Kereső toggle

Nemzeti rezervátum

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Társadalmunk különféle áramlások – tőkeáramlások, információáramok, technológiai áramlatok, a szervezeti kölcsönhatások áramai, továbbá képek, hangok és szimbólumok áramlatai – köré szerveződik” – írja Manuel Castells „A hálózati társadalom kialakulása” című tanulmányában. Ezért ő az így létrejött teret, illetve új térbeli formát – amely különbözik a templommal és a kocsmával jelzett hagyományos, majd az ipari forradalom termelési-kereskedési központjai révén létrejött terektől –  áramlástérnek (space of flows) nevezi.

Anélkül, hogy Castells gondolatmenetét részletezni akarnánk, elegendő, ha az általa vizsgált különböző áramlásterek révén megszülető-működő hálózati társadalom hierarchikus szerkezetének politikai következményeire fordítjuk a figyelmünket.

A különféle egymást keresztező, máskor egymástól jól elkülöníthető áramlásterek egyike, amely az irányítás funkcióját látja el, a domináns elit térbeli szerveződése. „Az elitek kialakítják saját társadalmukat – írja Castells –, és az ingatlan vagyonok felértékelésének nagyon is materiális barikádjai mögött elbástyázva elzárt közösséget alkotnak, amelyet térhez kötött és valóságos személyeket összekapcsoló hálózati szubkultúraként építenek föl.” A világunkat jelképező globális város működését csak ennek a háttérhatalomnak a kevésbé látható, de annál komolyabb befolyással rendelkező hatásaiból lehet értelmezni. Ha az ezoterikus irodalom nem foglalta volna le a Wachowski fivérek filmjéből ismert „mátrix” fogalmát, és ha nem használnák vulgáris összeesküvés-elméletek igazolására, akkor ezt az újdonsült tér-struktúrát legegyszerűbben a mátrixhoz lehetne hasonlítani.

A hálózati társadalom elitje

Mindezt azért érdemes figyelembe vennünk, mert azokban a társadalmakban, amelyekben – ahogy nálunk is – meggyengült a hatalom átláthatósága és a demokratikus intézményrendszer ellenőrizhetősége, ott ennek az áramlástérnek amúgy is nehezen áttekinthető kapcsolódási pontjai veszik át a tényleges hatalomgyakorlás funkcióit. Ezért merül fel napjainkban a magyar társadalom működési zavarainak politikai indíttatású polémiáiban a maffiavád, azaz a szervezett bűnözői hálózat befolyásának szerepe az egymással immár összekeveredett hatalmi ágakban.

A jobboldali pozíciókat birtokló hatalomviselők ebben a vonatkozásban arra kénytelenek szorítkozni, hogy az alvilág és a baloldal találkozási pontjairól szóló tudósításokkal járassák le politikai ellenfeleiket. Castells idézett tanulmányának megállapításait figyelembe véve azonban az alkalmi találkozók egyáltalán nem tekinthetők különleges eseménynek: az elit fogalmába – pártszíneiktől függetlenül – a vezető politikusok és az alvilág vezérei egyaránt beletartoznak. Hasonló nagyságrendű jövedelmeik révén ugyanabba a szubkultúrába sorolhatók.

A jövedelmek eredetének különbözősége is elmosódik, ha a politikai szereplő nem riad vissza attól, hogy törvénytelen úton, például korrupció révén törekedjen magánvagyonának gyarapítására. Ahogy legutóbb a prágai politikai elit lebuktatásával kapcsolatos események példázzák. (Ezért ugyan nem kellene feltétlenül a szomszédba mennünk: korrupciós ügy nálunk is van, de vádhatósági fellépésre csak kormányváltás esetén, a választás veszteseivel szemben kerülhet sor.) Az alvilág pedig igyekszik a mindenkori politikai hatalom közelébe férkőzni, ha másért nem, akkor azért, hogy a bűnüldöző szervek távoltartása-semlegesítése, esetleges együttműködése érdekében kapcsolati tőkére tegyen szert.

Az alkalmi találkozások vagy kapcsolatfelvételi kísérletek azonban önmagukban semmiképpen sem elegendők egy alá- és fölérendeltségen alapuló rendszerbe való betagozódáshoz, ami nélkül viszont maffiáról nem lehet beszélni. Másrészt a jobboldali kormányzattal szemben azt a jogos kritikát is megfogalmazhatjuk, hogy miért nem közvetlenül az alvilág felszámolására törekszik? A hazai alvilág egyébként eléggé közismert figurái jobbára csak akkor kerülnek az újságok címlapjaira, ha perbe fogásuk a politikai ellenfél lejáratását szolgálja. Mintha az alvilág önmagában véve csak elenyésző érdeklődésre tarthatna számot. Sőt, a politikai haszonszerzés miatt ennek léte alkalomadtán akár előnyhöz is juttathatja azokat, akik a jól időzített és kellően előkészített leleplezésekben érdekeltek. Ezzel akár parlamenti választásokat is lehet nyerni. S mire kiderül, hogy a másik oldalt illető vád nem is volt egészen igaz, addigra a kreált ügy politikai hasznát már be lehetett takarítani (lásd Hagyó-per).

Az alkalmi találkozásoknál sokkal érdekesebbek és tanulságosabbak azok a demokratikus berendezkedéstől független személyes ismeretségek, kapcsolatok alapján működő, immár a rendszerszerűség követelményeinek megfelelő hierarchiák, amelyekre országos méretű akciók – trafikok vagy termőföldek szétosztása – során derül fény. Vagy amikor – alighanem belső érdekellentétek miatt – a legmagasabb kormányzati hely közvetlen közeléből hangzik el, hogy egy közismert bankember polipként terjeszkedik. De mindezek a véletlenszerűen köztudomásra jutott tények a kapcsolatrendszernek csak egy-egy szegmensét tárják föl. Az egymás közt egyeztető, olykor meg egymással vetélkedő kormányzati klientúrák létére utalnak. És napirendre térhetnénk fölötte: ahol van kormányzat, ott van klientúra is. Noha ezek sokkal egyetemesebb befolyással rendelkeznek, mintsem gondolnánk.

Vannak Magyarországon olyan városok, települések, ahol a politikai vezetéstől függetlenül – s legkevésbé sem annak ellenére – nemcsak vállalkozni, hanem még közmunkát kapni sem lehet. A posztmodern hálózati társadalom – nem feltétlenül a maffia, de legalábbis  Móricz Rokonok című műve alapján működő – keresztapái az alvilág vezéreitől eltérően nem adnak parancsot a renitens likvidálására, csak egyszerűen a létminimum alá szorítják. A tökéletes bűntény klasszikus esetét produkálják: áldozat van, de elkövető nincsen. Ilyen körülmények között magától értetődő, hogy a kiszolgáltatott helyzet rejtve marad, egzisztenciális következményei miatt senki sem mer nyilvánosan tiltakozni. Az omerta érvényesül, ami a maffiákban a hűség diktálta hallgatást, a minden körülmények között kötelező titoktartást jelenti.

A hálózat áramlástere a hagyományos hierarchiák bürokratikus modelljétől alapvetően különbözik. Ott a kiváltságosok kasztja tudatosan különböztette meg önmagát a hatalmi struktúra alacsonyabb létrafokain állóktól s különösképpen azoktól, akiknek egyáltalán nem volt hivatali státusza. Itt azonban a hálózatot működtetők igyekeznek a háttérben maradni. Feltérképezésükhöz egy Kubatov-lista méretű kimutatásra lenne szükség. Ilyen körülmények között az emberek nemcsak a közvéleménykutató cégek kérdezőbiztosainak diszkrécióját vonják kétségbe, hanem még a szavazások titkosságát is, ami korábban a láncszavazások módszere és a legutóbbi – rejtett kamerákról szóló – sajtóértesülések miatt nem tűnik annyira légből kapott gyanakvásnak, mint első pillanatban gondolnánk, inkább azt bizonyítja, hogy Magyarországon már semmi sem lehetetlen. Hiszen a választások tisztaságát veszélyeztető manőverekkel kapcsolatos vádak nemegyszer abból a megfontolásból születnek, hogy amit az ellenfeleknek tulajdonítunk, azt mi magunk akarjuk elkövetni.

Az emberek mindennapjaikban a hatalom állandó jelenlétét érzékelik. Annak a hatalomnak a jelenlétét, amely elég magas erkölcsi piedesztálra állította magát ahhoz, hogy a halandó csak kellő alázattal közelíthessen hozzá: gondjainak okait ne a hatalmi viszonyok igazságtalanságában, hanem saját magában keresse. Aki Magyarországon nem boldogul, az vétkezett. Az a legjobb esetben is alkalmatlan állampolgár. Meg kell tanulnunk, hogy egy alkalmas, sőt, kiemelkedően teljesítő kormányzati miliőben bekövetkezett sikertelenségek okát az embernek önmagában kell keresnie. Tehát akit kudarc ér, az nem a nehézségek közös erővel történő legyűrését tartja állampolgári feladatának, hanem a néma túlélést. Attól fél, ha helyzete nyilvánosságra kerül, együttérző támogatás helyett csak megvetésre számíthat. Hiszen ebben az országban senkinek sem lehet reális oka a panaszra, mert – mint tudjuk - Magyarország jól és egyre jobban teljesít. A kormányzat harsogó sikertörténetének diskurzusától tematikailag idegen a kritika.    

Az ember azonban a történelme folyamán mindig ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy a bűnt követnie kell a büntetésnek, míg a jótett vonzata a jutalom. Hogy a boldogulás feltétele az érdem. Enélkül értelmetlen, azaz értelmezhetetlen lett volna számára a világ. Társadalmat, kiváltképp demokráciát azért alkotott az ember, hogy a szeszélyes istenek avagy a vaksors kiszámíthatatlan igazságtalanságaitól – amibe minduntalan belebotlott – megőrizhesse otthonos közössége védelmébe helyezett önmagát. De mit tegyen akkor, ha a maga választotta közösség fordul a legelemibb igényeivel szembe? Ha azt látja napról napra egyre nagyobbá növekedni, aminek kiküszöbölésére közösségteremtő erejét fordította?

Keresztapák

A nagyotmondás és a szervilizmus napjait éljük – az antiszociális piacgazdaság versenyhelyzetében. A Castells által elemzett hálózati társadalom sűrű szövedéke nem a közlekedés, a tájékozódás többdimenziós gazdagságú tereit nyitja meg az élni, cselekedni, tájékozódni vágyó ember előtt, hanem demokratikus intézményrendszerünk leépítése következtében egyre erősebben, szorosabban tartja fogva a saját közösségének támogatásától megfosztott individuumot. Mert a posztmodern társadalom áramlásterei révén létrejött hálózatok a szabadság tereit növelik meg – gondoljunk csak az internetre, ahol bárki lehet véleményvezér –, a demokrácia horizontját beláthatatlan mértékben tágítják, hierarchiái nyitottak, ámde sajátosságainál fogva kiváló lehetőséget nyújtanak a demokratikus elvek kijátszására is. Arra a valóban rejtőzködő hálózatnak a kiépítésére, amelynek áramlástereiben a hatalommal való visszaélés burjánzik.

A felszínen semmi sem látszik. Illetve ami látszik, az csak felszín. A már említett keresztapák települései kiemelkedő infrastrukturális fejlődést képesek felmutatni. A kapcsolati tőke közvetlenül vagy pályázati rendszerek révén közvetve biztosítja az anyagi forrásokat. A közéleti konfliktus fogalma ismeretlen. Csak személyes konfliktusok vannak, amelyet egymás közt intéznek. Ha valami idegen, eme kellemes függőségen kívül eső hontalan a családias birtokokra mégis betolakszik, az előbb-utóbb vagy föladja és odébbmegy, vagy betagozódik. Ha önszántából nem veszi a kalapját, a jól szocializálódott és megfelelően instruált közösség úgyis kiveti magából. Még a magányos hős szerepét sincs módjában eljátszani,  ahogy a westernfilmekben. Mert az idegen a hálózati társadalomban nem maradhat anonim szereplő: ha tagadja is, ellenséges magatartása a bizonyságtétel, hogy a másik oldal küldte. És a másik oldalon mindig lehet találni annyi hibát, amennyiből ezen az oldalon jól, sőt nagyon jól meg lehet élni. És mindent meg lehet magyarázni. Szinte lehetetlen észrevenni az etikai hiányosságokat ott, ahol nap mint nap fennkölt szavakkal ostorozzák az ellenoldal hibáit.

Bele kell nyugodnunk, ezek és az ehhez hasonló történetek hőstettek nélkül érnek véget. Úgy fejeződnek be, mintha el se kezdődtek volna. Nincs más hátra, mint mielőbb beállni a klientúra hosszan kígyózó sorába, azzal a reménnyel, hogy a jól szolgáló jutalmazandók között az idejekorán érkezett kérelmező egyszer majd maga is sorra kerül.

A posztmodern társadalom áramlásterei többféle dimenziót nyitnak meg, a magyar társadalom azonban a ránehezedő politikai akarat súlya alatt egyetlen dimenzióban mozog. Az individuum csak egyetlen – a kormányzattól működtetett – áramlástérben próbál helyet keresni, hiszen másutt sehogyan se boldogulhat. Csak egyetlen közösségben létezhet, mivel világosan és egyértelműen kimondatott: ezen kívül csak idegenszívűek és ellenségek vannak. Maffiózók, akik csak mulandó szerencséjüknek köszönhetik, hogy eddig még elkerülték a börtönt.

Az alkotmánymódosításokkal és egyéb nyilvánosságra kerülő, országos jelentőségű ügyekkel foglalkozó európai közvélemény mit sem tud a lokális gondokról, amelyek azonban – talán mondanunk se kell – egyáltalán nem jelentéktelenek; virulenciájukat mi sem mutatja jobban, mint hogy működésüket még a kormányváltozások sem feltétlenül szüneteltetik, sőt ciklusokat átívelő biztonsággal tudnak szaporodni. S ha meggondoljuk, hogy a globalizáció káros hatásait éppen lokális és regionális szinten lehetne ellensúlyozni, illetve az áramlásterek gazdag lehetőségeit a demokratikus szabadságjogok révén a magunk javára is lehetne fordítani, akkor be kell látnunk, hogy a jelenlegi kormányzat égisze alatt ennek éppen az ellenkezője történik: a káros hatások felerősítése és a lehetséges előnyök felszámolása. Mert a megnövekedett lehetőségek a visszaélés feltételeit is megkönnyítik. Ha viszont továbbra is ezen az úton kívánunk haladni, akkor nem igazán lepődhetünk meg azon, hogy szellemi és anyagi téren nemcsak a fejlett nyugati országokhoz, de a szomszédainkhoz képest is – felzárkózás helyett – egyre jobban lemaradunk.

Mi azonban kellő öntudattal nem másokhoz akarjuk magunkat hasonlítani, hanem önmagunk akarunk lenni. Szuverén módon, mindentől és mindenkitől függetlenül, sőt, ha kell, mások ellenében. A kormányzat nemzeti rezervátumában tehát mindenki elégedett. Nem is lehet más, hiszen nemzeti. S ha egyszer ez a jelző kerül a demokrácia leépítésének avagy a legképtelenebb visszaéléseknek a zászlajára, akkor hazafias kötelességünk elfogadni, hogy a magyar demokráciának azért kell éppen olyannak lennie, amilyen, mert ez a mi elvehetetlen nemzeti sajátosságunk. Ettől magyar.

Olvasson tovább: