Kereső toggle

2015, a történelem újra átment rajtunk

Rajcsányi Gellért írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Több mint négy évtizede annak, hogy megjelent a The Camp of the Saints (A szentek tábora), Jean Raspail francia író regénye. Az 1973-as mű egyszerre volt nagy siker és botrányregény a maga apokaliptikus történetével, mely szerint a harmadik világbeli tömegek megindulnak Európába, amely bénultan nézi és tűri el az idegen, szegény tömegek beáramlását és honfoglalását, míg végül az utolsó bástya Svájcot is rákényszerítik sokáig őrzött határai megnyitására. A tradicionalista nézeteket valló Raspail műve akkor született, amikor még csak korlátozott számú vendégmunkás tartózkodott és dolgozott Nyugat-Európában. Története akkoriban csak egy távoli jövőben megvalósuló disztópiának tűnhetett. Idén valósággá lett. Raspail műve nem irodalmi nagyságában rejlik: jobbára száraz és kiszámítható politikai pamfletről van szó, ami ráadásul nem mellőzi a fölösleges és vállalhatatlan rasszista felhangokat sem. De maga a cselekmény, a könyvben szereplő politikai akciók és reakciók kísértetiesen hasonlítanak arra, ami idén Európában és Európával történt.

2015 volt az az év, amikor a történelem újra bekopogott a kapunkon. Mit kopogott – bejött és átment rajtunk, kérdés nélkül. Voltak ebben segítői is, jó- és rossz szándékúak egyaránt. És voltak ellenállók is, jó- és rossz szándékúak egyaránt.

Hallgassa meg a cikkhez kapcsolódó rádióanyagot!

Pedig milyen elrendezetten indult hazai és európai történelmünk legutóbbi fejezete! A sorsfordító 1989-es esztendő körül, alig egy-két év alatt elbukott a világkommunizmus, globális háború helyett békés és előre letárgyalt átmenettel. Ezzel párhuzamosan Nyugat-Európában a gazdasági közösségből megszületett az Európai Unió, deklaráltan nagyívű politikai célokkal. Az optimista kilencvenes évek lendülete a kétezres évek elejéig kitartott: újra elnyert szabadságunkban egyenes út vezetett a NATO-, majd az EU-tagságunkhoz. Eközben az Európai Unióban megtervezték, majd 2002-ben be is vezették az eurót. Emlékezünk még ezekre az évekre? Olyan eleve elrendeltnek, természetesnek és logikusnak tűnt minden: haladunk előre az egységes Európa felé, majd együtt egységesülünk tovább, a kilátásaink pedig egyre szebbek lesznek, és húsz éven belül most már tényleg utolérjük Ausztriát, és cukrászdákat nyitunk Bécsben. Ne mosolyogjanak a mából visszafelé a fenti naivitásokra, csak emlékezzenek vissza a kilencvenes évekbeli és ezredforduló utáni közmegegyezéseinkre!

***

Ennek a kiszámított jelen- és jövőképnek vetett aztán véget az elmúlt évtized, és különösen a magunk mögött hagyott 2015-ös év. Európa és uniója gyakorlatilag tapodtat sem ment előre közel tíz év alatt. Emlékeznek még az európai alkotmány, s benne a kereszténységre való utalás körüli vitákra? Az európai progresszívek annyit el tudtak érni, hogy a kereszténység kikerüljön Európa megemlített gyökerei közül, de a kilúgozott alkotmánytervezet végül elbukott a valóság próbáján. Nem sikerült keresztülverni Európán az új alapdokumentumot. Aztán jött a 2008-as gazdasági válság, amely ugyan az Egyesült Államokból indult, de folyományai jóval súlyosabban hatottak Európára – egészen máig.

A különböző gazdasági buborékok kipukkanását, a bankrendszerek szanálását (pontosabban pénzzel való kitömését), az államadósságok elszabadulását máig tartó kemény munkával sikerült újra kontroll alá vonni, miközben Európa lakossága komoly áldozatokat hozott a stabilizáció érdekében. 2015 Európájában még nem a jól végzett munka gyümölcseinél járunk, folyik még a restaurációs munka, ráadásul ki-ki a maga útját próbálja járni, hogy kitaláljon végre a válság útvesztőjéből.

Ezt az utat – fájdalom – sok európai országnak nem megkönnyíti, hanem épp hogy megnehezíti az euró rendszere.

Az eurót a kezdetekkor sokan egész Európa jövőbeli sikere biztosítékának látták, de jó tíz év tapasztalat után kiderült róla, hogy bizony csak a fejlett magországok további fejlődését tudja elősegíteni, miközben a rendszerben kódolva van, hogy a fejletlenebb peremországoknak csak a kiszolgáltatottsága tud így növekedni. Ugyan az eurózónához az utóbbi években – nagyrészt érthető politikai megfontolásokból – csatlakoztak a balti országok (Litvánia épp a 2015-ös év elején), az euró mára világosan csapda lett sok dél-európai országnak, s ebbe a csapdába az EU több tagállama nem akar még sokáig – vagy soha – belesétálni. Nagy-Britannia, Dánia, Svédország, Lengyelország, Csehország és Magyarország különböző fejlettségű, különböző lehetőségekkel bíró országok, de közös bennük az, hogy távol tartják magukat az eurózónától. Az euró elmúlt évtizedes történetét látva ebben igazuk is van.

Az Európát és egységesülését tovább lendíteni hivatott közös pénznem rendszere mára az európai integráció kerékkötője, akadályozója, permanens válságokozója lett.

Az egészséges és természetes gazdasági versengés helyett a tagállamok közötti internalizált és elmérgesedett politikai viták tárgya lett az euró – lásd Görögország és a Brüsszel–Berlin-tengely csatáját 2015 folyamán.

És hiába zajlott a vita java 2015-ben, mintha már a görög euróválság is elsüllyedne lassan az emlékezetünkben. Hiszen lett egy történelmi kihívás, ami minden más történetet és konfliktust félretett 2015 második felére Európában. Ez pedig a migráció hulláma volt. Na nem mintha múlt időben kellene róla beszélni: sem a kiinduló országok, sem a közbülső államok, sem a célországok nem találtak megoldást a hullám leállítására. Amit idén láttunk, az csak a nyitánya volt egy új történelmi fejezetnek, aminek nem látjuk a végét, s amely vég egyszerűen kiszámíthatatlan. Nem tudjuk, hogy mi lesz a vége, nem tudjuk, hogy jó vége lesz-e a történetnek, vagy a lehető legrosszabb következik be; ahogy azt sem tudjuk, hogy miként értelmezzük a happy end fogalmát a migrációs hullám ügyében. Ha nem gondoljuk azt, hogy őslakosok és teljesen eltérő kultúrájú, frissen bevándorolt tömegek között egyből tökéletes lesz a harmónia, akkor van miért aggódnunk. És mivel ismerjük az emberi történelmet, az aggodalomra minden okunk megvan.

Persze vannak sokan, akik nem aggódnak, még most sem. 2015 sokak esetében a minden korábbinál gyermetegebb naivitás, a jó szándékú rövidlátás, a szkepszistől és történelmi távlatok belátásától mentes hurráoptimizmus éve volt. Ahogy Európa az elrendezett jelen- és jövőalakításból beleszaladt a történelmi léptékű kiszámíthatatlanságba, úgy radikalizálódott a politikai és kultúrharc két hagyományos szemben álló fele. A radikális baloldali és liberális mozgalmárok szerte Európában megfújták a harci kürtöket: világjobbító, emberjavító, jogmaximalizáló dogmáik beteljesülését látták, és végsőkig való képviseletét vállalták a migrációs hullámban. Nemzetközi és nemzeti jogrendszerek, rendészeti kockázatok, közigazgatási és infrastrukturális túlterhelések figyelembe vétele nélkül, az egyének jogát maximalizálva követelték az Európa-erőd kapuinak megnyitását. Meg is kapták. Történelmi léptékű fejlemény volt, hogy az európai kormányzatok tehetetlenül tűrték – sőt, Németország és Svédország esetében elő is segítették – a papírok nélküli, ismeretlen kilétű tömegek beáramlását. A beáramlást két oldalról segítették a jó szándékú, ám ideologikus hevületű emberjogi mozgalmárok, valamint a migránstömegek kétségbeeséséből nyerészkedő, vagyonokat összeharácsoló embercsempész hálózatok.

A migránshullámmal szemben pedig több helyen, például Németországban erőre kaptak és aktivizálódtak a radikális jobboldali, extremista erők is.

***

A tragikus összképet csak tovább rontotta az Európai Unió gyenge, elégtelen és téves reakciója a válságra. A brüsszeli vízfej bürokratái bonyolult képletet találtak ki arra, hogyan kellene szétosztani az EU tagállamaiban a migránsokat. Nem törődtek azzal, hogy az EU számos állama – teljes joggal – magának akarja fenntartani azt a jogot, hogy meghatározhassa, kiket és hogyan fogadjon be a saját területére. Nem törődtek azzal sem, hogy a migránstömegeknek nagyon is pontos elképzelésük van arra, hogy hol akarnak menedéket kapni és letelepedni – jellemzően Németországban vagy Svédországban. Emlékezzünk csak a hírekre: sokaknak a világ leggazdagabb államainak számító Luxemburg, Ausztria, Dánia vagy Finnország sem volt megfelelő. Csakis Álom-Németország volt az úticéljuk, melynek eredményeként Európa gazdasági motorja gigantikus menekülttáborrá változott, folyamatosan túlterhelve a hagyományosan jól szervezett ország közigazgatását és infrastruktúráját. 2015 folyamán alig pár tucat migránst sikerült csak a nehezen kiizzadt és továbbra is az egész EU-ra rákényszeríteni kívánt kvótarendszer segítségével áthelyezni – miközben a migránshullám nem állt le, csak alábbhagyott a téli hónapokra. Készülhetünk 2016 további, még fokozottabb izgalmaira.

A hazánkat és Európát sújtó migrációs válság kétségkívül az év legfontosabb eseménye volt innen, Magyarországról nézve. Persze a nagyvilágban sem állt le az élet: a Közel-Kelet forróbb ütközőpont, mint valaha; Szíria a legkülönbözőbb nagyhatalmak diplomáciai és hadászati gyakorlóterepe lett. Az ideologikus töltetű arab tavasz mozgalmak mostanra elbuktak: a káosz felszámolása, a Közel-Kelet pacifikálása csak a reálpolitika eszközeivel lehetséges, az érzékenyebbek majd ne nézzenek oda. Az óceán túloldalán él és virul az Egyesült Államok, informatikai óriáscégei révén biztosítja befolyását, tudását és megkerülhetetlenségét a 21. század következő évtizedeiben. Az USA közéletét ugyanakkor egyre nagyobb mértékű kétosztatúság, egy újabb progresszív hullám vadhajtásai (gender ideológia, safe space és a többi nyalánkság) jellemzi, miközben a politikai elit egyre távolodik a választóktól, s unalomig ismert Bushok, Clintonok és persze Donald Trumpok vetélkednek az elnökségért.

S hogy mi a helyzet idehaza? A migráció ügye uralta a közéletet, az ügyet pedig uralta a kormánypárt. Az Orbán-kormány, miközben a határok kontrollálásával helyesen és józanul cselekedett, egyre fárasztóbb folyamatos propagandakampánnyal használta fel a helyzetet a saját politikai céljaira.

Az egy éve megrendülni látszó kormánypárt újra biztosan uralja az országot, belső hatalmi torzsalkodásai legfeljebb hazai kremlinológusoknak jelentenek valódi izgalmat. Az ellenzék meg nagyjából senkinek sem: a baloldali-liberális ellenzéki pártok az égvilágon semmit nem jutottak előrébb önmaguk újragondolásában és a szavazók megszólításában, a Jobbik pedig szinte szóhoz sem jutott a jobboldali kormány folyamatos hiperaktivitása és rendpárti szólamai mellett.

Tanácsunk 2016-ra: bízzunk Istenben és tartsuk... meg a józan eszünket!

(A szerző a Mandiner főszerkesztő-helyettese.)

Olvasson tovább: