Kereső toggle

Erdogan totális támadása Európa identitása ellen

München 2.0

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1938 őszén a pánikba esett, meghasonlott, a háború – utoljára alig két évtizede átélt – borzalmaitól még az önfeladásnál is jobban irtózó Európa demokráciái képviseletében Chamberlain brit és Daladier francia miniszterelnök Benito Mussolini társaságában Münchenbe érkezett, hogy Európa jövőjét Adolf Hitler kezébe helyezze. Ehhez nem kellett mást tenniük, mint feláldozni leghűségesebb közép-európai szövetségesüket, Csehszlovákiát, amelynek megmentéséért sem a brit, sem a francia kormánynak nem akaródzott szembeszállnia a Harmadik Birodalom önbizalomtól duzzadó vezérével.

A csehszlovák konfliktust az akkori Európa demokráciái megoldhatták volna úgy is, hogy a hitleri Németországot akként kezelik, ami valójában volt: saját legveszedelmesebb, szó szerint halálos ellenségükként. Olyan országként, amely taktikai okokból ideig-óráig igyekezett az európai demokráciák kezelhető tárgyalópartnerének mutatkozni, de ez valódi szándékain mit sem változtatott. A hitleri mohóság miatt az események könyörtelenül rohantak az újabb, Európán belüli leszámolás irányába.

1938-ban Hitler kezére játszott, hogy Csehszlovákiát Franciaország és Nagy-Britannia csak úgy menthette volna meg, ha ehhez igénybe veszi a sztálini Szovjetunió segítségét. Ehhez az összeboruláshoz sem Párizsnak, sem Londonnak nem fűlött a foga. Még kevésbé annak a Lengyelországnak, amelynek akkori területén át az orosz csapatok elérhették volna Csehszlovákiát.

Csakhogy Európa korabeli vezetői a fenti, csupa-csupa érthető motivációtól (békevágytól, jóhiszeműségtől, az oroszokkal szembeni gyanakvástól) hajtva 1938 őszén a lehető legrosszabb döntést hozták, amikor gyakorlatilag Hitler kénye-kedvére bízták, hogy mikor robbant ki újabb és újabb konfliktusokat Európában – olyan konfliktusokat, amelyek a náci vezér csillapíthatatlan étvágya miatt előbb vagy utóbb törvényszerűen világháborúba torkollnak.

Ahogy 1914 hagymázas nyarán a háborús hisztéria, 1938 álmos őszén a határozott cselekvést lehetetlenné tevő békevágy terelte végzetes irányba Európa döntéshozóit, akik képtelenek voltak észlelni ellenségük valódi szándékait. Mire 1939 tavaszán a maradék Csehszlovákia bekebelezése nyomán a helyzet világos lett a brit és francia döntéshozók előtt, már késő volt. Chamberlain hiába mondta el élete talán legfontosabb beszédét

Birminghamben, hiába jelentette be a betegesen hazudozó ellenféllel szemben végzetesnek bizonyult megbékélési politika végét, Hitler lépéselőnyre tett szert – mire a nyugati demokráciák elszánták magukat a hadüzenetre, Berlin megszerezte Csehországot és annak hadiiparát, megszállta a Memel-vidéket, Acélpaktumot kötött a fasiszta Olaszországgal, majd megállapodott Moszkvával Közép-Európa érdekszférákra osztásáról és megtámadta Lengyelországot. A müncheni sikertől bátorítva Hitler olyan útra lépett, amelyről csak 75 millió halott és egy világháború árán lehetett letéríteni.

***

2016 tavaszán a pánikba esett, önmagával meghasonlott, a háború és a nélkülözés – a kontinens nagy részén a második világháború vége óta nem tapasztalt – rémétől az önfeladásnál is jobban rettegő Európa demokráciáinak vezetői, élükön Angela Merkel német kancellárral, Mark Rutte holland miniszterelnökkel, továbbá Donald Tuskkal, az Európai Tanács elnökével Európa jövőjét Erdogan török elnök kezébe helyezték. Ennek érdekében cserbenhagyták a szabad világ egyetlen számottevő szíriai szövetségesét, a kurd felkelőket, akik nemcsak az Európai Unió és Törökország paktumának megkötésekor nem lehettek jelen, de török és szaúdi követelésre a szíriai fegyverszüneti tárgyalásokon sem.

Ahogy 1938-ban, úgy 2016-ban is nyitva állt a lehetőség Európa szabad nemzetei előtt, hogy a kontinens adott pillanatban legsúlyosabb válságát – amely 1938-ban a csehszlovák kérdés volt, 2016-ban pedig a menekültkrízis – ne Törökországgal karöltve, hanem a szíriai polgárháború, ezáltal a menekültkrízis kirobbantásában döntő szerepet játszó, Szíriát saját, dzsihádista szatelit-államává alakítani szándékozó Ankara ellenében oldják meg. Ehhez nem kellett volna mást tenniük, mint annak tekinteni az iszlamizálódó Törökországot, ami: Európa halálos ellenségének. Olyan ellenségnek, amely szívből gyűlöli Európa szabad országait, dekadens fertőnek tekinti mindazt, amit ma Európa jelent, és amely – bár taktikai okokból hajlandó Európa barátjának, de legalábbis szövetségesének mutatni magát – évek óta olyan mozgalmakat támogat, amelyeknek teljesen nyíltan hangoztatott célja mindannak elpusztítása, ami ma Európát jelent.

Ahogy Hitlernek 1938-ban, Erdogannak 2016-ban a kezére játszik, hogy Európa demokráciái teljesen érthető gyanakvással szemlélik a romjaiból – 1938-ban az első világháborúból és a forradalomból, 2016-ban a hidegháborúból és a Szovjetunió összeomlásából – újjáépült Oroszország nagyhatalmi ambícióit. Pedig ahogy Csehszlovákia megmentését lehetetlenné tette, hogy Párizs, London és Moszkva képtelenek voltak összefogni Hitler megállítása érdekében (a kudarcért a felelősséget Winston Churchill azon a végzetes őszön és később is egyértelműen a brit és a francia kormányra hárította), a mostani menekültkrízist közvetlenül kiváltó szíriai konfliktus rendezését is lehetetlenné teszi a Moszkva és a nyugati hatalmak közötti mélyen gyökerező bizalmatlanság.

***

Európa népeinek (teljesen érthető) békevágya, a kontinens vezetőinek restsége, továbbá az európai demokráciák Moszkvával szembeni gyanakvása azt eredményezte, hogy Európa sorsa, ahogy 1938-ban, úgy 2016-ban is Európa legveszélyesebb ellenségének kezébe került. Ahogy Chamberlain és Daladier végzetesen tévedett, amikor azt hitte, hogy Hitler étvágyát kielégíti a Szudéta-vidék megszerzése, úgy az Erdogannal barátkozó európai vezetők is rosszul teszik, ha azt gondolják, hogy a török despota beéri a migrációs krízis rendezésében vállalt közreműködése fejében neki felajánlott eurómilliárdokkal. Miniszterelnöke, Ahmet Davutoglu a héten már az Európai Unió vezetői által országa állampolgárainak megígért vízummentesség azonnali megadását követelte (amivel egy olyan ország állampolgárai utazhatnának szabadon bárhova Európában, amelyben száznál több terrorszervezet működik, élükön a számos török állampolgárt soraiban tudó Iszlám Állammal), miközben maga Erdogan úgy döntött, hogy a törökországi szabad sajtó elleni hadjárat után Németországban is elhallgattatja a vele szemben kritikus hangokat. Egyáltalán nem kizárt, hogy sikerrel jár. A német kormány hozzájárulását mindenesetre megszerezte ahhoz, hogy büntetőeljárást indítson egy korábban őt bíráló humorista bebörtönzése érdekében.

Jan Böhmermann kálváriájának előzménye, hogy az Angela Merkel által Európa nélkülözhetetlen közel-keleti szövetségesévé emelt Törökország kormánya diplomáciai botrányt csinált egy Erdogant kifigurázó, szándékosan bugyuta dalocskából, amit a német közszolgálati NDR Extra 3 című műsora mutatott be (a Vigyázó blognak köszönhetően olvasóink magyarul is élvezhezik a dalocska szövegét). Az Erdogan-rezsim, amely évek óta sportot űz a szólásszabadság lábbal tiprásából (tavaly novemberben például maga az elnök kért életfogytiglani szabadságvesztést a Cumhuriyet című napilap főszerkesztője és egy újságírója számára, amiért a lap lebuktatta a szíriai iszlamistáknak juttatott török fegyverszállítmányokat), úgy érezte, megengedheti magának, hogy berendelje Németország ankarai nagykövetét és felelősségre vonja a dalocska miatt.

Mint kiderült, Erdogan tudta jól: Európa vezetői, élükön a német kancellárral, már túl vannak a behódoláson, a menekültáradat ígért megállításáért cserébe mindent elnéznek neki. Hogy a minden itt tényleg mindent jelent, azt maga Böhmermann bizonyította be azzal, hogy tesztelte Erdogan tűrő-, illetve a német demokrácia ellenállóképességét. Ez utóbbi megbukott a teszten.

Böhmermann műsorának Erdogannal foglalkozó teljes, szándékosan otromba blokkját a Mandiner fordította le magyarra. A leiratból kiderül: a humorista az Extra 3-ban elhangzott Erdogan-paródiával kapcsolatos diplomáciai purparléra válaszul írta meg, és szavalta el a török elnököt a legkülönfélébb szexuális aberrációkkal hírbe hozó, rendkívül közönséges versét, hogy a török kormánnyal megértesse, mi az, amit Németországban bárki megtehet (kritikát fogalmazhat meg, ahogy azt az Extra 3-ban elhangzott dal szerzői tették), és mi az, amit nem (a német büntető törvénykönyv egy régi paragrafusa alapján, amelynek segítségével olyan ismert demokraták próbálták a német sajtót megfegyelmezni, mint Reza Pahlavi iráni sah vagy Pinochet tábornok), vagyis nem gázolhat idegen államok vezetőinek becsületébe.

Vajon merészel-e Erdogan büntetőeljárást kezdeményezni az ügyben? És lesz-e a német kormányban annyi, hogy megvédje a szólásszabadságot az ankarai despotától, akár a büntető törvénykönyv módosítása árán is?

A válasz mindkét kérdésre lehangoló. Ha Erdogan úgy értékelte, hogy Európa, azon belül Németország olyan állapotban van, hogy gyakorlatilag bármit megengedhet magának velük szemben, akkor jól számolt. A Böhmermann-ügy jelenlegi állása szerint a német demokrácia, maga Németország, és általában az európai szólásszabadság ügye vesztésre áll Európa ellenségeivel szemben – reális az esély, hogy Jan Böhmermann börtönbe kerüljön a szabad Németországban, amiért gúnyverset írt a szíriai polgárháború kirobbantásában kulcsszerepet játszott, a törökországi kurdok szisztematikus üldözéséért és a szólásszabadság törökországi lábbal tiprásáért személyes felelősséget viselő Erdoganról.

A baj sokkal mélyebb, mint amilyennek látszik – Hitlerrel ellentétben Erdogan ma még nem az európai országok területi integritására vagy formális függetlenségére jelent veszélyt, hanem az európai országok identitására. A veszély tehát egyelőre nem fizikai, de ettől még halálos.

Olvasson tovább: