Kereső toggle

Harag és részrehajlás

Szekértábor-logika a magyar közéletben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tacitustól származik a mondás, hogy „harag és részrehajlás nélkül” kell történelmet írni. Persze jó és hasznos lenne, ha nemcsak a régmúltról, hanem a jelenünkről formált ítéleteinket sem befolyásolnák irracionális indulatok. Csakhogy manapság még a távolabbi és a közelebbi múltunkról sem tudunk elfogultság nélkül beszélni, nemhogy a jelenünkről, ahol a sorjázó értékítéletek sokszor annyira a szubjektivitásból erednek, hogy szinte lehetetlen visszatalálnunk a többlépcsős gondolatmenet kiindulópontjához, a tényszerű okhoz, amit időközben az ítéletalkotó maga is elfelejtett. Ilyenformán a tények összezsugorodnak a fellángoló indulatok tüzében.

Nagy veszély ez a közéletben, mert elejét veszi a tisztázó vitáknak és az értelmes párbeszédnek, társadalmunk politikai megosztottságát enyhíteni kívánó törekvéseknek. Végső soron éppen attól fosztja meg a résztvevőket, ami mindenfajta tisztességes dialógus kezdeményezésének és lefolytatásának indítéka és alapvető célja, hogy közelebb vigyen az összefüggések megértéséhez, a hiánytalanul sohasem birtokolható igazsághoz.
Értsük jól, a vitapartner meggyőzése ennek a folyamatnak legfeljebb a mellékterméke! És éppen ezért csak a meggyőzése, de semmiképpen sem a megalázása. Hiszen aki tévedett, az is a dialógus mérlegére tette a maga álláspontját, s ezzel részese lett az igazságért folytatott közös erőfeszítésnek.

A modern Areopágusz

A véleménycserék közéleti jelentőségét már a görögök és a rómaiak is felismerték. A görög agorák, majd Rómában a Capitolium és a Palatinus domb közelében lévő köztér, a Forum Romanum teremtett lehetőséget a közérdekű kérdések megvitatására. Az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk, hogy térítő útja során Szent Pál is elment az athéni Areopáguszra.
De nemcsak az ókori városok építtetői vették figyelembe a problémák nyilvános megvitatásának közösségi igényét, hanem voltak olyan bölcselők, filozófiai iskolák, amelyek a párbeszédet az igazság megismerésének felülmúlhatatlan értékű eszközének tartották, és hallgatóikat, követőiket arra nevelték, hogy megszerzett ismereteik helytállóságáról csakis annak megvitatása során győződhetnek meg.
Posztmodern világunkban az internet közösségi oldalai veszik át ezt a társadalmi élet által követelt funkciót, vonzóan sokszínű lehetőséget biztosítva ahhoz, hogy a különféle tömegtájékoztatási eszközökön keresztül nyilvánosságra hozott híreket, hírmagyarázatokat és publicisztikákat kommentekkel láthassuk el: mindenki mindenhez hozzászólhat.
A közéleti-politikai kérdések rendszeres kommentelőinek, a – maguk szűkebb vagy tágabb környezetében munkálkodó – véleményvezéreknek a köre nagyjából állandó. A kiemelt kommentelők kiváltképp szükségét érzik annak, hogy bármely problémához – szakmai tartalmuktól függetlenül – hozzászóljanak és álláspontjukat kifejtsék. Közösségi formát öltve elevenedik fel a régmúlt – majd egy fél évszázada elfeledett – levelezési és naplóírási szokása, a nyomtatott sajtóból ismert levelezési rovatok stílusjegyeihez hasonló műfajban. A nyitott társadalom nem kevésbé nyitott tagjai folytonosan csetelnek és mobiltelefonoznak egymással – hiszen erre biztatnak a mobiltársaságok kedvezményei: beszélj ingyenesen és korlátlanul. Ezért napjainkban az emberek akkor is beszélnek, ha nincs mondanivalójuk. Hiszen ingyenesen, azaz felelősség nélkül és szabadon, azaz korlátlanul lehet véleményt nyilvánítani.
Sok beszédnek sok az alja, s az ember intimitást nélkülöző nyitottságával vissza lehet élni. De nagyszerű technikai vívmányaink által biztosított lehetőségeinket más szempontból sem célszerű gond nélkül ünnepelni. A közéleti tematikájú kommentek tartalmát figyelembe véve fel kell tennünk a nyugtalanító kérdést, vajon a világhálón megfogalmazott vélemények hozzásegítenek-e az igazság jobb és teljesebb megismeréséhez? Hogy az internet modern Areopágusza párhuzamba hozható-e a régivel, amely a vélemények, az egymással ellentétes nézetek ütköztetése révén alkalmat nyújtott a tévedések kiküszöbölésére, avagy a „piactér” napjainkban beláthatatlan mértékű bővülése folytán az árusok hangzavarában egyre kevésbé lehet rálelni a komoly, útbaigazító szavakra, amelyek évezredekkel ezelőtt maguk köré gyűjtötték a tájékozódásra fogékony emberek növekvő csoportját?

A mi kutyánk kölyke

Korunkban az ember igazság iránti hűségét, elkötelezettségét más, annál praktikusabb és célravezetőbbnek látszó érdekek vonzása váltotta fel. Ennek szerteágazó gyökerei a világ- és emberkép mélyreható átalakulásában találhatóak. Az igazság keresése egyetlen társadalmi réteg, az értelmiség foglalkozása lett, majd – miután fokozatosan veszített társadalomorientáló erejéből ˜– ez a réteg is felhagyott a hatástalannak mutatkozó foglalatosságával. Már Kant korában azzal mentegette egy udvaronc az uralkodó előtt a bevádolt filozófust, hogy műveit azért nem érdemes betiltani, mert úgyis csak kevesen olvassák, s akik olvassák, azok sem értik.
 Az igazságra való törekvés a görögöknél nem pusztán valamely intellektuális indítékból származott, hanem az ember ontológiai sajátosságából fakadt. Ezért írhatta Platón a Gorgiaszban, hogy „kölcsönösség, barátság, egybehangzó rend, józan mérték és igazságosság fűzi össze az eget és a földet: az istenieket és az emberieket. Ezért nevezzük a mindenséget kozmosznak, vagyis világrendnek”. A kozmosz emberléptékű megfelelője a mikrokozmosz, s minél nagyobb és átfogóbb az emberek alkotta közösség, annál jobban ki lehet bontakoztatni a vele „rokonságban” lévő kozmosz értékeit: kölcsönösségi alapon az együvé tartozás tudatából származó barátságot, amely nélkül nem létezhet semmilyen életképes közösség. Az együttélés feltételeit, rendjét a józan mérték és az igazságosság teremti meg, amely eszerint hasonlóságot mutat a rendezett világmindenséggel.
Platón is tudott az istenek és az emberek „kilengéseiről”, amelyek a kozmosz rendjével szemben a káoszt szolgálták; a fent idézett részlet nem is ezt akarja tagadni, hanem csak annyit mond, hogy az isteneket és az embereket mégsem a normaszegések és bűnök kapcsolják össze egymással és a világgal, hanem ezek ellentétei, a mértékletesség és az igazságosság.
Az igazság megismerése teszi lehetővé annak követését, az igazságosságot, amely a világmindenség törvényeit mintegy leképezi az emberi együttélés szabályozására. Ez Platón aktuális tanítása, s éppen napjainkban a nemzetközi terrorizmus következményei, egy atom- vagy környezeti katasztrófa lehetősége hozza a felszínre az ember magatartásának és a világmindenség sorsának szoros kölcsönhatását.
Ha azonban ez nem tudatosul bennünk, akkor az igazság iránti elkötelezettségünket – amely a helyes felelősségvállalás alapja – más, kevéssé fontos elköteleződések váltják fel, amit az igazság híján csak hamisan, indulatos részrehajlással vagyunk képesek igazolni. S így egy olyan világot teremtünk magunknak, amely a platóni ellentéte: nincs kölcsönösség, barátság és józan mérték, hanem csak harag és részrehajlás, ami az igazságtalanság melegágya.
S éppen ez az, ami a kommentelők megnyilvánulásait jellemzi. Nem tényeken alapuló érvek mérkőznek egymással, hanem személyeskedésekbe torkolló indulatok. Sokszor a vitára okot adó információról meg is feledkeznek, hogy annál nagyobb igyekezettel foglalkozhassanak egymás szidalmazásával. A „kommunista” és a „fasiszta” jelzők pingponglabdaként röpködnek, s kiváltképp használatos az „ügynök” megbélyegzés, ami még az előbbieknél is halványabb igazolásra szorul, hiszen maga a hivatalos politika hagyta nyitva a pártállami bűnök pincéjének eme rejtekajtaját, hogy az érintettek kereket oldhassanak, és az ágáló, kellemetlen vitapartnereket be lehessen lökni rajta. Ha pedig a vitapartner személyét sikerült besározni, akkor már a kijelentéseinek tüzetesebb vizsgálatától el is lehet tekinteni, amivel sok fölösleges fáradozást spórolhatunk meg.
Ebben – de persze nemcsak ebben – tetten érhető a hivatásos politikusok káros hatása. Akik a saját térfelükön legfeljebb bocsánatos bűnnek, de inkább erénynek tartják azt, amit a másik oldal halálos bűneként emlegetnek. Maguknak, sajátjaiknak és a hozzájuk közelállóknak mindent megbocsátanak, mert „ők mégis a mi kutyánk kölykei” – mondják egymás közt egyetértő bólogatással a hűséges együvé tartozás boldog tudatában. És mindkét oldalon vannak „szent tehenek”, akikhez még a megbocsátás is méltatlan, őket csak a feltétlen magasztalás illeti. Az igazság fölött állnak, az igazságszolgáltatás fölött mindenképp.

A krumplileves legyen krumplileves

A politika keltette haragnak és részrehajlásnak, a felelőtlenül szabadjára engedett téveszméknek egy idő után maguk a politikusok is áldozatul esnek. A közvéleményben keltett elfogultság oda-vissza gyűrűzik, s az áradat sodra egyre erősebb. Így jutunk el odáig, hogy pusztán haragból és részrehajlásból is lehet sikeres politikai pártot szervezni és működtetni Magyarországon. Mert vajon mi egyébből származik a Jobbik?
De vannak ennél enyhébb, ámde mégis a tisztázatlanságot növelő megnyilvánulások. Legutóbb Tóbiás Józsefé, aki a Baloldali Sziget Fesztivál vitafórumán kijelentette, hogy a baloldalnak nem kell a centrum felé nyitnia, hanem a saját kritériumainak kell megfelelnie, amihez természetesen a nem baloldali elkötelezettségűek is csatlakozhatnak.
Első megközelítésre teljesen helyénvalónak gondolhatjuk ezt a nyilatkozatot. A baloldal legyen baloldal. Mi más? Ahogy a krumplilevesnek is krumplilevesnek kell lennie – a kádári szállóigévé lett mondást idézve. S a baloldali nyitás pusztán arra a kevéssé nagylelkű gesztusra korlátozódik, hogy megengedi a támogatást azoknak is, akik nem ennek az oldalnak a hívei.
Kezdjük innen, a nyilatkozatnak a végéről az elemzést! Vajon feltételezhető-e, hogy ha valaki nem baloldali, akkor is a baloldalra fog szavazni? Elvárható-e egy szavazópolgártól, hogy saját identitásáról lemondva egy tőle eltérő és csak a saját identitásával törődő pártra szavazzon?
Egy jól működő demokráciában valóban az a cél, hogy a pártok saját kritériumaik alapján működjenek. Mindenki végezze a maga dolgát, fogalmazza meg a saját, mással föl nem cserélhető programját, nevezze meg politikájának prioritásait, a választópolgár előtt tegye világossá és egyértelművé, hogy egyik vagy másik párttól mire számíthat. Mert ezzel szolgálja a maga részéről a legjobban a többpártrendszert, a demokráciát.
Csakhogy a miénk nem nevezhető jól működő demokráciának. Ennek következtében a pártpolitika felelősségének túl kell mutatnia önmagán. Itt és most nem az a feladat, hogy minden ellenzéki erő a saját karakteres arculatának megteremtésével/csinosításával foglalatoskodjon, hanem az a kérdés, hogy milyen mértékben hajlandó a minél szélesebb körű összefogás megteremtése érdekében lemondani a speciálisan őt jellemző s ezért a többiektől elkülönülést jelentő sajátosságairól.
De van az említett nyilatkozattal párhuzamba állítható, a másik politikai pólusról származó példa is. Egy jobboldali közszereplő magánbeszélgetésen (ezért nem mondhatom meg az illető nevét) elismerte ugyan, hogy a jelenlegi kormányzatnak számos hibája van, de szerinte a hazai pártpolitikai kínálatot tekintve még mindig ez a legjobb alternatíva. Én erre Ronald Reagan egy – a mi helyzetünkre fokozottan érvényes – mondását idéztem, mely szerint a kormány egy óriás csecsemő. Emésztőcsatornájának egyik végén a mohó száj, a másik végén meg semmi felelősség. Beszélgetőpartnerem jót nevetett, de az álláspontját fenntartotta.
Az MSZP elnökének és az imént említett jobboldali közszereplőnek a gondolkodásmódjában van egy közös vonás. Mindketten a pártpolitikai pólusokhoz való tartozást fontosabbnak hiszik, mint magát a demokráciát. Hiába érveltem a jobboldali elkötelezettségűnek azzal, hogy a lehetséges alternatívák közül azért a jelenlegi nemhogy a legjobb, hanem a legrosszabb – mert a demokráciára nézve a hatalom tudatos koncentrációja jelenti a legnagyobb veszélyt. Más politikai párt ekkora súllyal még ha akarna, akkor sem tudna az ország életére ránehezedni. És végülis nem az oldalakhoz való hűség, hanem a megszenvedett demokráciánk iránti elkötelezettségünk az elsődleges.
Az érvek azonban nem tudnak áthatolni a harag és a részrehajlás szögesdrótján. Mindenki magából indul ki – és ott is marad. És tovább kanalazza a krumplilevest.

Olvasson tovább: