Kereső toggle

Kinek jó hír Schiffer távozása?

Vélemény az LMP társelnökének visszavonulásáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szimbolikus, hogy miközben a létező baloldal a saját esélyeit hosszú időre lenullázó őszödi beszéd elhangzásának 10. évfordulóját ünnepelte (amin, lássuk be, az égvilágon semmi ünnepelnivaló nincs), kedden nem sokkal 0 óra után bejelentette visszavonulását Schiffer András, a „társadalmi kezdeményezésként” 2008 októberében, pártként pedig 2009 februárjában létrejött Lehet Más a Politika alapító-társelnöke.

Bár Schiffer az LMP egész története során irtózott a bal- és a jobboldali címkék használatától, a kívülállók számára nem lehetett kétséges, hogy az ő – időnként az elviselhetetlenség határát súroló, máskor azon is túlmenő – makacssága által fenntartott ökopárt valójában az Őszöd után hiteltelenné vált MSZP–SZDSZ konglomerátum baloldali alternatívájaként jött létre és lett sikeres, már amennyiben a parlamenti küszöb kétszeri megugrása sikernek tekinthető. (Annak tekinthető; az MDF és az SZDSZ 2010-es összefogásának példája azt mutatja, hogy vannak esetek, amikor az ötszázalékos küszöb igenis áthághatatlan akadály egy mégoly nagy múltú párt vagy pártszövetség előtt.)

Érthetetlen, hogy a mai magyar baloldal egy része miért tekint valamiféle nosztalgiával a Gyurcsány-kormány időszakára. Nehéz nem belátni, hogy a 2006 és 2010 közötti évek máig nem múló meghasonlást okoztak a baloldali és liberális táborban. Az MSZP támogatottsága már az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt megroggyant; az a tény pedig, hogy Magyarország miniszterelnöke pártja zárt frakcióülésén eldicsekedett az MSZP képviselőinek azzal, hogy kormánya voltaképpen államcsődöt kockáztatva igyekezett elkendőzni a gazdaság valós állapotát a 2006-os választási győzelem érdekében, visszafordíthatatlanná tette a 2006 tavaszi balliberális tábor széthullását. A folyamat szimbolikus eseménye volt az országot 1994 és 1998, majd 2002 és 2008 között irányító MSZP–SZDSZ koalíció 2008 tavaszi felbomlása.

***

Az LMP tehát elsősorban a magyar baloldal 2006 utáni krízisének és nem a globális kapitalizmus valamiféle általános válságának terméke volt, bár kétségtelen, hogy a 2008-as gazdasági világválság, majd Barack Obama részben ennek köszönhető győzelme komoly lendületet adott a szervezkedésnek. Ezzel együtt az LMP elsősorban azért alakult meg, mert az akkor létező magyar baloldal pártjai, az MSZP és az SZDSZ előbb Gyurcsány Ferenc kalandorpolitikájának túszaivá váltak, majd képtelenek voltak a 2006-os országgyűlési választást az államcsőd kockáztatásával megnyerő miniszterelnök árnyékából kilépni.

Az LMP – miközben alapító-társelnöke a lehető legszigorúbban elszigetelte magát és pártját a 2010 előtti ancien régime erőitől – jelentős részben a balliberális tábor pártjaiból, főképp az SZDSZ-ből 2006 után kiábrándult fővárosi értelmiség szavazatainak köszönhette 2010-es és részben 2014-es sikerét. Schiffer viszonya ehhez a réteghez mindvégig ellentmondásos volt. Globalizációkritikus baloldaliként irtózott a Soros-közeli szervezetekhez ezer szállal kötődő liberális értelmiségtől, amellyel az LMP megalakítása és saját, TASZ-ból történt kigolyózása után szakított.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az MSZP történelmi veresége és az SZDSZ megszűnése utáni években az LMP lehetett volna a baloldal kitörési pontja a „centrális erőtér” csapdájából. Hogy nem lett az, az a legkevésbé Schiffer Andráson múlt, sokkal inkább azokon a baloldali politikusokon, akik folyamatosan a Fidesszel történő kokettálással, valamiféle vélt közös baloldali/antifasiszta értékrend elárulásával vádolták a baloldali összeboruláshoz csatlakozni nem hajlandó LMP-t és vezetőjét. Az igazi össztüzet Schiffer 2012 után kapta, amikor kerek perec visszautasította, hogy a 2010 előtti korszak katasztrofális kormányzati politikájában nem érintett pártjával legitimálja a bukott rezsim utolsó miniszterelnöke, Bajnai Gordon körül szerveződő baloldali összefogást.

2012-ben néhány hónapig úgy tűnt: a jövőjüket a Bajnai körül szerveződő baloldali összeborulásban elképzelő LMP-s politikusoknak sikerül kiszervezniük a pártot, vagy legalább annak frakcióját Schiffer és követői alól. Januárban az összeborulás hívei olyan helyzetet teremtettek a képviselőcsoporton belül, hogy Schiffer távozott a frakció éléről. Aztán egy évvel később, miután az LMP kongresszusa nemet mondott Bajnai Gordon miniszterelnök-jelöltségére, a később a PM-et megalapító bajnaisták távoztak az LMP-frakcióból, a képviselőcsoport átmeneti megszűnését okozva (a frakció csak az Alkotmánybíróság döntésének köszönhetően, 2013 szeptemberében alakulhatott újjá). 

Schiffer makacsságának köszönhetően az LMP elkerülte a 2014-ben csúfos kudarccal véget ért baloldali összefogás csapdáját, és újra önálló parlamenti párt lett, majd Meszerics Tamás személyében képviselőt tudott küldeni az Európai Parlamentbe is – az MSZP vezetésével létrejött választási szövetséghez csatlakozott volt LMP-sek közül végül egyedül Szabó Tímea jutott be az országgyűlésbe, igaz, (immár Együtt-PM jelöltként) Jávor Benedek is EP-képviselő lett.

***

Ha az LMP a posztkommunista balliberális oldal válságára adott baloldali válasz volt, akkor Schiffer visszavonulása a rendszerváltás utáni magyar baloldal megújításának kudarcát is jelenti. Hat éven át öt-hat százalékos örök „rendszerváltó ígéretnek” maradni kétségkívül kudarc; Schiffer András távozása valószínűleg ennek belátása nyomán következett be. Mert bár a globalizáció folyamatával, a nemzetállamok ellenőrzése alól kiszabadult multinacionális cégek működésével és a hazai kleptokrácia ténykedésével szemben egyaránt gyanakvó baloldali pártok közül egyedül az LMP-nek sikerült kétszer egymás után az Országgyűlésbe jutnia, ám végül sosem vált a Fidesz és az MSZP váltógazdálkodása által uralt kétpártrendszer, majd az ennek romjain létrejött „centrális erőtér” igazi kihívójává.

Ezzel együtt érthetetlen azoknak a baloldali politikusoknak, politikaközeli fontoskodóknak és értelmiségieknek a káröröme, akik Schiffer távozását saját sikerükként ünneplik, esetleg úgy tesznek, mintha a kormányváltás utolsó akadálya hárult volna el vele. Aki úgy látja, hogy 2010-ben vagy 2014-ben a baloldal az LMP különállása miatt vesztett, a Fidesz pedig Schiffernek köszönhette a kétharmadot, az súlyosan félreérti a magyar baloldal és az ország helyzetét, ez a félreértés pedig akár tragikus következményekkel is járhat.

Ugyanis az LMP egyike volt azoknak a politikai erőknek, amelyekre a rendszerváltás óta velünk lévő pártok mindegyikével elégedetlen állampolgárok szavazni tudtak; a másik ilyen a Jobbik volt. Schiffer távozásával és az LMP borítékolható összecsuklásával a neonáci múltjától szabadulni igyekvő (?) Jobbik marad az egyetlen számottevő erő, amely elhitetheti a választókkal, hogy nincs köze az elmúlt ciklusokban elkopott pártokhoz. Ma persze még nem tudjuk, hogy az LMP-kísérlet kudarca a belharcoktól tépázott Jobbik emelkedését jelenti-e, de Schiffer távozásával a saját, párton belüli ellenzékét épp most a vezetésből kiszorító Vona Gábor óriási lehetőséget kapott a Fideszre és a létező baloldalra egyaránt dühös állampolgárok szavazatainak összegyűjtésére.

Olvasson tovább: