Kereső toggle

Emlékezés 1956 mártírjaira

Mészáros István írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ezerkilencszázötvennyolc június 16-án (ami hétfőre esett) hajnalban végezték ki az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kormányának miniszterelnökét, Nagy Imrét, Maléter Pál honvédelmi minisztert és a miniszterelnök köréhez tartozó Gimes Miklós újságírót. A halálos ítéletet előző nap (vasárnap) 17 órakor hirdette ki a Legfelsőbb Bíróság „Népbírósági Tanácsa”, ellene nem lehetett fellebbezni.

A kommunista hatalom bosszúját szolgáló konstruált per egy héten át (június 9-től június 15-ig) tartott, zárt ajtók mögött. A közvélemény csak a kivégzés másnapján, a Népszabadság című napilapban közzétett igazságügyi minisztériumi közleményből értesült a végkifejletről. Ekkor már több mint másfél éve zajlott a forradalom és szabadságharc leverését követő kegyetlen megtorlás, aminek során csak a vérbíróságok ítéletei alapján több mint 200 személyt végeztek ki. Még 1961-ben is sor került kivégzésre!

A kivégzetteket titokban, megjelöletlen sírokba temették el, a végtisztesség megadása csak 1989-ben vált lehetségessé. A megtorlás perei közül a Nagy Imre-per vált a leginkább jelképessé.

A moszkovita Kádár-rezsim ugyanis a törvényes miniszterelnök, a honvédelmi miniszter, továbbá a forradalmi újságírást személyében szimbolizáló újságíró elítélésével magát a forradalmat ítélte halálra. A közvélemény szemében pedig Nagy Imréék elítélése vált a megtorlás összes többi perének és áldozatának szimbólumává. Június 16-án tehát a megtorlás minden áldozatára emlékezünk. Az 1990-es szabad választások után csaknem két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nyilvánosság 2008-ban végre megismerhesse a Nagy Imre-per dokumentumait. A hazaárulással és tömeggyilkossággal megalapozott pártállami rendszer fenntartását szolgáló besúgóhálózat ügynökeinek névsorát viszont még ma sem ismerhetjük meg, és ez szégyen! (MIL)

Nagy Imréről

Személytelen voltál, mint a többi zakós-
szemüveges vezér, nem volt érces
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál

hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam

a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára, elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.

Ki mondja meg, mi lett volna elmondható
arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek
vissza nem térnek. Börtön, halál
nem köszörüli ki a pillanat élit,

ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény,

mikor arra ébredt
a város: lövik szét.     (Petri György)

Olvasson tovább: