Kereső toggle

Giczy: Tüntetések után – és előtt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A tervezett internetadó visszavonásáért lezajlott országos tüntetéssorozat olyan félreérthetetlen üzenetet küldött a kormánykoalíciónak, amely messze túlmutat egy újabb adóteher elleni tiltakozás reálisan feltételezhető méretein. S itt nem is a közbekiabálásokra kell elsősorban gondolnunk, hanem a transzparensekre, amelyek alatt gyülekezett, és amelyeket magasra emelve vitt a tömeg. Mert ebben a műfajban is az elröppenő szavaknál meggyőzőbb és egyetemesebb jelentőségű a leírt szöveg, amely ezúttal „bűnözőnek” bélyegezte és távozásra szólította fel a kétharmados választási győzelemmel regnáló kormányzatot.

Az országos tüntetés-sorozat szétzúzta a megdönthetetlennek hitt hatalom mítoszát. Néhány elvakult fideszes vélemény-formálótól eltekintve még a kormánypárti sajtóban is tapasztalható a meghökkenés, hogy mindez miért és hogyan is történhetett meg. Megmutatkozik ez a rendíthetetlen csahosok idegességről árulkodó publicisztikáiban is, amelyek éppen a legyőzhetetlenséget próbálják visszaperelni az esemény tényszerűségeit tagadva. Ellenzéki machinációt szuggerálnak. Ami persze, ha úgy volna, akkor sem lenne kifogásolható. Miért is lenne az? Egy demokráciában gyakran előfordul, hogy az ellenzék a kormányzattal szemben tüntet. Akik ezt pejoratív formában, vádként fogalmazzák meg, nem az ellenzéket, hanem önmagukat leplezik le. A saját demokrácia-fölfogásukat, és azt, hogy számukra nincs, nem is lehet legitim ellenzék, csak nemzetellenes machináció.

Valójában a politikai ellenzék akkora erőt, mint a demonstrálók, nem tud felmutatni. De a kormányzatot körömszakadtukig védelmezők számára nincs más menekülési útvonal, hogy megtépázott eszméiket menekíthessék a rájuk nehezedő kudarc árnyékából. Hiszen az országos tüntetéssorozattal kapcsolatban a külföldi, azaz külső beavatkozási-gyarmatosítási szándékra értelmetlen lenne hivatkozni. A gyengébb idegzetűek azonban még ezt is megpróbálják, és a tüntetésen jelenlévő amerikai ügyvivőre terelik a figyelmet. Azt ugyan nem mondják, nem mondhatják, hogy a tüntetést ő szervezte, de a jelenléte ellen kifogást emelnek. Ami azért is kézenfekvő, legalábbis az ő logikájuk szerint, mert az Egyesült Államokból való kitiltás kapcsán az ügyvivő is, hazája is az érdeklődés középpontjába került.

Az, aki most politikai publicisztikáiban az Egyesült Államokat veszi célba, meg kell mondanunk, következetes önmagához. Mivel a pártállam idején is elkötelezett újságíró volt, ezúttal sem tesz egyebet, mint a korábban is használt kommunista frazeológiáját alkalmazza. Nála ugyanúgy hiányzik a tükörbenézés hajlandósága, mint a kollégájánál, aki nem röstellte a tüntetők genetikai adottságait tollhegyre tűzni, s annak torz és célzatos karikatúráján élcelődni.

Mindezek alapján csak az látszik, hogy a tüntetéssorozat kormányzati körökben komoly zavart keltett. Ezt mutatja a reakciók sokfélesége is. Nincs rá egyetlen, igazán hathatós válasz, és még a válaszkísérletek is ellentmondásosak. Vannak az okosabbak vagy óvatosabbak, akik megpróbálnának visszahátrálni. De nincs hova. Mások viszont, a radikálisok a bekeményítés irányába mennének, és az erőfitogtatás módszerében bíznak. A józanabbak viszont tudják, hogy ezt a tömeget nem lehet megfélemlíteni. Most már a megfellebbezhetetlen tekintélyű vezetőjük is hiába inti türelemre az önjáró elvakultakat, akik persze nemcsak őt, hanem önmagukat is féltik. Akkor is ki fogják húzni a vízből, ha ő nem akarja. Lám, lám a rettentő barátok feltétlen szeretete is tud terhessé válni még az általuk istenített személy számára is. De ez már az ő bajuk. 

Újra az ellenzéki összefogásról

A nagy kérdés azonban a jövőre nézve az, hogy vajon az ellenzék képes lesz-e olyan szervezeti keretet teremteni a növekvő elégedetlenségnek, amely a tartós együtt maradás és a politikai változás, változtatni tudás záloga. Mint már tudjuk, a tüntetés folytatódik. De hogy az ellenzéki oldalon avagy oldalakon belül történik-e valami érdemleges, azt még nem lehet tudni. Mert ez a tüntetéssorozat nemcsak a kormányoldalnak, hanem az ellenzéknek is feladta a leckét. Most már ugyancsak időszerű volna a tudatos ellenzéki összefogás elkerülhetetlen szükségszerűségének halaszthatatlan belátása. De ehhez nekik is szembe kellene nézni a saját bűnbeesésükkel.

Nem elsősorban a rendszerváltoztatás előtti időszakra kell itt gondolnunk, hiszen ettől az ellenzék sokkal inkább eltávolodott, mint a már említett kormánypárti cikkírók és ideológusok. Inkább a rendszerváltoztatást követő időket kellene szemügyre venni. Ahogy a korántsem hibátlan Antall-korszak hiányosságait eltúlzó kritikák is utóbb sokakat lelkiismeret-vizsgálatra késztettek, úgy annyira vizsgálatra szorulna az az időszak is, amelyben a Fidesz útját egyengették. S ha már Deutsch Tamás szóba került, hadd emlékeztessem a független közvélemény-kutatókat arra, amikor őt hozták ki a legnépszerűbb politikusnak. Nem mondom, hogy csaltak, nem állítom, hogy meghamisították a mérési adatokat, csak egyszerűen azt, hogy ők is részesei lettek annak a megtévesztésnek, amelynek – a nevezett személy és társai tekintetében – ország-világ áldozatul esett.

A Fidesz sem önerőből jutott el a kormányzati hatalomhoz, hanem a hazai sajtó jelentős részének a bábáskodása révén. Nemegyszer ugyanazon részének gyámkodásával, amely most berzenkedik tőle. Végül is ők és a független magyar bíróság terelte be a KDNP-t ebbe az önmegsemmisítés állapotát jelentő koalícióba. S ez magával hozott – a párt tényleges politikai erejét jóval meghaladó – ideológiai következményeket, amelyeket az ellenzéki politikusok máig sem képesek kezelni. A KDNP a Fidesz hatékony eszköze arra, hogy a pragmatikus kérdéseket, ha kell, világnézeti síkra terelje, ami komoly hatással van a vallásukat nem gyakorló hívők tömegeinek politikai orientációjára is.

Az együttműködés anatómiája

Az ellenzéki összefogás nehézségeit és ellentmondásait látva, sokszor eszünkbe juthat az az ugyancsak a régmúlthoz köthető gyakori eset, amely a Trabantok és Wartburgok világát jellemezte. Sokszor előfordult, hogy ezek a személygépkocsi-gyártás csúcsteljesítményeitől távol eső produktumok nehezen indultak el. S akkor a gépkocsivezető segítséget kért, és a járókelők közül néhányan megtolták a kocsit. Ilyen alkalmakkor nem mutatkoztunk be egymásnak, nem cseréltünk telefonszámot, nem érdeklődtünk egymás hogyléte felől, s ha a gépkocsivezető véletlenül hölgy volt, nem kértük meg a kezét, és eszünk ágában sem volt feleségül venni. Pusztán arra vállalkoztunk, hogy a gépkocsit közös erőfeszítéssel kimozdítsuk a holtpontról.

Ennek mintájára kellene megvalósítani az ellenzéki összefogást is. Ma a magyar demokrácia holtpontra jutott. Ebből az állapotból kell közös erővel kimozdítani. Demokráciákban a politikai pártok összefogása nem egy életre szóló együttműködést jelent. Nem kell mindenben egyetérteni. Csak a holtpontra jutott demokrácia kimozdításának szükségességében.

Tudatában vagyok annak, hogy a dolog azért mégsem ilyen egyszerű. Már az első pillanatban az az eldönthetetlen kérdés tolakszik elénk, hogy ki üljön a volánhoz, és kik legyenek azok, akik a beindításban csak segédkeznek. Sőt, még az is növeli a nehézségeket, hogy a hazai demokrácia kiskorúsága miatt a közvélemény sem látja be egykönnyen, hogy az alkalmi együttműködés nem jelent azonosulást, teljes egyetértést az összefogásban részt vevő felek között. Hogy a józan kompromisszum nem feltétlenül jelenti az álláspontok, politikai programok elvtelen feladását. S legkevésbé sem jelent árulást. Főleg nem akkor, ha a demokrácia elárulása ellen kell küzdeni.

Ha az egyre tarthatatlanabb helyzet megoldására születő összefogás sikerrel megoldotta a feladatát, akkor mindenki mehet a dolgára, folytathatja azt, amit a maga és övéi számára a legfontosabbnak tart. Építheti a pártját, csiszolhatja a programját, és semmi sem tarthatja vissza attól, hogy akár korábbi szövetségeseivel termékeny vitákat folytasson a hazai demokrácia kiteljesedése érdekében. Ámde itt, az ellenzéki oldalon is mindenki saját magát építi. Csiszolja, fényesíti, és abban reménykedik, hogy neki magának sikerül hozzájutnia a többiek által is olyannyira áhított kormányüléshez. A többiek tolják, tolhatják, ő majd vezet.

A kormányváltás lehetősége

Talán a közelmúlt tüntetéseinek hatására rádöbbennek az ellenzék vezetői, hogy nélkülük is történhet valami érdemleges. Nincs idő saját magukkal, vélt vagy valós sérelmeikkel bíbelődni. A tömeg elindult. De vajon ki fogja tudatosítani a tüntetőkben, hogy megfontolt politikai programok és nehézkesnek mutatkozó pártok nélkül, bármekkora tömeget mozgassanak is, előbb-utóbb kifáradnak és a Milla sorsára jutnak?

A korábbi kormányzatok megrendítésében szerepet játszó tömegdemonstrációknak – s itt gondolhatunk akár az Antall-kormány alatt zajló taxisblokádra, avagy a Gyurcsány-kormány idején történt eseményekre – volt valamilyen pártpolitikai irányultságuk, amelynek kézzelfogható bizonyítékát a parlamenti választások eredményei szolgáltatták: a soron következő kormányzatot mindig az ellenzék tudta megalakítani. Még pedig szokatlanul nagy arányú választási győzelmet aratva.

Csakhogy a jelenlegi ellenzéki pártok korábban is kiengedték a kezükből a lehetőséget. Már a legutóbbi parlamenti választásokat megelőzően is felmérték, hogy a választók többsége kormányváltást szeretne. Ha viszont mégis kétharmados többséggel tudott nyerni a Fidesz-kormány, akkor be kellene látni, hogy a választók nem fogadják el a jelenlegi ellenzék által kínált alternatívákat. Vagyis a választékot – tetszik, nem tetszik – bővíteni kell. Mégpedig nem abba az irányba, ahogy eddig tették.

Ami tehát korábban egy figyelmen kívül hagyható információnak volt minősíthető, az most az országos tüntetéssorozat alkalmával manifesztálódott: a kormányváltás szándéka. Mert valljuk meg nyíltan, egy adónem – legyen az akár az internetet érintő adó – bevezetése ellen fellépő tüntetésen önmagában véve túlzottnak ítélhető, ha a demonstrálók a kormányzatot bűnözőnek nevezik, és távozásra, nevezetesen eltakarodásra szólítják fel. Ámde az ilyen és ehhez hasonló értelmű táblák alatt vonuló tömegnek egyértelműen nemcsak a bevezetni szándékozott adóval volt gondja, hanem jóval korábban szerzett tapasztalatainak keserűségét és elégedetlenségét akarta nyilvánosságra hozni. Nem csak az adó ellen tüntettek, hanem a kormány ellen. Az internetadó bevezetése adott alkalmat arra, hogy általános érvényű elégedetlenségüket kifejezhessék. Ha nem így volna, akkor a tüntetés üzenete nem lépett volna túl az adó bevezetése elleni tiltakozás keretein.

A tüntetéssorozat kormányváltó üzenete nem egy frissen született ötlet. Nem egy előzmények nélküli, hirtelen támadó indulat megnyilvánulása. Gyökerei mélyebbek és szélesebb területre terjednek, a legutóbbi parlamenti választások előtti időkből erednek. A legfontosabb kérdés, hogy mit értettek meg a tüntetésekből az ellenzéki pártok? Hiszen ők a két legutóbbi választáson is kaptak egy alig kódolt üzenetet, hogy a választók változtatni akarnak, de azért annyira nem, hogy rájuk bízzák a kormányzást. Az emberek valami mást akarnak. Pedig van a kelleténél több baloldali párt, az önkormányzati választásokon pedig a liberális tábor is bővült. De még Budapestet sem sikerült megnyerniük. Amit viszont – más vidéki, ugyancsak elsöprő Fidesz-győzelemmel jeleskedő nagyvárosokhoz hasonlóan – az internetadó ellen tüntetők minden további nélkül birtokba vettek. Mindössze néhány héttel egy magát leválthatatlannak hirdető hatalom választási győzelme után.

Nem tudhatjuk, hogy ebből az ellenzéki pártok vezetői milyen következtetéseket vontak le a saját maguk feladatait és eddigi teljesítményeit illetően. S amíg ezt tudtunkra nem adják, addig mindig lesznek tüntetések és elvesztegetett választások is. Mert a kormányzat hatalmának a mítosza ugyan szertefoszlott, de ez még messze van attól, nagyon messze, hogy a kormányt le lehessen váltani. Főleg, ha még senki sem tudja, hogy mire.

Olvasson tovább: