Kereső toggle

Erdogan csődje, Merkel kudarca

Az isztambuli robbantás margójára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Rövid időn belül két olyan trauma érte a német közvéleményt, amelyek közvetve vagy közvetlenül a Szíriában zajló polgárháborúval kapcsolatosak. A kölni és hamburgi horrorszilveszter után kedden az Iszlám Állam Isztambulban csapott le német turistákra – lapzártánkkor annyit tudunk: az öngyilkos merényletnek összesen tizenkét, ezen belül tíz német áldozata volt.

Az isztambuli merénylet üzenete többszörösen szimbolikus: egyrészt fél éven belül harmadszor követett el az Iszlám Állam a Közel-Kelet egyetlen NATO-tagországának területén sikeres öngyilkos merényletet, jelezve, hogy az ankarai kormány nem ura a helyzetnek; másrészt ezúttal német turisták lettek a tömeggyilkos szekta áldozatai, ami nyilván nem tesz jót a kölni erőszakhullám után felbolydult német közvélemény hangulatának.

Véres nyár, drámai ősz

A törökországi terrorhullám tavaly júliusban kezdődött, amikor a szíriai határ mellett fekvő Surucban harminckét kurd és baloldali török fiatal esett egy török származású, Szíriát megjárt merénylő áldozatául, októberben pedig Ankarában egy kurdbarát baloldali béketüntetésen gyilkolt meg több mint száz embert a suruci mészáros testvére (!), akit valamiért a júliusi vérfürdő után nem kapcsoltak le a török hatóságok. A mostani merénylet nyilvánvaló célja nem a török–kurd ellentétek kiélezése, hanem – ahogy az Iszlám Állam Sínai-félszigeten folytatott akcióié Egyiptomban – a Törökországba látogató turisták elriasztása, a török idegenforgalom tönkretétele. Sajnos a török kormány csak magát okolhatja, amiért az ország mostanra az Iszlám Állam játszóterévé vált.

Törökország jelenlegi elnöke, a 2003 óta előbb kormány-, majd államfőként Ankara politikáját domináló Recep Tayyip Erdogan az „arab tavaszt” a török befolyás arab országokra történő kiterjesztésére, neoottomán birodalomépítésre próbálta kihasználni. Ennek kísérleti terepe lett 2011 után Egyiptom, Líbia és Szíria. Ám Líbia az Erdogannal kiváló kapcsolatokat ápoló Kadhafi ezredes kivégzése után káoszba süllyedt, Egyiptomban a hadsereg 2013-ban megdöntötte a törökbarát iszlamista rezsimet, Szíriában pedig az Aszad-rendszer – háta mögött Moszkvával, Teheránnal és a Hezbollahhal – öt éve állja a török, szaúdi és katari hátterű iszlamisták ostromát.

Bár Ankara tagadja, hogy a Szabad Szíriai Hadsereghez tartozó „mérsékelt” iszlamista csoportok mellett az Iszlám Államot és az al-Kaidához kötődő al-Nuszra Frontot is támogatná, az Iszlám Állam utánpótlásának biztosításában kulcsszerepet játszott Törökország. Tavaly ősszel a kurd felkelők után Oroszország is megvádolta Ankarát, hogy részt vesz a terrorszekta által ellopott iraki olaj exportálásában, az pedig tényként kezelhető, hogy az ország területén át érkeztek Szíriába az Iszlám Állam oldalán harcoló terroristák. Miközben Törökország hermetikusan lezárta a szíriai kurd területekkel közös határát, az Iszlám Állam által uralt területek felé a török határ átjáróház volt – mint Suruc, Ankara és Isztambul tragédiája mutatja: nemcsak oda-, de visszafelé is. Törökországban a Nyugat elpusztítására törekvő halálszekta gyakorlatilag azt csinál, amit akar. Ez az isztambuli merénylet egyik szomorú tanulsága.

Török káosz, német kudarc

Ennek fényében jó kérdés, hogy vajon mire gondoltak az Európai Unió vezetői, mindenekelőtt Angela Merkel, amikor tavaly novemberben gyakorlatilag Törökországra bízták a szíriai migrációs krízis megoldását – egy olyan országra, amely nemcsak aktív szerepet játszott a menekülthullámot elindító szíriai válság kirobbantásában, de bebizonyította: képtelen megfékezni az országa területén tevékenykedő iszlamistákat is.

A törökországi káoszt és az Erdogan-rezsim inkompetenciáját jellemzi az isztambuli merénylő személyazonossága körüli zavar. Az öngyilkos robbantót a török elnök sietve szírnek nevezte, de néhány órával később kiderült, hogy a feltételezhető tettes neve Nabil Fadli, és szaúdi származású, bár nem meglepő módon szíriai területről érkezhetett Törökországba. (Lapzártánk napján a törökök „orosz állampolgárokat” vettek őrizetbe a merénylettel összefüggésben, de hogy kiket és miért, azt egyelőre nem tudni; a török hatóságok hatékonyságával kapcsolatban mindenesetre indokolt a szkepszis.)

Már 2015 utolsó napjaiban világos lett, hogy a migrációs válság megoldásában Ankarára támaszkodni kívánó Merkel számítása nem vált be: Törökország természetesen megszegte novemberi, hárommilliárd euró ellenében tett ígéretét a migrációs hullám megállítására. Isztambul tragédiája rámutat arra is, hogy a török kormány, ha akarná, sem lenne képes útját állni a migrációs hullámnak. Az ország délkeleti részén zajló, gyakorlatilag már most polgárháborúnak tekinthető török–kurd összecsapások, a török területen szabadon grasszáló és gyilkoló iszlamista bűnözők merényletei és a török hivatalosságok teljes tanácstalansága mind azt jelzi: óriási a baj Európa előszobájában. Az unió vezetői pedig újabb elképesztő hibát követtek el, amikor az életükért és szabadságukért az Iszlám Állam és Törökország ellen egyszerre küzdő, a törököknél megbízhatóbb és hatékonyabb szövetségesnek tűnő kurdokat cserbenhagyva lepaktáltak Erdogannal.

Németek a célkeresztben

De nem csupán az elhibázott Merkel–Erdogan paktum miatt fájhat a német kancellár feje, hanem azért is, mert Köln és Isztambul után nehéz másra következtetni, mint hogy Németország és a németek az iszlamista terror célpontjává váltak. Ráadásul a német közvéleménynek minden oka megvan arra, hogy Köln után gyanakvással kezelje az állampolgárait megvédeni képtelen német állam működését, Isztambul után pedig kétségbe vonja a Merkel-kormányzat diplomáciai kompetenciáját.

Köln és Isztambul egyaránt kérdéseket vet fel, hogy Európa leghatalmasabb embere képes-e a migrációs krízist a kontinens határain és saját hazájában kezelni. A közel egy évtizeden át megkérdőjelezhetetlenül kompetensnek tartott német kancellár komoly bajba került, Európa pedig közel egy évvel a migrációs krízis kezdete után mind otthon, mind határai mentén továbbra is tökéletesen védtelen.

Olvasson tovább: