem gondolhatta komolyan, hogy megúszhatja a Bengázi-botrányról való hazudozást; az ehhez kapcsolódó, komoly nemzetbiztonsági kérdéseket felvető privát e-mail-szerverről való hazudozást; a korrupt Clinton Alapítványról való hazudozást; a Bill nőügyeiről való hazudozást (feministaként!); a saját egészségi állapotáról való hazudozást. Mindez összeadva egyre csak azt sugallta, hogy a demokrata jelöltnek van titkolnivalója, nem barátja a nyílt beszédnek, de úgy, hogy közben meggyőződése, hogy ehhez joga is van, hogy neki ez is jár. Rajongótábora már készült is a legújabb giccsel, hurrá, itt jön Amerika „első női elnöke”. Pedig akárcsak Obamánál, nem valami esélyegyenlőségi posztot kell betölteni, hanem a világ vezető hatalmának vezető tisztségét.

A Trump-rejtély

Ami a győztest illeti, Donald Trump szándékairól egyelőre keveset tudunk. Nyithatunk tiszta lapot, boríthatunk fátylat a győztes kampányban elhangzott számos elborzasztó üzenetére, ettől még nem leszünk okosabbak. A napi improvizálás, a folyamatos egyeztetés a képviselőház és a szenátus republikánus (és demokrata) szakértőivel véletlenül sem pótolja a kiforrott politikai eszméket, az elvi meggyőződést, a kikezdhetetlen erkölcsöt. Óriási segítséget jelenthet majd Trumpnak alelnöke, Mike Pence, továbbá a képviselőház és a szenátus republikánus többsége. Ez azonban csak akkor működhet, ha végre kijelöli elvi prioritásait, és visszatér az őt jelölő párthoz, és gesztusokat tesz a kampánybeli ámokfutását riadtan figyelő konzervatív képviselők felé; egyértelművé téve céljait a kül- és biztonságpolitikában, főleg az oroszokhoz és az iszlámhoz való viszonyban és a szabadkereskedelemben.

Ha most eltekintünk a jobb híján kultúrharcnak nevezhető, keserű eszmei és világnézeti konfliktustól, akkor alapvetően két belpolitikai és két külpolitikai kihívás fogja igénybe venni az új amerikai elnököt. Először is el kell döntenie, hogy valóban a free trade veszélyezteti-e az amerikai munkahelyeket, vagy inkább a lemaradás a globális versenyben; valamint elgondolkodnia azon, hogy korábbi könyörtelen deportálási terveivel ellentétben nem az szolgálná-e az amerikai gazdaságot, ha legalizálná a fiatal, dolgozni akaró, nem mellesleg keresztény latinók most még illegális státusát.

Külpolitikai kihívások

A két külpolitikai kihívás lesz a keményebb dió: az Oroszországgal és az iszlámmal való szembenézés. Donald Trump nem tudott neves kül- és biztonságpolitikai szakértőket csapatába emelni, sőt, számos republikánus nemzetbiztonsági szakember nyílt levélben fejezte ki aggodalmát egy Trump-elnökséggel kapcsolatban. Teljes joggal keltett bizalmatlanságot Putyin-barát attitűdje, külpolitikai kabinetjének számos Kreml-orientált tagja (egyikük, Carter Page nemrég egyenesen Moszkvából üzent Washingtonnak, hogy ők is megértsék).

Nyilván nem mesterséges konfliktusok gerjesztésére van szükség, de határozottságra és kemény hangra igen: a szabad világ első embere, Amerika elnöke nem tűrheti az orosz területi és politikai agressziót, az emberi jogok lábbal tiprását, nem maradhat szótlan, ha Kreml-közeli politikusok és oligarchák nyernek teret Európában.

Nincs kompromisszum a dzsihádistákkal

Ugyanígy komolyan kell vennie saját ígéretét az Iszlám Állam szétbombázásáról: Amerika nem folytathatja az Obama-korszak szégyenletes gyakorlatát, amely abból állt, hogy az elnök mindig kijelölte az aktuális vörös vonalat, amit a harcoló felek (Aszad, az al-Kaida és az Iszlám Állam) rendre átléptek, semmibe véve az Egyesült Államokat és annak elnökét, hogy végül Washington helyett az oroszok szálljanak be rendet rakni.

„Donald Trumpra szavazni olyan, mintha azt akarnád, hogy én vezessek” – vicceskedett szegény Stevie Wonder még a választás előtt. A kérdés eldőlt: Donald Trump megkapta a jogosítványát. Hamarosan eldől az is, tud-e vezetni.

(A szerző a HVG publicistája, a Kapitalizmus blog szerkesztője.)

Olvasson tovább: