Kereső toggle

Kormányzás jelszavakkal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt húsz év – végkifejletében mindenképp – a demokrácia tényleges működésének feltételeiről, építőelemeinek egymással harmonizáló és alapelveinek egymást erősítő logikájáról a magyar társadalomnak kevés tapasztalatot juttatott. Mire ellentmondásmentes összefüggéseit felismerhettük és a bennük rejlő lehetőségek helyes használatát elsajátíthattuk volna, addigra meggyengültek. A demokrácia épülőfélben lévő közlekedési pályái egy mocsaras vidékre vezettek, ahol minden lépés – a konfúzus intézményrendszert és a követhetetlenül változékony törvényalkotást tekintve egyaránt – kockázatos.

A tapasztalatlanság következményei

Ahogy a piacgazdaság kihívásai is a spontán, majd később a rosszul szabályozott privatizáció vagyon-vesztésével karöltve érték a magyar gazdaságot, most a demokratikus rendszer hazafias jelszavakkal kísért és keresztény-nemzeti restaurációjának nevezett lerombolásával kell szembenéznünk. Történelmi megvilágításba helyezett romok között zajlanak azok a kormányzati várjátékok, amelyek arról szólnak, hogy mi, magyarok legyőztük Európát.

S mivel a nagyobb összefüggések átfogó megértését háttérbe szorította a jelszavakba foglalható tőmondatok szerethető egyszerűsége: minden hihetőnek és elfogadhatónak látszik, ha a kormányzat kellően hangzatos címkével látta el. Innen ered, hogy a demokratikus játékszabályok foglalatát érintő alkotmányos viták sem váltanak ki különösebb érdeklődést a közvéleményben. Csak annyiban foglakoztatnak minket, hogy az állampolgár krónikus tapasztalathiányával bűvészkedő kormányzati kommunikáció nyomán minden európai normát idegennek és ellenségesnek nevezhessünk. Csak annyiban, hogy nemzetközi kritikák alá vetett állapotunkat a történelmünk folyamán oly sokszor veszélyeztett függetlenségünkért folytatott küzdelmeinkkel és a szuverenitás megőrzésének hazafias feladatával állíthassuk párhuzamba. Hogy alkalmat adjon nemzeti büszkeségtől fűtött elhatárolódásunkra – amely végkicsengésében a mindenkit megillető személyi méltóságból fakadó, alapvető jogainktól való elhatárolódást jelenti.

Közben mit sem tudunk arról – mert korábban kényszerűen kimaradtunk belőle és most már hallani sem akarunk róla –, hogy a második világháború után hogyan formálódott, nemesedett, tisztult Nyugat-Európa demokrácia-felfogása s miként alakult az egyre több és szorosabb nemzetközi szerződések hatására a sohasem abszolutizálható szuverenitás. Ami a kölcsönös megállapodások révén éppen azért szűkült, hogy a nemzetek közötti együttműködés egyre nagyobb területen érvényesülhessen – a résztvevők megelégedésére és közösen méltányolható javára.

Korábban Antall József családi hagyományok közvetítette demokrácia-felfogása és Horn Gyula külügyes tapasztalatai a nyugat-európai szociáldemokráciákról bizonyos támpontokat nyújtottak a tájékozódáshoz. Tudtak valamit, amiről az utánuk következőknek már sejtelme sem volt. Így kerülhetett sor egy olyan munkaalapú társadalmat hirdető kormányzatnak a megalakulására, melynek vezető politikusai közül jó néhánynak az első munkahelye az Országgyűlés. Ami azért veszélyes, mert annak a téveszmének a termőtalajául szolgál, mely szerint a valóságot a törvényhozói akarat képes legyűrni. Hogy az igazság annak a gombnak a lenyomástól függ, ami az ülésteremben karnyújtásnyira van a képviselői széktől. Így hát rendületlenül nyomják a gombot – nem annyira meggyőződésből, nem is feltétlenül azért, hogy megdolgozzanak a tiszteletdíjért, sokkal inkább a következő ciklus mandátumáért. Mert ha egyszer valaki fiatalon átélte a hon atyjának tiszteletre méltó szerepét, akkor nem szívesen mond le róla. A képviselői gombot nem akarja egy hétköznapi futószalag gombjára cserélni.

Nem azért kell beszélni erről, mert a képviselőséget az állampolgári malícia alapján nem lehet tisztességes kenyérkereső foglalkozásnak tekinteni. Hanem azért, mert az ország képviselete némi élettapasztalatot is megkíván. Ha viszont hiányzik a tapasztalat, nincs miből kiindulnia a gondolkodásnak. Támpontok nélkül tájékozódni viszont lehetetlen. Nem beszélve az európai hagyományokon formálódó demokratikus berendezkedés kialakításának feladatáról, amely időközben az unió és a kormányzat vitájának központi kérdése lett.

Valóban annyira naivak vagyunk, hogy egy pillanatra is képesek lennénk elhinni: a mi politikusaink – tényleges tapasztalatok által szerezhető hozzáértés nélkül – ezt is jobban tudják, mint a demokrácia kimunkálásában évtizedes gyakorlattal rendelkező nyugat-európaiak?

Avagy az uniónak nem is a magyar demokrácia állapotával van baja, hanem a nemzetközi cégeik érdekeit sértő rezsicsökkentést akarják rajtunk megtorolni – ahogy a kormányzati kommunikáció harsogja? De hiszen a rezsicsökkentés bejelentése előtt már elhangzott a kormányzat demokráciát veszélyeztető lépéseinek a kritikája. Ha pedig valóban a multinacionális cégek gyarmatosító szándékával szemben kell fellépnünk, akkor miért lett a kormányzati sikerpropaganda kiemelkedő eleme – száműzésük helyett – a velük kötött stratégiai megállapodások sorozata? Hogy lehet egyszerre ugyanazok segítőkészségével dicsekedni és ugyanazok ellenséges érzületére panaszkodni? Hiszen az eddigi legnagyobb uniós támogatást sikerült elérnünk ugyanazoknál, akik „igaztalan mércék alapján támadnak minket”.

 Az egymásnak ellentmondó kijelentések tartalma csak egy vonatkozásban hozható közös nevezőre: a jelenlegi kormányzat embert próbáló erőfeszítésének következménye az egyik, míg a másik ugyanazon – áldozatvállalástól sem visszariadó – erőfeszítésének a manifesztációja. Akárhogy is forgatjuk a kérdést, más következtetésre semmiképpen sem lehet jutni, mint hogy hálásak lehetünk ennek a minden tekintetben ideális kormányzatnak.

Az ellentmondások tehát nem okoznak kognitív disszonanciát, mivel csak annyit – valójában egy-egy jelszóra redukált üzenetet – illik felfogni a hatalomviselők tevékenységéből, amennyit ők maguk bocsátanak a nagyérdemű rendelkezésére. Amin csak a kellemetlenkedők rágódnak. A fáradságos gondolkodást rühellők viszont puritán megoldásként ünneplik.

A jelszavak egyébként sem kerülhetnek egymással ellentmondásba. Nem megfontolásra szánt ismeretet továbbítanak, ami a tapasztalat vagy a gyakorlat igazolására szorul, hanem kimondják, ami van, pontosabban, amit gondolnunk kell – és punktum. Pattogó jelszavakra, díszlépésben haladunk a plakátok és transzparensek rengetegében.  

A problémamegoldó gondolkodás – amit a szakirodalom egyszerűen a gondolkodás képességének is nevez – mindig többféle oldalról közelít a tisztázandó feladathoz. „A variációk, a módosítások, az új és új   megközelítési módok a megoldás útját egyengetik” – írja Lénárd Ferenc A gondolkodás hétköznapjai című könyvében. Majd hozzáteszi: „Megvalósítása csak rugalmas gondolkodással lehetséges.”

Hatalomviselőink és a nyomukban lihegő közvéleményformálók azonban egy pillanatra sem akarnak foglalkozni a magyar demokrácia állapotát érintő kritikák érdemi részével: már az első lépésben lesöprik az asztalról a számukra kedvezőtlen lehetőségeket. Egy pillanatra sem tételezik fel, hogy saját álláspontjukkal szemben esetleg másnak is igaza lehet. „A világot önmaga tükrének látja – írja Christopher Lasch Az önimádat társadalma című könyvében –, és nem érdeklik a külső történések, hacsak nem saját képét tükrözik vissza.” Ami esetünkben annál is inkább elfogadhatatlan, mert a demokrácia nem hungarikum, hanem európai „termék”.

A demokrácia ismérveit illetően a kontinens szerencsésebb fele kétségtelen lépéselőnnyel rendelkezik a diktatúrától még negyedszázadnál is kevesebb ideje szabadult másik felétől, ahová mi magunk is tartozunk. S ha már egyszer vezető politikusainknak nem volt módjuk, hogy életútjuk során kellő tapasztalatokat szerezzenek a demokráciáról, a tanulást sohasem késő elkezdeni. Csakhogy ők senkitől sem akarnak tanulni. Azt hiszik, hogy tudják. A nyugat-európaiaknál is jobban. Hogy honnan ez az öntudat? Hogy mikor sajátították el? Ez az, ami igazán rejtélyes. Az európai figyelmeztetésekre reagáló sértődött arrogancia: az önmagát leválthatatlannak tartó kormányzat Európát akarja leváltani. Leginkább Azerbajdzsánra. Ha egyszer már csak ott tudunk rokon lelkekre lelni!

Történelem - tőmondatokban

Nálunk a közvélemény nem elhanyagolható része – a demokratikus játékszabályokban való járatlanság okán – elhiszi, hogy a hetvenkedés és a bátorság egy tőről fakad. Hogy a nemzeti öntudat kibékíthetetlen ellentétben áll a szerénységgel. Tapasztalat híján a gondolkodás is megreked: nincsenek fogódzópontok, amelyekből használható következtetéseket lehetne levonni. A függetlenségi küzdelmeinkről szóló történelmi analógiák a jelen problémamegoldásait csak abban az esetben segíthetnék, ha a hivatkozás harcias kapkodás nélkül, kellő gonddal történne. Ha a múlt és a jelen párhuzamba állítása teret engedne nemcsak az azonosság, hanem a különbözőség hangsúlyozásának is. Vagyis, ha az analógiát nem azonosságként alkalmazná.

S ha már a történelmi paraboláknál akarunk maradni, akkor legalább akkora súllyal és nyomatékkal idézhetnénk a magyar múltnak azokat a periódusait, amikor egy gerinctelen udvaroncokkal körülrajongott felelőtlen és önző politikai elit – a tömegeket ugyancsak nemzeti jelszavakkal lelkesítve – az országot olyan kilátástalan kalandokba hajszolta, amelyeknek árát egymást követő nemzedékeknek kellett megfizetnie. Mert lelkesültségünkben nem láttuk a

veszélyt; mert fölbiztatott öntudatunk, felajzott nemzeti büszkeségünk kábulatában cselekedtünk. Azok ellen küzdöttünk, akikkel szövetségre kellett volna lépnünk, és azokat hittük a barátainknak, akikkel szemben erőnkön felül is küzdenünk kellett volna. Mert még ez az áldozatokkal járó küzdelem sem okozott volna annyi szenvedést, mint a velük való barátság.

Semmi sem veszélyesebb, mint történelmünk tanulságait tőmondatra redukált jelszavakba foglalni. A szabadságharcos ideológia árnyékában tenyésznek azok az eszmék, amelyek hétpróbás gazembereket és tömeggyilkosokat példaképpé emelnek. Mert nem lehet felelőtlenül játszadozni a történelemmel! Tapasztalatok nélkül, a fáradságos gondolkodást elutasítva a jelszavak országútja bárhová vezethet.

Ha azonban mégsem elégednénk meg politikai vezetőink egyszavas vagy tőmondatnyi eligazításával, és mégiscsak összefüggő történetekre vágyunk, ők akkor is a rendelkezésünkre állnak. De ez már egy másik műfaj. A mesemondásé. Ahol az összefüggések nem a tényektől, hanem a mesélő fantáziájának szárnyalásától függnek. Ha győzi, akkor a történet összeáll. 

Minden nemzetnek vannak háryjánosai, Münchhausen báró-i, akiket lehet szeretni, na de kormánypálcát adni a kezükbe?! Hiszen így mi magunk egyre valószerűtlenebb történetek elmondására késztetjük őket, ahol az anekdota, a mese nem a képzelet-világot mozgatja meg, hanem a tapasztalat és a gondolkodás helyét foglalja el. S ha egyszer sikerült felkapaszkodniuk a számukra korábban járhatatlannak mutatkozó lépcsőkön és befészkelniük magukat az érinthetelen tekintély magasába, akkor már csak innen, tévhitek felhőinek takarásában, fölülről akarják nézni a világot.

Így és ezért lehetnek a mi szabadságharcosainkhoz képest az európaiak liliputi törpék. S ha mégis óriások, akkor ügyefogyottak. Ha mindezt komolyan vesszük, akkor valóban arra fogunk kényszerülni, hogy saját rizsporos parókánknál fogva húzzuk ki magunkat sűrűsödő bajaink mocsarából.

Olvasson tovább: