Keleti kudarc

Tisztázni kellene végre egy hovatovább – legalábbis a médiában – gyakori félreértést az Európai Parlamentben elfogadott Tavares-jelentés ajánlásaival kapcsolatban. Az újságírók és a műsorvezetők ugyanis előszeretettel kevernek össze, illetve azonosítanak egymással két, valójában különböző bizottság felállítására tett javaslatot.

Az EP szándéka szerint tehát először is létrejönne egy háromtagú testület, az úgynevezett Trojka, amelyben helyet kapna az Európai Tanács és az Európai Unió Bizottságának egy-egy delegáltja, valamint maga Rui Tavares, a jelentéstevő. Ez a hármas kifejezetten a magyar kormány jogállamot korlátozó tevékenységének vizsgálatára, a jogrendszerben végrehajtott változtatások figyelemmel kísérésére kap felhatalmazást, ám önálló szankcionálási hatáskör nélkül. Ezért sántít Orbán Viktor vádja, miszerint az EP-nek nincs az alapszerződésben rögzített lehetősége új intézmények alapítására, vagyis itt súlyos justizmord van készülőben. Ez egyszerűen nem igaz. Mert a Trojka nem intézmény, csupán ellenőrzést végző, mondhatni: ad hoc grémium, amelynek felállításához nincs szükség az alapszerződés „engedélyére”.

A másik szóban forgó alakulat volna a Koppenhágai Bizottság, amely már nem kifejezetten a magyar viszonyokat venné górcső alá, hanem valamennyi tagállam jogrendjét, és kiszűrné azokat az alapszerződéssel összeegyeztethetetlen törvényeket, amelyeket a csatlakozásuk előtt még vállalt koppenhágai kritériumok ellenében hoztak az egyes országok. Ez utóbbi testület statútumai egyelőre bizonytalanok; de feltehető, hogy amennyiben jogérvényesítő határozathozatalra akarnák feljogosítani, ahhoz csakugyan módosításra szorulna a Lisszaboni Szerződés.

A magyar kormány emberei azonban tudatosan csúsztatják egybe a két, egymástól független tervezetet. Orbánéknak mégis el kell dönteniük, miként viszonyulnak az egyik vagy a másik bizottsághoz; mindenesetre a Trojkával folytatandó együttműködés alól majd nem bújhatnak ki csupán arra hivatkozva, hogy jogtalanul végzi a feladatát. Helyesebben: megtehetik, de azzal a legkevésbé sem akadályozzák a munkájában, ám lemondanak arról a lehetőségről, hogy előadják a maguk érveit. A bojkott ezért csak haszontalan, sőt, káros lehet, és a magyar kormány még a jelenleginél is rosszabb bizonyítványt állítana ki saját magáról Európában. Persze, a legújabb Brüsszel-ellenes hecckampány ismeretében elképzelhető, hogy ezzel a miniszterelnök már nem törődik, olyan mélyen és lelkesülten éli át a politikai háború mámorát.

Holott ezt az unióval forszírozott értelmetlen csatát, ha máshol nem, hát a gazdaság frontján fogja elveszteni. A legújabb adatok ugyanis azt mutatják, hogy a „keleti nyitás” befuccsolt. Minden, mégoly intenzív diplomáciai próbálkozás ellenére az Ázsiába irányuló magyar export 15 százalékkal visszaesett, és kisebb mértékben bár, de csökkent kivitelünk Oroszországba és az Egyesült Arab Emirátusokba is. Keleti befektetők nem jegyeztek jelentős értékben állampapírt, és termelő beruházásokkal sem lendítették fel iparunkat. Mindösszesen nyolcvanmilliárd eurós szállításainkból hatvanmilliárdnyi terméket Európába adtunk el. Ezek a kérlelhetetlen realitások – meg az a tény, hogy az államadósságot sem sikerült lejjebb vinni. Még Varga Mihály is elismerte: a kormány csupán további növekedését tudta megállítani.

Ebből logikusan következik, hogy bár Magyarország gazdaságának nyugati orientációját mindenképp nehéz megváltoztatni, de annak legfőbb akadálya éppen a mai rezsim különutas gyakorlata. Gondoljuk csak meg, vajon miért fűznék szorosabbra üzleti kapcsolataikat a tőkeerős keleti országok egy olyan politikai rendszerrel, amely köztudottan felrúgta a jogbiztonságot? Amelyik nem tartja tiszteletben a szerződéseket, önkényesen rendelkezik a magántulajdon felett, és kénye-kedvére változtatja meg a törvényes viszonyokat? Miért kockáztatná a vagyonát minálunk az a befektető, akit bárhol a világon tárt karokkal és rendíthetetlen garanciákkal várnak?

A szabad tőkével rendelkező cégek elemzői igencsak körültekintőek. Olvasnak újságot, néznek televíziót, és használják az internetet. Világosan látják a valós magyarországi állapotokat – mi több, netán szöget üt a fejükbe akár az Európai Parlament határozata is. Nem túl nagyralátó feltételezés, hogy a Velencei Bizottság helyzetértékelését szintén megismerik, mielőtt a pénzükről döntenek. És kivált a mai válságos időkben egyetlen érv sem szól amellett, hogy kiszámíthatatlan jogi környezetben bizonytalan kimenetelű kalandokba bocsátkozzanak.

Ezért mindannyiunk eminens érdeke, hogy a kormány felhagyjon az Európai Unió szüntelen provokálásával. Nem mellesleg persze a jobboldalé is, mert noha értjük, hogy a „szabadságharc” talmi retorikájával akar választást nyerni, de a gazdaság romba döntése azért mégiscsak elfogadhatatlan ár egy hamis politika átmentéséért.