Kereső toggle

Miért van bajban az ellenzék?

Giczy György publicisztikája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Honnan és miként váltható le a jelenleg regnáló kormánykoalíció? Erre a kérdésre nemcsak az elemzők keresik a választ, hanem a pártpolitikai mozgásokban is fellelhető a válaszkeresés igénye. Az egyes közéleti szereplők megszokott magatartásától eltérő, de nem túlságosan meglepő produkciókat tapasztalhatunk azoknak a részéről, akik önmaguknak a kormányváltásban kulcsszerepet szánnak.

Erre az öntudatra az ellenzéki pártoknak akkor is szükségük van, ha nincs reális esélyük a kormányt leváltani, ugyanis ennél kevesebbel nem lehet ébren tartani a választói érdeklődést, felkelteni pedig szinte lehetetlen. De a jelenlegi ellenzék pártjainak politikája – akár az összefogást szorgalmazó baloldal pártjaié, akár a saját különállásukat hangsúlyozó Jobbiké és LMP-é nem sok jóval kecsegteti a választókat.

A különállók

A Jobbik a néppártosodást hirdeti, de miközben a vezetőségéből látványosan kiszorít néhány, saját maga által is szélsőségesnek minősített személyt, egyúttal megtart és be is emel olyanokat, akikkel kapcsolatban majdnem ugyanaz a kifogás merülhet fel, mint a kegyvesztettek esetében.  De mindenesetre ez az ellentmondásokkal terhelt változás bevallottan a kormányképesség demonstrálására történt.
Schiffer András lemondása pedig a kudarc beismerése. Az LMP, amely nem akart „vegyülni” a 2010 előtti kormányzati sikertelenség bélyegét viselő pártokkal, azokban kereste – kissé talán szégyellve és soha ki nem mondva mint baloldali formáció – a maga bázisát, akik a balliberális kormányokból ugyan kiábrándultak, de mégsem mentek át a másik oldalra. Csakhogy ez a viszonylag vékony választói réteg nemigen növekszik.
Az LMP nemhogy a Fidesznek, de még az MSZP-nek sem lett a versenytársa. Vagyis az LMP önmagában – márpedig az önállósághoz való ragaszkodás adta a párt Schiffer által meghatározott karakterét – a kormányváltásnak még a lehetőségét sem képes felkínálni.
Itt nem az a kérdés, hogy Schiffernek igaza volt-e vagy sem –, mert ha igaza volt, akkor is be kell látnunk, hogy ennek az igazságnak nem volt kellően meggyőző ereje. Az előző ciklusban még fideszes képviselőként megismert Hadházy Ákos bevonása a vezetésbe viszont okot ad arra a feltételezésre, hogy az LMP-nél valamelyes jobboldali irányba mutató változás következhet, s akkor a választói bázis valamennyire bővülhet.
A maga néppártosodását hirdető Jobbik is erre számít. A tapasztalható hangsúlyváltás valóban hozhat valamennyit a konyhára. De nem az számít elsősorban, hogy mit mond a saját pártjáról a vezetés, sokkal inkább, hogy mit gondolnak erről a kívülállók. A tisztújító kongresszust megelőző kérdés továbbra is fennmarad: nem veszít-e több radikális választót, mint amennyit a néppárti jelleg hangoztatásával a konszolidáltabbak közül megnyerhet?  Hogy lesz ebből egy egységes pártpolitikai arculat, amelynek a vonásai kisimulnak, és békét képes sugározni ugyanott, ahol korábban gyűlölködést keltett? Vagy csak egy újabb Janus-arc születésének lehetünk tanúi, ami nem is jelent akkora újdonságot politikai életünkben?
Mindazonáltal a Jobbik konszolidációs törekvéseivel a hazai politikai élet egésze nyer. Még akkor is, ha nem feltétlenül meggyőződésből, hanem a hatalom megszerzésének érdekében történt, illetve történik, mert azt üzeni – és ez ennek a legfőbb tanulsága –, hogy ebben az országban nem lehet a szélsőjobbról kormányra kerülni. Jelentősége pedig abban van, hogy ezt ezúttal nem a kritikusok mondták ki, hanem maga a Jobbik.

Az összefogásban érdekeltek

A balliberális ellenzék részéről sincsenek új helyzetet teremtő kezdeményezések, ha mégis, akkor a csekély mértékű változások-változtatások mögött mindig ott a visszatáncolás lehetőségét rejtő bizonytalanság. Ők is meg akarnak újulni, de szívük mélyén ragaszkodnak korábbi önmagukhoz.
Az ellenzéki összefogás lehetséges résztvevőinek az egymás iránti bizalmatlansága tükröződik a szimpatizánsok elbizonytalanodásában. Ők a várakozás unalmában már el is kedvetlenedtek. Mert nem lehet tudni, hogy kik lesznek az összefogás tényleges résztvevői. A választópolgárok széles körében így nem alakul ki tartós ide- vagy odatartozás-tudat, hiszen az utolsó pillanatig nincs is hová tartozni. Hogy mi áll össze, azt még az összefogásban érdekelt pártok vezetői sem tudhatják. Legfeljebb a választási kampány kezdetére jöhet össze valami, amihez a szimpatizánsnak jó arcot kell vágnia, és amire – jobb híján – szavazhat.
Ennél többet a pártok nem is várnak tőle. És emiatt ő is egyre kevesebbet vár az eredetileg kedvelt, de időközben megunt politikusaitól.
Mivel még a ciklus félidejében járunk, elsietettnek is mondható az összefogást szorgalmazó sürgetés. Nem érdemes kapkodni, hiszen a választásokig szétverhetik-szétzilálhatják az egészet – szokták ráérősen mondogatni. Csakhogy a választónak, a szimpatizánsnak időre van szüksége, hogy ne csak az általa kiszemelt pártról tudjon meg minél többet, hanem a lehetséges partnereiről is. Egy-egy összefogást munkáló párt tagságának, a legelkötelezettebbeknek, akikre a kampány során a pártvezetés számíthat, már most el kellene kezdeniük a tanulást, hogy mit mondjanak és miként segítsenek hathatósan nemcsak a saját pártjuknak, hanem az összefogás valamennyi résztvevőjének, hogy a közös cél megvalósulhasson.

Se veled, se nélküled  

A balliberális ellenzék széttagoltsága a vezető személyiségek ellentétei miatt jött létre, ez a helyi szervezetek szintjén is leképeződött. Ha az ellentét félretehető és a közös cél a kormányváltás érdekében meghaladható, akkor választási szövetség helyett akár újra egyesülhetnének is, hiszen siker esetén amúgy is együtt kell majd kormányozniuk, aminél szorosabb kapcsolat egyazon pártpolitikai családhoz tartozók esetében szinte elképzelhetetlen. Hogy az újraegyesülés mégsem lehetséges  –  márpedig nem az  –, az ismételten csak a bizonytalanságot növeli. Marad a „se veled, se nélküled” állapot. És ugyancsak marad a szimpatizánsok elégedetlenkedő kérdése: minek nekem ennyi, egymással vetélkedő balliberális párt?
A balliberális oldalon túl sok a politikus és túl kevés a szimpatizáns. De van itt más is, ami hezitálásra késztet. Voltaképpen ezen a fertályon azt sem lehet tudni, hogy melyik párt inkább szociáldemokrata és melyik inkább liberális.
Nyugat-európai pártoknál van arra példa, hogy első lépésben nem magát a választási programot teszik közzé, hanem az elkövetkezendő kormányzat eszmei-elvi célkitűzéseit, amelyekre a konkrét szakmai program felépül. Az eszmei-elvi szempontok kidolgozása és kátészerű rögzítése megkönnyíti a pártpolitikai programok, a különböző szakterületekről érkezők munkájának összehangolását, hogy ellentmondásmentes program születhessen, amelyet – és ez a legfontosabb! – hiteles embereknek kell képviselniük a közvélemény előtt. Talán már most érdemes lenne árnyékkormányt alakítani. Mert végül is ez az egész a bizalomról szól, amelyben nem lehet a személyesség jelentőségét túlbecsülni.

Borzalmas tagság?

Mindezzel kapcsolatban gondolni kell nemcsak a vezetők elképzeléseire, hanem az egyes pártokhoz tartozó tagságra is. Már csak azért is, mert a parlamenti választások országosan összesített eredménye döntő mértékben az egyéni körzetben induló jelöltek támogatottságától függ. A pártok helyi szervezeteinek, tagjainak a lakó- vagy munkahelyükön felmerülő konkrét ügyekben végzett tevékenysége nagyban hozzájárulhat az általuk támogatott jelölt sikeréhez. Valójában hasonló szerepet játszhatnak a saját közösségükben, mint az országos figyelemmel kísért, de jobbára a fővárosra korlátozódó civil mozgalmak szervezői.
 Politológusok, nemzetközi szférákból érkező kampánytanácsadók, sőt, olykor maguk a pártvezetők is elfelejtkeznek az ellenzéki lét viszonyai között sohasem túl nagy létszámú, de annál inkább elkötelezett párttagságról. Figyelmen kívül hagyják már csak azért is, mert a tagok helyi ügyeket meghaladó aktivitása akkor erősödik, ha értik és képesek vállalni azt, amit a pártvezetés, illetve az összefogásban részt vevő politikusok akarnak. De mivel nem áll módjukban a vezetés elképzeléseit értelmezni, a szerepük – önhibájukon kívül – valóban minimálisra csökken. Mégsem leírni, hanem ellenkezőleg: aktivizálni kellene őket.
 Bizonyára sokan emlékeznek az egykor elhangzó kijelentésre a borzalmas tagságról. Pedig nem a tagság borzalmas, s ha mégis, akkor az alulinformáltsága miatt ilyen. Mert a vezetőik csak használják, hogy ne mondjam, átláthatatlan céljaik eléréséhez felhasználják őket. Ezért önállótlanok. Föntről várják az impulzust, s ha ez nem jön vagy nem érkezik idejében, magukra maradnak. Márpedig az alulról építkezésre az ellenzéknek óriási szüksége volna. A legkisebb településeken is kellene lennie, ha nem is egy szervezetnek, de legalább egy-két véleményformáló személynek. Csakhogy a tagságuk már a kisvárosokban is szétszéledt.
A balliberális ellenzék vezető politikusai sok mindenhez értenek, de a pártszervezéshez a legkevésbé. A rendszerváltáskor nem kellett a nullpontról indulniuk, hanem úri szabóként hozott anyagból dolgoztak. A nullponthoz közelítő szervezettséggel most sem tudnak mit kezdeni. Nagyban gondolkodnak, pedig kicsiben kellene. Mert a nagyság már régen odaveszett.

A még borzalmasabb választó

A hazai közéletet azonban jó ideje ez az antidemokratikus vonásokat viselő elitista politizálás jellemzi. A pártpolitikai elit egyik vagy másik része kitalál valamit, ami nem feltétlenül tetszik a tagságnak és még kevésbé a lehetséges szimpatizánsoknak. A pártvezetők borzalmasnak tartják a tagságot, s ebből logikusan következik, hogy még borzalmasabbnak a lehetséges szimpatizánsokat. Hiszen azok még távolabb vannak tőlük. Noha ez utóbbiról – érthető módon – mélyen hallgatnak, sőt a siker érdekében körüludvarolják őket.
Isaiah Berlin ezt a jelenséget Hamupipőke-komplexusnak nevezi: valahol, valakik elkészítenek egy vadonatúj cipellőt, majd elkezdik keresni a belevaló lábat. Persze nem kizárt, hogy ha kellő körültekintéssel keresik, rá is találnak. Mert láb mindig akad, de Hamupipőke csak ritkán. Így aztán, amiért az egész történik, az országos vigasságot jelentő nász elmarad.
Ha pedig valóban ez az eredménytelenség fenyeget, akkor jó lenne, ha idejekorán derülne ki. Nem a választások után, amikor már késő.  Mert ebben az esetben a jelenlegi pártpolitikai alternatíváktól függetlenül és egészen más irányban kellene keresnie a lehetőséget mindazoknak, akik a kormányváltásban – minden egyebet megelőzve és minden egyébtől eltekintve –  érdekeltek. A különállásra vagy összefogásra törekvő pártok napjainkban tapasztalható politikai taktikázása azonban éppen arra irányul, hogy csak bennük és senki másban ne gondolkodjon az amúgy is nehezen mozduló, dacos és mogorva, semmit sem értő és mindenben kételkedő, végső soron borzalmas választópolgár.

Olvasson tovább: